A Halál kilovagolt Perzsiából
„A világgal való keserves küzdelmének, a poklokra alászállás” szívszorító dokumentumának nevezte Mészöly Miklós a 38 évet élt Hajnóczy Péternek az előadáséval azonos című, saját élményeken és önmegfigyelésen alapuló kisregényét, amelynek alapján Bagossy Júlia rendező és Zrinyifalvi Eszter dramaturg dolgozott. Elkerülték, hogy a kapcsolatkeresésről, a depresszióról, a függőség okozta kiszolgáltatottságról szóló és a kora Kádár-kor kiúttalanságérzetét sugalló műből búskomor monológ legyen, hanem a komoly tartalom ellenére játékos, szórakoztató produkció. Az irodalmi mű húsz évet fog át, a színpadon pedig három Hajnóczy Péter jelenik meg. Jakab Balázs a legfiatalabb, aki még nem tudja magáról, hogy alkoholista, csak mások sejtik. A Gellért fürdőben megismert barátnő, Krisztina (Tóth Zsófia) meg akarja nevelni, követeli, hogy válasszon: vagy ő, vagy a sör, bor, cigaretta. A módszer nem működik. Ahogy a későbbi feleség (Rujder Vivien) mindent elfogadó, odaadó magatartása sem. Az értetlenkedő anya (Szirtes Ági) is kontraproduktív. Vizi Dávid azt a Hajnóczyt játssza, aki bírja még az italt, Mészáros Béla a meglettebb írót. Gyakran mindhárman a színpadon vannak, de az viszi a prímet, akire a felidézett emlékkép, vízió vonatkozik. Tasnádi Bence időnként elénekel egy, a regényben is olvasható táncdalt, de nőies nő, férfias férfi, pincér vagy cigarettacsikk szerepkörben is ő a darab humorforrása. Van vetítés, bábozás a borosüveg marionettfigurával, és Kálmán Eszter díszletében, ha kell, imbolyognak a falak. Ez az előadás az 1970-es évek „itt úgysem változik semmi” korát idézi. A Katona tavaly őszi premierje, az Itt élet (szerző: Jánossy Lajos) a Kádár-éra későbbi szakaszába vezet, ahol felcsillan némi remény. Vajon melyik aktuálisabb?
Váratlan dallamok
Profizmus a legjavából – alighanem ez a legtalálóbb meghatározás a magát francia filmszínészből franciás eleganciájú rendezővé átképző Emmanuel Courcol új munkájára. A közönségfilmnek szánt Váratlan dallamokban minden a helyén van a hibátlan szereposztástól a látványos totál és premier plánokon át az életszagú, szellemes dialógusokig és a körültekintően kiválasztott, s nem mellesleg remekül interpretált zenékig. Az alapszituáció úgy hétköznapi, mint amennyire különleges. Egy leukémiás férfinak csontvelő-átültetés nélkül nincs esélye a túlélésre, az ehhez szükséges genetikai vizsgálat mélyre ásott családi titkokról lebbenti fel a fátylat. A világhírű karmestert egykoron egy jól szituált házaspár fogadta örökbe, vér szerinti öccse felnevelését viszont már nem vállalták. Az életéért makacsul küzdő főhős felkutatja a hányatott sorsával naponta küszködő testvérét, aki először elhajtja az „erőszakos éltanulót”, majd mégis vállalkozik – nem rokoni érzelmektől, hanem nevelőanyja emberségéből – a fájdalmas beavatkozásra. A film igazi története, a két – eltérő világban élő – fivér egymásra találása valójában itt kezdődik. Kapcsolatuk legfőbb cementjét, a zene iránti fogékonyságot pedig alighanem a közös anyától örökölték. A nézők szerencséjére azonban a film készítői – a rendező mellett elsősorban a munkájának élő muzsikust alakító Benjamin Lavernhe és az érzelmeit, érzékenységét durvasággal palástoló Pierre Lottin – kerülik az olyan közhelyek sulykolását, hogy a zene összeköt, a zene nem ismer társadalmi határokat. S bravúrosan oldják meg az érzelgősség határáig merészkedő befejezést, Ravel Bolerójával úgy könnyeztetik meg nézőiket, hogy azok utána mégsem szentimentális émelygéssel tápászkodnak fel székeikből.
Kordos Szabolcs: Egy város legújabb titkai
Hány lakást alakítottak ki Jókai Mór egykori szerelmi fészkéből? Mit keresett XII. Károly svéd király a Váci utcában? Merrefelé lakott milliárdos szerelmével a nemzetközi hírű magyar édesség, a rigójancsi névadója? Hol volt, és meddig működött a vízi repülőtér, amelyről négy kilogramm szalonna áráért pár óra alatt Bécsbe lehetett utazni? Számos izgalmas kérdésre ad választ a szerző immár harmadik kötete, amelyben budapesti épületekről, helyszínekről, de leginkább az ezekhez kapcsolódott emberekről ír. A gazdag képanyagot tartalmazó kötet harminc legendát oszt meg például arról, hogy a XI. kerületi Tóváros lakópark drága apartmanházainak építésekor előbukkant cserepek nyomán a régészek a lakások átadási határidejével versengve tárták fel Kána maradványait, köztük bizarr leleteket. A település az 1100-as évek közepén létesült, száz évvel később pedig, nem tudni, miért, elhagyták a lakói, akik a magyar nyelv egyik ősi formáját beszélhették. Igazi sikertörténet Hügel Hajnalkáé, aki egy Nefelejcs utcai szoba-konyhában nevelkedett, de érett nőként egy Deres utcai pazar villa lakója volt, mivel addigra Honthy Hanna művésznéven ünnepelt primadonna lett. Kiderül, hogy Batthyány Lajost miért a Károlyi-palotában fogták el 1849 januárjában, és hogy az onnan nem messze álló Ybl Palotának még Benedek Elek is lakója volt. Az egyedülálló, lebegő lépcsőházas épületet bombák és gombák is támadták, végül a buldózerezéstől egy hatalmas német építőipari cég vezetője mentette meg az ezredfordulón. Az épített örökség sorsát nézve a legszomorúbb történet talán Wagner Jánosnak a monarchia idején felhúzott fényűző rózsadombi villájához kötődik. A Kádár-rendszer a tőkés vállalkozó e legfőbb művét is eltörölte a föld színéről: 1969-ben a környék lakosságának tiltakozása ellenére szétrobbantotta. Úgy látszik, az épületeknek a természeti csapások és a háborúk mellett a politika is ádáz ellenségük.
Ivan Viripajev: Részegek
A részeg ember mindig igazat mond. Kellő mennyiségű alkohol bevitele esetén ömlik az igazság a szájából, leleplezi magát, meg másokat is. Erre az alapigazságra építette világkarriert befutott darabját, a Részegeket Ivan Viripajev orosz drámaíró-rendező, az új szemléletű Oxigén művészeti mozgalom elindítója, aki manapság lengyel állampolgárságot szerzett íróként Varsóban él. A düsseldorfi Schauspielhaus felkérésére írta a 2014-ben bemutatott darabot, a hitet, Istent, a megváltást mint az emberi létezés alapkérdéseit beleszőve félig tudatvesztett állapotban szédelgő, kapaszkodó, öklendező „hősei” megnyilvánulásaiba. Ők tizennégyen alkotják a civilizált nyugati társadalom válogatott keresztmetszetét a kurvától a banktisztviselőn, a menedzseren át a filmfesztivál-igazgatóig. Mantraként ismétlik a minden szeretet, a mindannyian testbe zárt istenek vagyunk jellegű mondatokat, fő üzenetként pedig azt, hogy ne fossunk be. „Az Úr mint maffiafőnök bezárt minket egy büdös klotyóba, és azt mondja, csak akkor ereszt ki, ha mindent visszaadunk neki” – hangzik el a végén. Emlékezetes volt a Részegek kamrabeli előadása Gothár Péter rendezésben, amely groteszk, elrajzolt karakterek panoptikumát vonultatta fel. A Nemzeti Színházban az ősbemutatót rendező Viktor Rizsakov vitte színre, míg legutóbb a Budaörsi Latinovits Színházban és Tatabányán tűzték műsorra. Rendezése válogatja, hogy a Részegek létdrámának álcázott stílusbravúr, kocsmafilozófiai blöff vagy több annál. Bagó Bertalan a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatával, a Kozák András kamarateremben feltört utcakövekre emlékeztető habszivacs kockákon billegteti a színészeket. Mint egy zeneműben, egyenrangú karakterek szólói, duói, hármasai, négyesei keresik a kapcsolódást önmagukkal, a másikkal. A második részben a különálló jelenetek összefonódnak. Az istenkeresés, a lét spirituális értelme az anyagba fulladással szemben a játék tétje. A férfialakításokban izmosabb csapatmunkából is kimagaslik Krisztik Csaba szenvedélyes, dühös, elszánt, a szűk teret felszántó mozgása, Sághy Tamás rácsodálkozó, zavart érzelmi váltásai.
Barokk koncert
A „barokk hegedülés legsokoldalúbb és legkiemelkedőbb alakjának” mondott Midori Seiler érkezik Budapestre a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjére, amelyen a hat angol és francia komponista nyolc műve átfogja a barokk történetét. Orlando Gibbons két hegedűre írt fantáziájával kezdődik a koncert. Gibbons törte át a reneszánsz zenei formákat Angliában a XVII. század elején. Ő volt a híd a reneszánsz és a barokk között. A programban egyik concerto comique-jával szereplő Michel Corrette pedig túlélte Mozartot, még üdvözölhette zeneművekkel a francia forradalmat, amikor a barokk talán utolsó, már ugyancsak konzervatívnak számító képviselőjeként hosszú élete végére ért. Matthew Lock, II. Károly udvari komponistája olyan bevezető zenét írt Shakespeare A vihar című darabjához, amely modern drámaiságával megdöbbentette és letaglózta a korabeli hallgatóságot. Ő a Purcell család barátja volt, és nagy hatást gyakorolt Henry Purcellre, akinek egyik chaconne-ja szólal meg a koncerten, valamint az Oidipuszhoz írt kísérőzenéjének egyik áriája, amelyet a barokk vokális művek specialistájának számító fiatal kanadai szoprán, Stefanie True ad elő. Szintén ő énekel a koncertet lezáró műben, Michel Pignolet de Montéclair A béke visszatérése című kantátájában. Montéclair számos újítást vezetett be a francia nagyzenekar összetételében, egyes hangszerek használatában. A zenetanítás módszertanát is megújította, Francois Couperin is hozzá küldte a lányát zenét tanulni. A francia barokk legnagyobb mestere, a Napkirály udvari komponistája, Jean-Baptiste Lully Phaëton történetét zenésítette meg, a Napisten (Héliosz) gyermekéét, aki a Nap szekerén száguld a halálba, örök tanulságként, hogy senki se merészeljen a Nap – azaz a Napkirály – közelébe emelkedni. Lully talán így kívánta kiengesztelni XIV. Lajost, akinek nem tetszett a komponista zűrös élete és homoszexuális irányultsága.
Bíró Zsombor Aurél: Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek
Család ellen nincs orvosság, a hozott és elszenvedett örökség mély víz, nem csak úszóknak. Sokan nem mérik fel, milyen mélységekkel állnak szemben, és elmerülnek, kevesen válnak úszókká, és lesznek inkább megúszók, a felszínen lebegéssel túlélők. Bíró Zsombor Aurél elsőkönyves szerző regényének narrátora és főhőse önmaga, aki 25 évesen látja már a túlpartot, amit el kell érnie, hogy legalább levegőhöz jusson az őt körbevevő és kifullasztó férfimintáktól. Közülük is leginkább profi vízilabdázó apja nyomasztóan nagy formátumú és rátelepedő egyénisége az, ami lehúzhatja a mélybe. Intelligens és érzékeny, nem a medencében akar keménykedni, hanem a laptopja előtt vérezne el inkább íróként – Hemingway után szabadon. Meg akarja írni első regényét, szerzői ambíciói viszont közel sem mentesek az önimádattól, az afféle egoizmustól, ami apja világát és családi életüket meghatározta. Tapsokat akar bezsebelni „irodalommá kamuzott” életéért, amihez megtanulja hajlítgatni a valóságot, önmagát is boncolgatni, már-már a felismerhetetlenségig. Bíró a regényében nem riad vissza attól, hogy az alkotás öncéljából a felszínre hozza a mélyet és a személyest, legyen szó családi vagy magánéleti viszonyokról. Könyvében a fiúk még mindig nem engedhetik meg maguknak, hogy sírjanak, de már majdnem sírnak, izgalmas női szálak bontakoznak ki, a magyarországi közelmúlt pedig a középosztály látószögén keresztül jelenik meg olykor. Bíró a Bécsi Filmakadémián forgatókönyvíróként végzett, az író és dramaturg Kemény Lili autofikciós regényéhez, a Nemhez hasonló, de szemérmesebb stílusban előadott személyes történetet írt, és tökéletesen tisztában van a narráció önkényével. Gördülékenyen, egyszerre vonzóan és taszítóan adja át élményeit személyes útjáról az íróvá váláshoz, amiben mindig van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Könyve 2024-ben versenyben volt a Margó Irodalmi Díjért.