A végzetes ostobaság az volt, hogy nem láttuk a veszélyét, hogy kétharmaddal korlátlan hatalmat lehet szerezni – mondja a január 2-án nyolcvanéves Haraszti Miklós. Az egykori ellenálló, volt SZDSZ-es politikus egy színes forradalom esélyét látja a mai Magyarországon.
Lakos Gábor
Gordiuszinyakcsomó
Ki a felelős? – hangzik a kérdés, ahányszor valami rosszul sikerült, de a kudarc okainak fájdalmas és nehézkes keresésénél egyszerűbb kijelölni a bűnöst. Valahogy így van Magyarország a rendszerváltással is, amelynek fényes napjai kollektív emlékezetünkben élnek. Bármelyik újonnan alakult demokratikus pártnak drukkolt is valaki, közösségi élmény maradt Nagy Imre és mártírtársai újratemetése, az Ellenzéki Kerekasztal erőfeszítése, az első szabad választás felemelő légköre, majd az így összeállt Országgyűlés ünnepélyes megalakulása. Abban is egyetértés van, hogy a fényes napokat hibák sorozata követte. A jelenlegi hatalom politikai nyilatkozata a zűrzavar évtizedeiről ír, és ezzel menti fel Orbán Viktort, aki a „nemzeti együttműködés” nevében vetett véget a politikai együttműködésnek. De makacsul tartja magát az a magyarázat is, amely szerint a jelen állapotot az okozta, hogy a Fidesz elnökét és körét lenézték azok, akik az értelmiségi ellenállásban készítették elő a rendszerváltást. Ezt a mítoszt járja körül Haraszti Miklós januárban megjelenő minimemoárjában, amelynek címe: Orbán Viktor nyakkendője. Mi hatott a Fideszre a nyolcvanas évek végén, és milyen viszonya volt az idősebb liberális testvérekhez? Miért fogadta örömmel a kollégista fiatalokat az SZDSZ-alapítók köre, és mi volt az első összeütközés oka? Haraszti nem felelőst keres, hanem válaszokat.
