Álmodottegyvárost

„Én még annál is jobban le vagyok nullázódva, egy barátnőmnél alszom egy kanapén” – hangzott el Magyar Péter exbarátnője szájából egy olyan, nyilvánosságra hozott hangfelvételen, amelyen Vogel Evelin a Tisza Párt egyik munkatársával, Hanzel Henrikkel beszélget. Azóta megoldódott a lakhatása, miután Vertán György milliárdos informatikai vállalkozó kölcsönadott neki egy pest-belvárosi, Alkotmány utcai lakást. Kapcsolatoknak ezt megelőzően sem lehetett híján, hiszen az unokatestvére Vogel András, Demján Sándor unokája, a Gránit Pólus-csoport elnöke, miután az édesapák, Vogel Zoltán és Vogel Zsolt testvérek: a cégiratok alapján ugyanaz az édesanyjuk. Vogel Zoltán rég elvált Demján Dianától, aki – ugyancsak a cégiratok tanúsága szerint – máig a Vogel nevet viseli. Vogel András, ahogy üzleti ügyeikről, úgy a rokoni kapcsolatról sem nyilatkozott a HVG-nek, bár a sajtósa nem is cáfolta azt. Az édesapja, Vogel Zoltán viszont írásban közölte: „Vogel Evelin édesapját nem ismerem, és Vogel Evelin nem vérrokonom.”  

A Vogel családnak az az ága, amelyhez Evelin tartozik, a vízilabdából ismert. A Magyar Vízilabda-szövetség honlapján, egy 2016-os cikkben olvasható, hogy Zoltán kezdett először vízilabdázni, de aztán vállalkozónak állt. Őt követte a két testvére, Gábor és Zsolt. Utóbbi – vagyis Evelin édesapja – az Újpestben játszott, majd a Fradi edzője lett. A két fia, Soma és Simon is vízilabdások, az előbbi válogatott kapus. A két fiú és Evelin között elég nagy a korkülönbség. Mindhármuknak ugyanaz az édesanyja, aki régóta nem a felesége Vogel Zsoltnak. A testvérek tavaly közös ingatlancéget is alapítottak Cosy Living Kft. néven, amely 6,6 millió forint nyereséget ért el. Demján Sándornak három Vogel vezetéknevű unokája van: András mellett Eszter és Márton. Előbbi egy műsorgyártó, utóbbi egy sportszer-kiskereskedő vállalkozást jegyez, egyik sem jelentős. A közösségi oldalaik szerint az unokatestvérek között van kapcsolat.

Egy kilencéves, félárva kisfiú, Demján Sándor 1952-ben úgy döntött: nyulak tenyésztésével és eladásával próbálja kiegészíteni szülész édesanyja szerény keresetét. Az etyeki iskolás a nyúlhús és a horgászva kifogott halak eladásával keresett pénzből a családja szegénységét enyhítette, a pénz egy részét újrabefektetve vett egy bőrfocit, amivel a szegény gyerekek ingyen játszhattak, a módosabb családban élőknek viszont fizetniük kellett érte. Már akkor megmutatkoztak a leendő üzletember módszerei: az eladás, a hirdetés és a jótékonykodás mellett a barter is. Működött az, amit később „Demján-titokként” emlegettek: megtalálni egy piaci rést, amelyet senki más nem vett észre, a végletekig kihasználni az abban rejlő lehetőséget, és gyorsan sikert elérni vele, hogy a kétkedőknek már eszükbe se jusson megakadályozni a folytatást.

Egy szövetkezeti ösztöndíj lehetősége miatt az 1962-ben nyíló Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Szakiskolában folytatta tanulmányait. A szövetkezeti szféra a XX. század elejéről megmaradt, 1959-től újjáéledt rendszer volt, amely a kádári gazdaságpolitikában kikerült a közvetlen állami ellenőrzés alól, miközben a szövetkezetek vagyona a tagok közös tulajdona maradt. Ez lett Demján első terepe. Mindent megtett, hogy közelebb hozza a gulyáskommunizmus „jóléti társadalmát”: a szövetkezeti keretben vendéglőt nyitott, beszállítóüzemeket szervezett a közeli ipari nagyvállalatokhoz, felvirágoztatta a kiskereskedelmet, 33 évesen pedig megkapta az első szövetkezeti nagyáruház, a budai Skála irányítását. Jól megfizetett menedzsmentet verbuvált olyan emberekkel, akik közül aztán sokan évtizedekig mellette maradtak. A Skála a nyolcvanas évek közepére legendás üzletemberré tette – miközben a szocialista rendszerben rajta kívül csupán egy-két cégvezető nevét ismerte a közvélemény.

Hamarosan új kihívás érte utol: az 1987-re kétszintűvé alakított bankrendszerben a legnagyobb új intézmény, a Magyar Hitelbank irányítását bízták rá. A pénzintézet súlyos örökséget cipelt: hozzá tartoztak az akkor már döglődő ipari nagyvállalatok. Demján megoldása a privatizáció lett, ami a rendszerváltás előtt jelenthetett vegyesvállalattá való alakítást, akár magántőke bevonásával, akár felvásárlással. A folyamat kezdetén – például a Tungsram vagy a Videoton esetében – ő maga is ott bábáskodott az üzletnél. Az örök kívülálló bankelnök nem sokáig maradt a helyén. Magyar származású amerikai–kanadai üzletemberek (többek között Soros György, Peter Munk, Ronald Lauder és Andrew Sarlós) segítségével tőkealapot gründolt, amely maga szállt be a privatizációba a Szovjetunió-utód Független Államok Közössége több tagországában. A legnagyobb falat a 170 ezer embert foglalkoztató, még szovjet mértékkel is óriási tehergépjármű-gyártó, a Kamaz volt, ahol minden korábbinál nagyobbat kaszált, és vagyonos üzletemberré vált.

Ezt követően a magyarországi ingatlanpiac felé fordult, soha nem veszítve el a lelkesedést a kereskedelem iránt: a nyugati típusú bevásárlóközpont megteremtését tűzte ki célul. Az első fecske 1996-ban a Pólus Center volt, amely a külvárosi amerikai mall prototípusa lett Magyarországon. A nagy dobás pedig a Westend, amellyel 1999-ben az ország legnagyobb bevásárlóközpontját építette fel, egyszersmind egy belvárosi rozsdanegyedet varázsolt modern üzleti városrésszé. Mindkét esetben rábeszélte a bankokat, hogy finanszírozzák meg a beruházást, azok pedig beálltak a sorba, kis túlzással pusztán azért, mert bíztak az üzletember éleslátásában, abban, hogy az új vállalkozása képes hosszú távon jövedelmet termelni.

A Westendhez hasonló léptékű beruházás volt a Millenniumi Városközpont: a Boráros tér szomszédságában évtizedek óta üresen álló egykori ipartelepen lakások, irodák, a Nemzeti Színház és a Művészetek Palotája is felépült – és bár utóbbi a magyar gazdaság legjövedelmezőbb ppp-konstrukcióját hozta el számára, addigra az is kiderült, hogy már nem feltétlenül tudja meggyőzni a politikusokat a maga igazáról. Ősbűnnek nevezte a 2002-ben Medgyessy Péter választási sikerét hozó béremelést az állami szférában, haragban volt Gyurcsány Ferenccel, különösen miután az akkor már a VOSZ-t is elnöklő Demjánnak egy vitájuk hevében odavetette: „Lehet Szlovákiával példálózni. (…) El lehet menni Magyarországról!” Az üzletember évekkel később valóban elment, miután elsősorban kereskedelmi ingatlanjaival, de más beruházásaival – köztük a rosszul elsült orosz lottóval – a régió több országában mindig is jelen volt az ezredforduló óta. A második Orbán-kormány idején bevezetett plázastop után nem indított új magyarországi beruházást, 2018-ban bekövetkezett halála előtt néhány évvel túl is adott a cégcsoportja ingatlanbefektetéssel foglalkozó ágán.

A plázastop csak az egyik volt az Orbán-kormány azon lépéseinek sorában, amelyekkel kivívta Demján haragját a miniszterelnök, aki korábban sok esetben kikérte a tekintélyes üzletember tanácsát. A leglátványosabb vita a takarékszövetkezetek központosítása körül zajlott. A Demján számára annyira kedves szövetkezeti szférából induló pénzintézetek átalakítása előbb Spéder Zoltán nagyvállalkozó terepévé vált; az ő törekvéseit ugyan még le tudta törni az üzletember, ám a folyamatokat nem tudta megállítani, így mára a valaha volt takarékszövetkezeti rendszer betagozódott a rendszer újabb kedves oligarchája, Mészáros Lőrinc alá. Számtalan üzlet tulajdonosaként mára ő lett az az ember, aki egykor Demján volt: Magyarország leggazdagabbja. Pedig semmi közös nincs kettőjükben – persze Orbán Viktor barátságán túl. ¬ Gyükeri Mercédesz