Csatári Bence: Kóbor – Az utolsó interjú
A magyar beatkultúra szentháromságának egyik ikonja, Kóbor János biblikus kiállítású, aranyszínnel keretezett, kemény borítású könyvben mondja el életét az eredettől a tragikus véget megelőző napokig. Minden idők valószínűleg leghosszabb utolsó interjúja 270 órányi beszélgetés fegyelmezetten lejegyzett szövegét reprodukálva 450 oldalon, több száz képpel mutatja be az Omega énekesének öt évtizedet meghaladó, jelentéktelen sérüléseket leszámítva töretlen karrierjét. A magyar populáris zenét elsősorban társadalmi beágyazottsága, a hatalom és a művész bonyolult viszonyrendszere feltárásának ambíciójával kutatja Csatári Bence történész. Miként korábbi munkái – a Kádár-rendszer könnyűzenei politikáját feldolgozó Az ész a fontos, nem a haj, a cenzúra működését dokumentáló Nekem írod a dalt, a Magyar Rádió zenei szerkesztési gyakorlatát ismertető Jampecek a Pagodában – archívumok, levéltárak anyagai szisztematikus kutatásának eredményei. Csatárit érdeklik a popzenét éltető, egyre nehezebben hitelesíthető legendák, olykor nincs ellenére pletykákból, mendemondákból kiindulni, vagy megkeresni a dalokból visszafejthető,dekódolható üzeneteket. Módszerére leginkább a Frank Zappa által meghatározott paradoxon elkerülése a jellemző: „A rocksztárokkal készült interjúkat írástudatlan emberek csinálják beszélni nem tudó emberekkel, azok számára, akik nem tudnak olvasni.” Nem volt könnyű dolga, mert Kóbor szívből utált nyilatkozni. Ennek rejtélyes oka talán arra vezethető vissza, hogy már a kezdetek kezdetén, még nem a Pajtás magazinban, hanem a nagyobb gyerekeknek készült ifjúsági sajtóban a repetitíven ismételt banális felvetésekre kellett reagálnia: „És a művész elvtársnak mi a viszonya a hosszú hajjal és az anyukája figyelmeztetésével, hogy ezzel nem sokra viszi? Van-e barátnője, de ha nincs, ki lehet az? Tényleg harcban áll-e egymással az Illés, a Metró és az Omega?” A Kóbor – Az utolsó interjúban tulajdonképpen benne vannak a Covid–19 szövődményeibe három éve belehalt Kóbor véglegesnek tekinthető válaszai. Az isteni pozíciójával mindig is takarékosan bánó, végzettségét tekintve építészmérnök, a testképét bámulatosan sokáig az eredetire hasonlító formában megőrző, hallatlanul népszerű Mecky válaszai precízen üzemelő nyomtatott áramkört idéznek. Csatári többet tud róla és az Omegáról, ezért a szövegre jellemző a kérdésnek tetsző megállapításokra adott helyeslő válasz.
Kóbor nem volt konfrontatív személyiség. Ritkán, és akkor is patikamérlegen kimérve beszélt és beszél ebben a kötetben szintén az Omega tagjai közötti relációkról, noha lett volna mit belülről átélve kifejtenie. Az Omega szerencsés összetételű zenekar volt: egy remek ritmusérzékű, menedzserkvalitásokkal bíró dobosból (Laux József), egy nagyszívű billentyűsből (Benkő László), egy nem előretolakodó gitárosból (Molnár György), egy intelligens basszusgitárosból (Mihály Tamás) és Presser Gáborból állt, aki, ugye, Presser Gábor. Amikor az Éjszakai országút készült, Kóbor, aki zene- és szövegalkotóként nem volt fontos, frontemberként viszont szupersztár, eldöntötte, hogy visszaszerzi az Omega identitását. Ez a lemez – aminek kihajtható borítóját a Kádár-rezsim másik újraünnepelt művésze, Szász Endre készítette – a zenekar legjobb és bizonyos szempontból legszokatlanabb munkája: talán az első Presser-szólólemez, amelynek felvételeihez a kéznél lévő zenekart használta. Kóbor azt mondta, nehezen tudott azonosulni a dalokkal, valamiért mégis ezen, a korszellemnek teljesen megfelelő albumon mutatja meg kvalitásait. Az újabb stílusváltást jelző Gammapolis idején már nem volt annyira finnyás. Az Omega egyenesen valahonnan fentről pottyant vissza a földre a nyolcvanas évekbe, hogy a tagjai ellenálló elasztikus ruhát viselve sokáig tartó tudományos-fantasztikus operett szereplőiként a Kelet és a Nyugat közötti közlekedés vándorai lehessenek.
In Pari – Bodor Ádám mondataira
Irodalom és zene oda-vissza hatására, egymásból építkezésére, improvizatív párbeszédére épül a tavaly ősszel a Magyar Zene Házába költözött sorozat következő része. A programnak a kultikus összművészeti helyszín, a Ráth György utcai Nyitott Műhely és Finta László volt évekig a gazdája, ott Samuel Beckett Words and Music című rádiójátékának címével futott. A kapocs a sorozatszerkesztő, Márkos Albert csellista, akinek Porteleki Áron dobos, brácsás lesz most a zenésztársa. Bodor Ádám, a magyar irodalom 89. évében járó élő klasszikusának szövegeit Szikszai Rémusz színész, rendező olvassa fel, az előadás végén Láng Orsolya (író, költő, grafikus, filmrendező) kérdezi a nyilvános szereplést ritkán vállaló Bodor Ádámot, aki aztán a közönség kérdéseire is válaszol. Művészeti ágak és nemzedékek, Kolozsvár–Nagykároly–Szatmárnémeti és Budapest szülötteinek találkozása.
MacMillan: Karácsonyi oratórium
A skót James MacMillan vezényli saját Karácsonyi oratóriumát. A hatvanas éveiben járó, igen népszerű és termékeny skót zeneszerző fiatalkorában tagja volt ugyan egy kommunista ifjúsági szervezetnek, de már régóta a jelenkori katolikus egyházi zene legjelesebb képviselői közé tartozik. XVI. Benedek pápa nagy-britanniai látogatására is alkotott misét, amelybe a gyülekezet énekét is belekomponálta. Ütősökre írt versenyműve tette őt igazán népszerűvé és ismertté a nagyvilágban. Msztyiszlav Rosztropovics rendelte és mutatta be a csellóversenyét, Colin Davis vezényelte a János-passióját. Nagyszabású Karácsonyi oratóriuma, amelyet három évvel ezelőtt mutattak be, Jézus születésének történetét dolgozza fel. A szopránszólót a fiatal angol énekesnő, Mary Bevan adja elő, aki megkapta Angliában a kiemelkedő fiatal tehetségeknek járó díjat. Az ő előadásának drámai erejét, hangjának kristálytiszta szépségét emelik ki a kritikusok. A baritonszólót éneklő Leigh Melrose a XX. századi opera és vokális zene egyik legelismertebb specialistája. Híres szerepe Alban Berg háromfelvonásos operájának, a Wozzecknek a címszerepe. Ő énekelte a Scalában Clov szerepét Kurtág György: A játszma vége című operájában.
Egy nadrágos polgár
Írók, színészek körében az 1970-es évektől valóságos legendája volt a soha nem a betegséget, hanem a beteg embert gyógyító belgyógyász professzornak. Politikusi berkekben Rétsági György renoméját pedig az emelte, hogy tudták róla, ő lett Kádár Jánosnak, a feleségének, nota bene, még Aczél Györgynek is az orvosa. Az örök pártonkívülinek a rendszerváltás után mégis bőven lett baja ebből. A minap került fel a YouTube-ra – Egy nadrágos polgár főcímmel – az az új portréfilm, amely az 1993-ban rögzített életútinterjút képesítette meg. A rendező, Dénes Gábor egykoron elsősorban nem az említettek miatt ültette kamerája elé a tudós orvost, hanem azért, mert Rétsági egyike volt azon zsidó ifjaknak, akiket 1944-ben szinte a gimnázium padjaiból hurcoltak munkaszolgálatra Borba. A Bélyeges sereg című, lelet- és emlékmentő dokumentumfilm-sorozat mostani epizódjának főhőse a tábor életét jellemző „elaljasult viszonyokról”, a „kegyetlen, vadállati, cipő nélkül végzett csákányozásról” szófukarul beszélt, mondandója inkább a túlélést segítő szolidaritás megnyilvánulásairól volt. Az „élmény” letehetetlen súlyáról azonban abból a kijelentéséből fogalmat lehetett alkotni, hogy bár tudja, gyönyörű a vidék, megpróbáltatásai helyszínére soha nem látogatna vissza. Az 1945 utáni évtizedekben tekintélyes orvosként úgy járt az asszimiláció útján, hogy származását nem tagadta le, s 1989 után ugyanúgy elment a német, mint az izraeli nagykövetség fogadásaira. „Gyanítom – tette hozzá apró szájzugmosollyal –, hogy a tel-avivi diplomaták sem egészen ilyennek képzelik »az igazi zsidót«.” 1996-ban, 71 évesen halt meg. Az élete vége felé felerősödött, s őt is elérő antiszemita megnyilvánulásokra reflektálva hangzott el a filmbeli, keserű meghökkenését jelző, konok zárómondata: „Egyre büszke vagyok: akik engem utálnak, s ilyenek bőven vannak, azok azért legfőképp a zsidóságomért utálnak.”
Kárpáti Péter: Térkép a túlvilágról
Tizenhat évig írta Kárpáti Péter a Térkép a túlvilágról című regényét, 2023-as életműkötete címadó darabját. Ennek egyik fejezetéből készítette el és állította színre azonos című opusát, amelyben a családját hátrahagyó, New Yorkba szökött dédnagyapja, Bergl Móricz/Bíró Mór történetét ötvözi személyes élete töredékeivel, továbbá Löw Immánuel szegedi főrabbi és Kálmány Lajos katolikus „parasztpap”, néprajzkutató barátságával, Jászai Mari és a zsidó tudós pap találkozásával, akit a színésznő Széchenyi István mellett a legnagyobb magyarnak tartott. Kárpáti a Somogyi Könyvtárban bukkant rá egy megbarnult kartonlapra, az alábbi szöveggel: „Dr. Löw Immanuel prémsapkái, molymentesen becsomagolva. Hálás köszönettel küldöm vissza Szegedre. A maga szerető és tisztelő Jászaija.”
Löw Immánuel 24 évesen, 1878-ban lépett az akkor már három éve halott apja, Löw Lipót korábbi szegedi főrabbi örökébe. Felkínálták neki a bécsi és a londoni főrabbiszéket is, de az 1944-es deportáláskor bekövetkezett mártírhaláláig hű maradt szülőhelye hitközségéhez. A XIX. század legjelentősebb zsidó hittudósa a berlini rabbiképzőben végzett. A magyar, a német és a héber mellett elsajátította az arámi, a szír, a török, az arab, a perzsa, a görög, a latin, a román és a szláv nyelveket, ismerte az asszír és a föníciai írást is. Lipcsében megvédett doktori disszertációja, az 1881-es Aramäische Pflanzennamen (Arámi növénynevek) kora egyik legjelentősebb orientalista munkája. Bölcsész értelmiségiként és polihisztorként volt természettudós, botanikus, nyelvész, zsoltárfordító, orientalista, a zsidó és a cigány folklór kutatója, Szeged első gyorsírója. Kiadták Az ujjak, A könnyek és A csók című tanulmányait, az utóbbit jövendő feleségének, Brenning Bellának írta. Felépíttette a Baumhorn Lipóttal közösen megtervezett szegedi Új zsinagógát. A tehetséges hitszónok 1874 és 1899 között elmondott beszédeit 1900-ban jelentették meg gyűjteményes kötetben. A fehérterror idején, 1920-ban interjút adott két holland újságírónak, ezután emeltek ellene vádat hazaárulásért, rágalmazásért, Horthy Miklós kormányzó megsértéséért. A világméretű tiltakozás ellenére 14 hónap börtönbüntetésre ítélték, ebből alig három hónapot a Csillagbörtönben, a többit házi őrizetben töltötte le. Főleg Jókait, Tömörkényt és Mikszáthot olvasott, többek között megírta az önéletrajzát, és kötetbe rendezte az 1924-ben kiadott fő művét, a Die Flora der Juden (A zsidók növényvilága) címmel. 1927-től 1939-ig felsőházi képviselő volt. Utolsó prédikációját 89 évesen, 1943. szeptember 8-án tartotta, jom kippurkor átkozva meg Hitlert és a Harmadik Birodalmat.
A mesélőként és a koros Kálmány Lajosként is színre lépő Kárpáti Péter ötszereplős szobaszínháza a Trafó Klubban család- és kultúrtörténeti időutazás/nyomozás, átszőve a mese- és folklórvilággal, mozgással, tánccal. Hevesi László játssza a fiatal Kálmányt, Jenővári Miklós az ifjú Löw „Mandi”-t, remek párost alkotva. „Csak azt szerettem, akitől tanulhattam valamit” – vetette papírra a Szent Orsolya-rendi apácáknál négy elemit végzett, élethosszig pallérozódó Jászai Mari, aki tizenhat évesen markotányosnő volt a könniggrätzi csatában. A Nemzeti Színház könyv-, tudás-, férfifaló, grafomán nagyasszonya párját ritkító egyéniség és tragika volt. 1904-es, szegedi vendégjátéka előtt írt levelet Janovics Jenő szegedi színházigazgatónak, hogy találkozót kérjen Löw Immánueltől, „a ma élő legfényesebb lelkű magyartól”, köszönve meg szent beszédeit. A Szeged és Vidéke 1904. március 20-ai száma adta hírül, hogy a látogatás megtörtént. Tóth Ildikó és Zsótér Sándor kettőse két, a sebzettségét és törékenységét megmutató, elrejtő ember találkozása az intim térben, megteremtve a távolságtartó közelséget. Az intellektuális évődéssel vegyített beszélgetés csúcspontja a korával és Márkus Emíliával birkózó, ötvenes Jászai önvallomása az árulásba torkolló féltékenységről, hivatása iránti megszállottságáról, feneketlen magányáról. Kárpáti Péter háttértudást talán túl nagyvonalúan feltételező munkája mély, tartalmas, szép színház, amelyben végül minden, így a prémsapka is a helyére kerül. A szereplők játékossága ritkán átélhető élményt ad. A színész nem alakít, megformál, hanem ő maga a homo ludens. A játékos ember.