Az amerikai alkotmány kimondja, hogy „a kongresszus hatáskörrel bír adók, vámok, illetékek és járulékok kivetésére, valamint behajtására, adósságok kifizetésére”, illetve „az idegen nemzetekkel folytatott, az egyes tagállamok közötti és az indián törzsekkel folytatott kereskedelem szabályozására”. A XIX. században a nem túl nagy hatáskörű szövetségi kormány finanszírozására a hazai piac védelmét is elvégző vámok szolgáltak, ezekből származott a költségvetési bevétel 80-90 százaléka, amíg 1913-ban be nem vezették a személyi jövedelemadót, ami idővel a legfontosabb pillérré vált.
A törvényhozók bölcsességébe vetett hit akkor roppant meg, amikor az előző évi tőzsdekrach után, az amerikai ipari munkahelyek és mezőgazdasági termelés védelmében, a kongresszus 1930-ban elfogadta a megfogalmazókról, Reed Smoot szenátorról és Willis C. Hawley képviselőről (mindketten republikánusok voltak) elnevezett törvényt, amely egy évszázada nem látott mértékben, durván megemelte a vámokat. Az USA külkereskedelme a kétharmadával zuhant, más országok is protekcionista intézkedéseket hoztak, s a vámháború elmélyítette a nagy gazdasági világválságot.
Az 1932-ben elnökké választott demokrata Franklin Delano Roosevelt a vámokat okolta a romlásba vezető útért. A kongresszus az 1934-ben elfogadott, viszonossági kereskedelmi megállapodásról szóló törvényben felhatalmazta a Fehér Ház mindenkori urát, hogy kölcsönös vámcsökkentésről állapodjon meg más országokkal.
A kongresszus 1962-ben törvényt fogadott el a külkereskedelem bővítéséről, és abban megengedte, hogy az elnök akár 80 százalékos vámcsökkentésről is megállapodjon más országokkal. A jogszabály 232-es szakasza viszont – a Szovjetunió nyomulásától tartva – felhatalmazta az elnököt, hogy vámokkal vagy más módon korlátozza azt az importot, amely nemzetbiztonsági veszélyt jelent. Az 1974-es kereskedelmi törvény már általános felhatalmazást adott a Fehér Ház urának, hogy – a kongresszus által megjelölt célok szellemében – meg is kösse a nemzetközi kereskedelmi szerződést, amelyről a törvényhozás csak igennel és nemmel szavazhat, módosítást nem fűzhet hozzá. Ezt a lehetőséget demokrata és republikánus elnökök is kihasználták.
Az 1974-es törvény 301-es szakaszát fegyverként alkalmazhatja – és tette is gyakran – az elnök, aki ennek alapján büntetővámokat vethet ki a tisztességtelen vagy megkülönböztető kereskedelmi gyakorlatot folytató, az USA exportja elé akadályokat állító államokra. Végül az elnök rendelkezésére áll az az 1977-es törvény is, amely nemzeti szükségállapot idejére vámok és nem tarifális intézkedések bevezetését teszi lehetővé. 1971-ben a republikánus Richard Nixon nemzeti szükségállapotra hivatkozott, amikor megszüntette a dollár aranyra átválthatóságát – és ezzel az aranystandardot –, majd az amerikai gazdaság védelmében minden importra 10 százalékos különvámot vetett ki. Az intézkedését akkor megtámadták, de a bíróságok neki adtak igazat.
A 301-es szakasz alapján vetett ki vámot Trump az első mandátuma alatt – az EU mellett – Kínára, amellyel szemben ugyanezt a jogi eszközt használta a demokrata Joe Biden is. Ehhez azonban a tisztességtelen gyakorlatot vizsgálni és dokumentálni kell, ami időbe kerül. Ezért Trump most az USA határain a beáramló illegális bevándorlókra és kábítószerre – elsősorban a fentanilra – hivatkozva nemzeti szükségállapotot hirdetett, s ez alapján hozta meg rendeletben a Mexikóval és Kanadával szembeni rapid vámokról szóló döntését. Az 1962-es törvény 232-es szakaszát Trump az első mandátuma idején az acél és az alumínium importjára kiszabott vámhoz használta.
