Han Kang: Görög leckék
Dél-Koreában tartott nyelvtanfolyamnak köszönhetik, hogy megismerték egymást. A férfi ógörög szavakat ír a táblára, és senki sem tudja, hogy csak ösztönös a kézmozdulat, amivel felrója a vonalakat, mert a vastag lencséjű szemüvegével is csak foltokat lát. Este már nem is tud gyalogosan közlekedni. Örökletes betegsége miatt nemsokára végképp elveszti a látását. Kevesen ülnek a padsorokban. Nő tanítványáról a férfi sokáig azt hiszi, szófukar. Véletlenül derül ki számára, hogy néma. Nincs baj a hangképző szerveivel, egyszerűen nem tud megszólalni, mióta elvesztette a kisfia feletti felügyeleti jogot. Amikor még beszélt, akkor is halkan tette. Túl sokat hallotta gyerekkorában: „Kevésen múlt, hogy meg se szülessél.” Nem akart pluszteret foglalni a hangja kiterjesztésével. Tizenhét éves korában jelentkezett első némasága a megszületés előtti csendre emlékeztette, ez a mostani szerinte inkább a halál utánira. Fiatalon egy francia szó hallatán kezdett újra beszélni. Most, húsz év múltán talán azt remélte, hogy az ógörög nyelvtanfolyam újra szóra bírja. A két, lélekben is sérült és végtelenül magányos ember egy eltévedt madár miatt kapcsolódik egymáshoz. A néma nő és a szinte vak, ezért szájról olvasni nem tudó férfi megtalálja a módját, hogy elboldoguljanak. Fogyatékosságuk átültethető az élet más területeire, ahol valami korlátozza a felek közötti megértést, esetleg könnyen áthidalható prózai ok. Az idei irodalmi Nobel-díjas szerzőnek ez a harmadik magyarul – Kiss Marcell fordításában – megjelent regénye. A szereplőket gyerekkoruk óta érő bántalmak hol költői, hol filozofikus prózában törnek fel gondolataik mélyéről. Az író két évet töltött azzal, hogy figyelje „a regénybeli férfi és nő csendjeit, hangjait, testük hőjét, különleges pillanataik villanásait”.
Parthenopé – Nápoly szépe
Ha valaki egy nő és az őt körüldongó férfiak mellett egy várost választ főszereplőnek, nem árt, ha teremtő erővel bír. Az olasz film titánja, valamennyi nagy fesztivál, kiváltképp Cannes talizmánja, Az ifjú pápa, az Ifjúság, a Silvio és a többiek rendezője, Paolo Sorrentino ugyanazzal dolgozik, mint az istenek: tengerrel, fénnyel, árnyékokkal és épületekkel, amelyek titkokat rejtenek, de készek arra, hogy azokat elárulják. Nápoly megteremtésével Istennek buja szándéka volt, ennek megfelelően bőségesen osztotta a bűnt és az erényt: annyit, hogy a vágy és az erőszak azóta az égig, de legalábbis a Vezúv csúcsáig ér. Az erény és a bűn immáron tíz Sorrentino-film témája. Érdekes vagy véletlen – ki ismerné ki magát ennyi küldetés, angyal és ördög között –, hogy Sorrentino első városáldozó filmje a hatalmas és büszke Rómában játszódott: A nagy szépségben először volt látható valamennyi azóta is ragyogó védjegye, egy reneszánsz festő meditatív látomása, aki szenvedélyes ecsetvonásokkal festi meg a modern világot, amelynek nagyzoló, önző, önmutogató, pénz- és kéjsóvár népe, hatalommániás férfiak és készséges nők robogón száguldoznak. Sorrentino két évvel a Maradona-mítoszt saját ifjúkorának motívumaival keverő Isten keze után visszatért szülővárosába, hogy megálmodja újabb mitologikus meséjét a csábításról és az örök kísértésről. A Parthenopé – Nápoly szépe archaizáló címe valamiféle antik történetet sejtet, és ez annyiban igaz is, hogy az Odüsszeuszt dalával elcsábítani képtelen, magát a tengerbe ölő szirén újjászületését Sorrentino a káprázathoz hasonlítja. A vízben újrafogant lány már a megjelenésével ámulatot és zavart kelt. Parthenopé (Celeste Dalla Porta) megérinthetetlen, csodált szent marad egész életében, aki földi küldetése során két dologban hisz, a tudás és a birtoklás elutasításának mágiájában.
Serf András: Nagy Lajos és az antiszemitizmus
Az idén végre megjelenik a manapság legföljebb a Képtelen természetrajz című szatirikus állat-, valójában emberportrékötetéről ismert író, Nagy Lajos grandiózus naplója. Az 1940 novemberétől halála napjáig, 1954. október 28-áig vezetett, az olvashatatlanság határát súroló, két vaskos kötetet megtöltő feljegyzések irodalmi szenzációnak ígérkeznek. Ezt sejtették már a megfejtő-közreadó Serf András korábbi publikációi is (köztük az író remek ívű, ám igencsak karcos portréja pályatársáról, Illyés Gyuláról, amely hat éve a HVG Első olvasat című alkalmi rovatában kapott helyet). S erre erősít rá Serf minapi naplótörténeti esszéje – no meg ráadásként „Nagy Lajos életének egyik legkeményebb”, az 1950-es években papírra vetett, ám mindmáig ugyancsak kéziratban rekedt szövege a pécsi folyóiratban. Noha Nagy Lajos naplófolyamának léte irodalmi és politikai berkekben köztudott volt, az íróról készült két monográfiából hiányzik a „kulcsszöveg” behatóbb ismerete. „A füzetekbe való betekintést” ugyanis a Kádár-kor kultúrpolitikája azzal az indoklással akadályozta, hogy hemzsegnek benne a szovjetellenes és antiszemita passzusok. Mivel a szóban forgó Nagy Lajos-opus egyik „maszatoló” vádat sem támasztja alá, a sajtó alá rendező Serf irodalmi-politikai detektívmunkával tárta fel a szövevényes megbélyegzés keletkezéstörténetét, melyben a szálak részben az író 1934-es, vihart kavaró szovjetunióbeli meghívásához és kritikus hangú beszámolójához, másrészt pedig a fortélyos félelmű ötvenes évek csatározásaihoz vezetnek vissza.
Leonora Carrington: Fehér nyulak – Összegyűjtött novellák
Szabadon szárnyal a megzabolázhatatlan képzelet Leonora Carrington ellentmondásos, egyszerre hátborzongató és csalogató, de végtelenül egyedi novelláinak fantáziavilágában. Élvezettel számolja fel álom és valóság határait, elhagyott, mégis mágikusan eleven, varázslatos, egyben elátkozott tereit, természetesen természetellenesnek ható közegeit ismeretlen ismerősök lakják. Carrington szürreális valóságában úgy bánik a tárgyakkal, mint az élőlényekkel, az állatokat és az embereket kiforgatja magukból, és mitikus teremtményekké változtatja át játszi könnyedséggel. Történetei minden elemükben lázadnak a valóság ellen, hol tündérmesének indulnak és rémálomba csapnak át, hol nyomasztó lázálomnak mutatkoznak, viszont vagy megnyugvással zárulnak, vagy egyszerűen véget sem érnek. Egyedül az vehető biztosra, hogy a különleges formákat öltő valóságot a nyers és vad képzelettől elválasztó függöny sosem ereszkedik le, még akkor sem, ha az álomfogócska véget ér. A novelláskötetben közreadott írásokban közös, hogy megtalálható bennük a szimbólumokban gazdag, megfejtésre váró rejtély, ám olyan benyomást keltenek, mintha nem teljesen szabad ötletekből születtek volna. Autofikciós elemek fedezhetők fel bennük, amelyekből egy csodálatos elme különleges, inspiráló és lázadó életének meghatározó epizódjai elevenednek meg szürreális képekben. Carringon húszévesen hagyta ott a családját Max Ernst szürrealista festő szerelméért, ezért az örökségéből kitagadták. Mikor Ernsttel véget ért a kapcsolata, Mexikóba ment, ahol 94 éves koráig élt és alkotott, festőként, szobrászként és íróként halhatatlan életművet hátrahagyva. A hallókürt után a Fehér nyulak a második magyarul megjelent Carrington-kötet, amely a leghíresebb rövid történetei közül többek között Az elsőbálozót, a Nővéreket és A Félelem házát is magában foglalja. Max Ernst hangulatkeltő bevezetőjével indul, mindemellett nem csak tömény fikció: Natasha Lvovich Két kézzel írni és festeni című tanulmányával zárul, ami közelebb hozza Carringtont, a művészt a valósághoz, az olvasót pedig az életmű megértéséhez.
Jon Lonoff: Centiről centire
Az amerikai színész, író, rendező Jon Lonoff szellemes, szerethető, mindenki által átélhető komédiát jegyez elszalasztott lehetőségekről, megfordítható érzelmi helyzetekről, a mai negyvenesek-ötvenesek kapcsolati válságáról és kapcsolati hiányáról. „Ez az a szellemes és komolyan vett vígjáték, amelyre minden évad vár” – írták a New York-i kritikák a Centiről centire című darabról. A magányát paradicsomszószba, pizzába, mogyorókrémbe fojtó, túlsúlya miatt gátlásos, a környezetét szarkasztikus humorával távol tartó Maureennak (Marjai Virág) nővére, Sheila (Dobó Kata) és annak férje, Kyle (Őze Áron, egyben az előadás rendezője) vakrandit szervez, hogy összekapja magát. Maureen az utolsó dobás esélytelenségével indul neki a nagyhangú, esetlen, szókimondó, olasz beütésű brooklyni vendéglőssel, Joe-val (Hajdu Steve) a találkozásnak, és első randevújuk mindjárt félresikerül. Joe dugóban ragad, és többórás késéssel, csuromvizesen esik be Maureenhoz. Mindketten túlreagálják a helyzetet, feszengő bénázások, kínos párbeszédek közben a férfi bókjait Maureen sértésnek veszi, bepánikol, és ajtót mutat neki. Nővére teljesen más, mint ő, betegesen ad a külsejére, szépészeti műtéteket, plasztikai beavatkozásokat végeztet el, mégis egyre rosszabbul érzi magát a bőrében. Ő is frusztrált, zaklatott, jóképű, menő ügyvéd férjére halálosan féltékeny. Idővel fény derül mind a négy karakter tökéletlenségére, önképzavarára, félelem blokkolta érzelmi kishitűségére. És ahogy a romantikus komédiákban lenni szokott, a félreértések tisztázódnak, a függőségeket kibeszélik, a párok egymásra találnak, centiről centire haladva.
Elisabeth Leonskaja: Berg – Schoenberg – Webern
Az orosz zongoristaiskola Szvjatoszlav Richter köpenyéből kibújt nagyasszonya, Elisabeth Leonskaja, aki 2003 tavaszán Brahmsot zongorázott felejthetetlenül Budapesten, nyolcvanas évei küszöbén lemezre vette második hazája második klasszikus triászának, Arnold Schönbergnek, Alban Bergnek és Anton Webernnek a legjellegzetesebb zongoradarabjait. A XX. század bécsi klasszikusai szakították ki a zenét a tonalitás kereteiből. Schönberg volt a tanár, Berg és Webern az ő – hozzá méltó – tanítványai. Két, 1908–1909-ben keletkezett mű, Berg Zongoraszonátája és Schönberg Három zongoradarabja jelezte a határvonalat a tonális és atonális zene között. Berg művének még van hangneme (h-moll), de annyira átszövik a teljes kromatikus futamok, annyit változik a hangnem, hogy a szonáta tonális jellege már egészen elmosódott. Vele nagyjából egy időben keletkezett Schönberg darabja, amit az atonális zene első igazi alkotásaként tartanak számon. Akkor vágta el Schönberg a tonális zenéhez kötött utolsó kötelékeket. A másik három remekmű, Webern Variációk, Schönberg Hat kis zongoradarab és a barokk szerkezetű Zongoraszvit későbbiek. Schönberg szerint azért kell kiszabadítania magát a koherens, logikus formák és szimbólumok világából, mert az érzelmek gazdagságát így lehet kifejezni. Az emberben egyszerre ezerféle érzelem dolgozik, ezt a színgazdag, polimorf, illogikus világot és a hozzá kötődő asszociációkat úgy lehet kifejezni, ha a zene szabadon, a formák medrét elhagyva árad. Ideálisan követi ezt a célt az a színgazdag, érzékeny, bátor, a szélsőségeket vállaló, szinte zabolátlan, mondhatjuk, fiatalos zongorajáték, amellyel az 1978 óta Bécsben élő, idős zongoraművész ezeket a műveket előadja.