Az ember, aki elvesztette az időt
Egy ismeretlen helyen rejtőzködő, állítólag valóságos szerző valamilyen formában valahol létező műve a Vígszínházban? Nem hangzik rosszul. A norvég, vagy minden bizonnyal norvég író, Jonas Petter Aronsen darabja, Az ember, aki elvesztette az időt – ősbemutató. Az író nevének említésére a Google és a ChatGPT egyaránt zavarba jön, majd némi kattogás után azt válaszolja: „Még én sem ismerem, bocs.” Ezek szerint Aronsen szegről-végről Parti Nagy Lajos avatárja, Sárbogárdi Jolán, Kabai Lóránt irodalmi teremtménye Spiegelmann Laura rokona, esetleg Weöres Sándor Psychéjének unokája. Legenda is szövődik köré, a még kiadás előtt álló regény több mint ezeroldalas, azaz a Háború és békéhez mérhető kolosszus, amelynek kétharmada a klasszikusok felfedezése előtt a fagyott földbe van temetve. Maga a szerző a pszichorealizmus, a mágikus abszurd és a költői thriller elegyének írja le az alkotását, amelyet még nem tekint teljesen késznek. Nagyon is valóságos, de nem mindig az igazi nevükön szereplő személyek az elvesztett időt rekonstruálni vágyó magyar változat munkatársai. A színdarabnak van norvég konzultánsa, Csilla Ingebrigsten, továbbá németnek tűnő zeneszerzője, Klaus von Heydenaber. Bodó Viktor rendező A revizor és A kastély pokolbéli víg napjai után díszlettervezőként is egészen a nézőtérig teremti meg a dermesztő északot. Az isten háta mögötti expedíciós terepen az emberek már rég nem veszik figyelembe az elmúló időt, és azt keresik, amiből ott a legtöbb van, a semmit. Aztán egyszer csak változik a helyzet. Bizonyos személyek (Ötvös András, Kovács Patrícia, ifj. Vidnyánszky Attila, Radnay Csilla, Nagy-Kálózy Eszter, Hegedűs D. Géza és még sokan mások) lubickolnak a sűrű skandináv hallevesben, a Szent István körútról a végtelenbe nyíló ajtón kimennek a hóra, hogy ott felfedezzenek valamit. Mások megérkeznek, átcsörtetnek a tágas és jól fűtött nappalin, hogy felmelegítsenek bizonyos régi vonzalmakat vagy gyűlöletet. A jég fogságából kiszabadított alapanyag egy kis mirelit Csehovot tartalmaz, de leginkább a Platonov és a Cseresznyéskert alkatrészeit – van hozzákeverve némi Kafka, hogy a szereplők ne menekülhessenek saját maguk elől –, és attól függően, hogy ki visel fürdőköpenyt vagy szkafandert, egy kis őrült sci-fit is.
Molly Nilsson: Un-American Activities
Svéd–amerikai felmenői vannak, de Berlin kínált neki alternatívát, az alkotói kiteljesedés lehetőségét és otthont. Minimalista szerzeményeinek szépsége az egyszerűségükben rejlik, játékos-borongós-dallamos dark popdalaiban magányos hangja analóg szintetizátorral elegyedve teljesedik ki. Legismertebb dala, a Hey Moon! a földet magányosan kísérő égitestnek írt hűvös, mégis szívhez szóló üdvözlet, amely a bemutatkozó lemezén jelent meg 2008-ban, és mindössze 500 példány készült belőle. Három évvel a megjelenése után John Maus amerikai előadó feldolgozásában kapott a dal és eredeti szerzője nagyobb figyelmet. Tíz évvel később Nilsson azzal került a hírekbe, hogy újra kiadta a számot tartalmazó kislemezt, és a bevételből befolyt összeget a Black Lives Matter mozgalomnak ajánlotta fel. Az akciójában szerepet játszott, hogy a Hey Moon!-t feldolgozó John Maus részt vett a Capitolium ostromába torkolló Trump-párti tüntetők washingtoni gyűlésén. Nilsson szilárd meggyőződésű előadó, kiforrott politikai meggyőződéssel, és ennek a számaiban is hangot ad. Példaképe a marxista Rosa Luxemburg, 2022-ben az ő halálának évfordulóján adott ki legutoljára lemezt Extreme címmel. Legújabb albuma politikai popkiáltványnak beillő munka, egyszerre főhajtás Madonna Vogue-ja és a nácik üldöztetése elől Németországból Amerikába menekült író-költő Lion Feuchtwanger előtt. Ezúttal nem Berlinben készült, hanem a Feuchtwanger házaspár egykori kaliforniai lakhelyén, ahol Nilsson művészként rezidenskedett. Mind a közelmúlt, mind a jelen politikai eseményeiről szolgál markáns mondanivalóval, a McCarthy-érától a szélsőjobboldali német AfD erősödéséig és a palesztinok helyzetéig. Fő témái az elnyomás, az üldöztetés és az ellenállás, amiket előadóként vörös popos posztóba csomagol, és hol szokatlanul izzasztó lendülettel, hol a 16 éve védjegyének számító baljós és melankóliába hajló stílusban ad elő.
Mendelssohn, Mahler
Isaac Stern Guarneri hegedűje újra Budapestre érkezik. Az ezredforduló környékén indult zenésznemzedék egyik legkiválóbb hegedűművészének, a francia becsületrend lovagjának, a 2000-ben az év tehetségének választott Renaud Capuconnak a kezébe adta a híres hangszert egy svájci bank. Ő pedig a legnépszerűbb romantikus hegedűversenyt, Mendelssohn remekművét játssza el vele a Fesztiválzenekarral, Fischer Iván vezényletével háromszor a Müpában. Mendelssohn újítása volt, hogy a művet nyitó fő témát nem a zenekar, hanem a szólóhangszer mutatja be, és rögvest a hegedűs virtuozitását tesztelő futamokba viszi át. Mendelssohn utálta a tételközi tapsot, nem engedte, hogy a bravúros első után a közönség kifejezze elismerését a kedves lipcsei koncertmester, Ferdinand David iránt, ezért hármat szépen egybefont. Ez volt az első hegedűverseny, amely a komponista és a szólista szoros együttműködésével készült. A koncert második részében Mahler 5. szimfóniája hangzik el, a 70 perces mű olyan hatalmas érzelmi, hangulati kilengésekbe visz, hogy skizofrén szimfóniának is nevezik. Mahler élete is nagy hullámokat vetett a szimfónia írása idején. Súlyos betegségben majdnem elvérzett, majd találkozott élete nagy szerelmével, Alma Schindlerrel, akiből Alma Mahler lett. A mű Beethoven 5. (Sors) szimfóniáját idéző trombitafanfárral indul, egy gyászindulót vezet be, majd mindent elsöprő, pusztító vihar következik, átcsapva derűs, keringős-ländleres scherzo tételbe, a záró negyedik tételt, az Adagiettót Almához szóló vallomásnak tartják. A hatalmas fúvós szekció, a dobok, az üstdobok hallgatnak, csak a vonósok szólnak a hárfával. Az Adagiettóhoz a Sehr langsam utasítást adta Mahler, de annyira lassúra azért valószínűleg nem gondolt, hogy a tétel 12-14 percig tartson, mint némely jeles karmester felvételén. Mahler és a műhelytitkaiba beavatott barátja, Willem Mengelberg hét perc alatt vezényelte le a tételt. Lehet diszkréten mérni az időt, hogy Fischer Iván meddig húzza.
Neil LaBute: Ha lenne valakim
Egy házibuliban megismerkedik Kim (Barta Ágnes) és Jim (Mészáros Martin), onnan hajnalban a jócskán ittas lány lakásán kötnek ki. A kis garzonban csak az ágy szélére tudnak leülni. Nem mondható el a kezdésre, hogy egyértelmű lesz a folytatás, mert a darab szembemegy a szokványossal. Neil LaBute amerikai író-rendezőt a netflixezők a Tíz ember a szigeten című sorozat egyik alkotójaként ismerhetik. Ebben az idegen környezetben felébredő, emlékezetüket vesztett embereknek a víztől ugyanúgy kell rettegniük, mint kilenc társuktól. A színdarabbeli két fiatal is fél. Nemcsak egymástól, de önmagától is. Tele vannak frusztrációval, feszültséggel. Kezdetben akadozó párbeszédükben korábbi mély sérelmek és megaláztatások kerülnek felszínre, és nyilvánvalóak az önbizalomvesztés jelei. Apró félreértésekbe kapaszkodva játszmákat indítanak. Szóba kerül a me too mozgalom, még férfiszemszögből is: Jim szerint a lány bármikor riaszthatná a rendőrséget, hogy erőszakot követtek el rajta, és senki sem tudná annak az ellenkezőjét bizonyítani. Időnként paranoiába csap át a diskurzus, amikor például feltételezik, hogy bármelyikük lehetne pszichopata gyilkos. A Göttinger Pál által fordított és rendezett darab jól mutatja, milyen nehézségekbe ütközik napjaink online világában a személyes ismerkedés, pedig mindenki szeretné, ha lenne valakije. Az Orlai Produkciós Iroda új bemutatója a minimális díszlet miatt jól utaztatható, és így majd vidéken is több helyen láthatják, hogy Kim és Jim a beléjük rögzült aggodalmak ellenére sem akarják elengedni egymást. A harmincas éveihez érkezett színészházaspár otthonosan mozog a nála tizenvalahány évvel fiatalabb karakterek első randevúja adta szituációban.
Szürrealizmus
Festmények, rajzok, filmrészletek, fotók, eredeti dokumentumok, szövegek adják az 1977-ben megnyílt, csupa üveg és fém Pompidou Központ hatodik emeletén elhelyezett centenáriumi kiállítás multidiszciplináris kalandjának tartalmát. A Szürrealizmus az utolsó kiállítás az épület ez évi felújítása előtt. Volt miből válogatni, a központ Európa legnagyobb modern képzőművészeti gyűjteményét őrzi, 140 ezer alkotást.
Merész válogatás, egyedi konfiguráció jellemzi a mozgalom megelevenítését. A labirintus formáját utánzó koncepció kiindulópontja, egyben magja az első szürrealista kiáltvány eredeti kézirata 1924-ből. A tárlat két kurátora, Didier Ottinger és Marie Sarré radikális robbanásként képzelték el a rendhagyó, tematikus utazást a tizenhárom teremben, Marcel Duchamp 1947-es ihletésére kanyargós úton barangolásra, a szürrealizmus kreatív pezsgésébe invitálva a látogatókat.
A kiállítás tizenhárom fejezetre bontotta a XX. századi művészettörténet 45 évét, 1924-től 1969-ig. A mozgalom olyan forradalmár alkotókkal bontott zászlót, mint André Breton, Salvador Dalí, Max Ernst, Man Ray, Paul Éluard. A tárlat megidéz inspiráló írókat, mint például Lewis Carrollt, az Alice Csodaországban szerzőjét, a költői képzeletet strukturáló mitológiákat, a művészmédium, a bölcsek köve, a kimérák, az erdő tematikáit. Az alkotások többnyire a psziché rejtett, tudattalan rétegeiből törtek elő, hipnotikus álmok, éjszakai álmatlanság vagy éppen a freudi álomfejtés hatása alatt születtek.
A szürrealizmushoz vezető út 1917-ben a dadával indult: Zürichben lázadó fiatalok, köztük Tristan Tzara, felkavarták a hivatalos művészet állóvizét, a formák erőszakos lebontását hirdették. Abban az évben Párizsban André Breton és Louis Aragon, még orvostanhallgatókként, a frontról traumatizáltan hazatérő katonák téveszméit kutatták. Új művészi forradalom formálódott, tört a világ meghódítására. Lázas víziókat hozott, mint a francia költő, Lautréamont, akit szinte prófétává emeltek a szürrealisták. A művészettörténet egyik legnagyobb szellemi felkelését több száz mű illusztrálja. Gránátalmából kiugró tigrisek zuhannak egy meztelen női testre, óriási kagylóból előbújó kéz fotómontázsa, madár röptével körülvett nők, egy polgári nappali kéményén áthaladó mozdony: extrém látomások Salvador Dalí, Dora Maar, Joan Miró, René Magritte, Max Ernst, Giorgio de Chirico festményein.
Mintha visszamenőleges igazságszolgáltatásként kerültek volna be a válogatásba a mozgalomban alkotó nők, köztük Dora Maar, Méret Oppenheim, Leonora Carrington, Dorothea Tanning vagy Joyce Mansour festményei. Az erotika fontos helyet kapott a tárlaton, leginkább felforgató és botrányos érzésként jelenik meg, elrugaszkodva a szerelem idealizálásától. Az utóbbit olyan remekművek mutatják meg, mint Luis Bunuel Aranykor című filmje, Hans Bellmer A baba című szobra, Dalí monumentális festménye, A nagy maszturbátor, illetve Man Ray kissé amorf, elnyújtott nőaktokat ábrázoló fotói az 1920-as, 1930-as évek Párizsából.