Huszonöt éve került a mozikba a Harcosok klubja. A kultuszfilm alapjául szolgáló regény írójával erőszakos családi történeteiről, a fájdalom hajtóerejéről és a mű hatásáról beszélgettünk.
Lázadókbibliája
AFP
A Harcosok klubja regény és film szubkultúra-teremtő ereje leginkább abból fakadt, hogy témája és üzenetei révén – a fogyasztói társadalom kritikája, a férfiasság válsága, az identitáskeresés és az egzisztenciális szorongás – szerte a világon sokan találva érezték magukat az ezredfordulón, különösen a fiatal felnőtt korosztályban. A generációs élménnyé válást nagyban segítette, hogy a kétezres évek elején az internet terjedése miatt a rajongók virtuális közösségekben találhattak egymásra, beszélgethettek a film által felvetett kérdésekről. Az online közösségek pedig nemritkán valódi csoportokká alakultak (vagy baráti társaságok alakultak át), amelyek tagjai – lemásolva a filmben látottakat – olyan „harcosklubokat” hoztak létre, ahol a résztvevők fizikailag is összecsaptak. Ami egyébként nem teljesen felelt meg a regény és a film szellemiségének, hiszen miközben a főszereplő karakterében például sokan a „tökéletes lázadót” látták, a Harcosok klubja valójában maga is kritikus az általa képviselt nézetekkel és az erőszakkal szemben. A film emellett öltözködési divatot is teremtett: Brad Pitt karakterének ikonikus darabjai (a bőrdzseki, a napszemüveg, a retró ingek) sokáig nagy népszerűségnek örvendtek a mainstream kultúra ellen lázadó fiatalok körében.
Akritikaereje
Szép idők voltak, amikor egy nagy stúdió 65 millió dollárt adott David Finchernek, hogy készítsen filmet a vállalati létben kiégett és a konzumálástól megcsömörlött férfiakról, akik eltompult életük értelmét egy alagsori helyiségben találják meg, ahol nagy egyetértésben verhetik pépesre egymást. A Harcosok klubjában, Chuck Palahniuk 1996-os regényében verni és verve lenni egy és ugyanaz, a Fight Club plafonról lógó villanykörtéje alatt az is nyer, akinek az arcát beleverik a betonba. És ez még semmi, mert a mozgalom meg sem áll a bombakészítésig.
Mielőtt a kritikusok kimondták volna, Palahniuk maga mutatott rá, hogy mely irodalmi elődökkel vállal rokonságot: nem volt meglepetés, hogy az Amerikai pszichót és a Trainspottingot említette.
Ha Palahniuk ráérzett valamire a korszellemből és a férfilélek szorongásaiból, akkor David Fincher 1999-es filmváltozata duplán célba talált. De ehhez idő kellett. A hollywoodi felső vezetők eleinte csak annyit láttak, hogy a 65 millió dolláros befektetés csekély hasznot hozott. Felszabadult mosolyt csak a DVD-kiadás elsöprő sikere csalt a stúdiókönyvelők arcára.
„A klub első szabálya: senkinek egy szót sem a klubról” – ismerteti Brad Pitt a Fight Club házirendjét. A kultfilmek klubjához sem olyan bonyolult csatlakozni. Az első szabály: Bukj meg a mozikban! Második szabály: Oszd meg a kritikusokat! Fincher filmje mindkét ponton jól teljesített. Míg a kritikusok egy része remekművet kiáltott, a másik a pokolra száműzte volna a Harcosok klubját. Roger Ebert, kora egyik legbefolyásosabb ítésze egyenesen fasiszta stúdiófilmnek, macsó pornónak nevezte a látottakat.
A sikert boncolgatva Palahniuk arra jutott, hogy az olyan regényekben, mint a Mennyei örömök klubja vagy A szerelem színei, a nőknek ott a madzsong vagy a patchwork, de mit csinálhatnak együtt a férfiak? „Ott van nekik a sport. És most már ott vannak a fight clubok” – fejtegette. És valóban, Fincher filmje divatot teremtett, városi legendák kezdtek keringeni valódi fight clubokról, és a szóbeszéd olykor igaznak bizonyult.
