László Ágnes: Beer Miklós. Egy hiteles ember
Harcát megharcolta, pályáját végigfutotta, s 82. évében végleg visszavonul a nyilvánosságtól a váci egyházmegye nyugalmazott püspöke. Döntését Beer Miklós február elején már „csak” közvetve, a Szemlélek magazin tolmácsolásában jelentette be. E tény ismeretében még inkább felértékelődik László Ágnes életútinterjúja, amely az elmúlt hetekben került ki a nyomdából. Noha műfajilag pontos a kötet iménti meghatározása, valójában mégis inkább az „üzemi hőmérsékletű beszélgetőkönyv” illik rá. E szokatlan szófordulatot Beer az olyan „jó” társalgásra használja, amikor két-három-négy ember egymásra figyelve, a másik meggyőződését, hitét tisztelve vág (olykor) egymás szavába, ellenvéleményét sem titkolva görgeti tovább az éppen terítékre került témát. A „liberálisnak elkönyvelt” püspök természetesen nem szabadelvű ember, köti őt elősorban katolikus hite, egyházának ilyen-olyan előírásai és hierarchiái. Ezért óvatosan és árnyaltan, de kertelés nélkül fogalmaz. Egyetért, tehát citálja Carlo Maria Martini reformbíboros kijelentését, mely szerint a katolikus egyház kétszáz évvel marad el a valós élettől; minden alkalmat megragad, hogy elmondja, a cölibátus egyre tarthatatlanabb dogma; s hogy az állam és az egyházak újabb keletű összefonódása pedig elfogadhatatlan és kártékony hatású, visszaüt ugyanis a „kedvezményezettekre”. Hite szerint viszont nem tudja elfogadni az egyneműek házasságát, mert ezen esetben „nem teljesíthető” a szaporodás, a lombikbébiprogramot pedig azért fogadja fenntartással, mert „az orvostudomány mítoszával akarunk egy magunk által elképzelt világot teremteni”. Ugyanakkor ezekben a „legkényesebb és vitatott” kérdésekben sem diktátumokat fogalmaz meg, tiszteletben tartja embertársai döntéseit, cselekedeteit. Az emberi, hatalmi arroganciákkal és a „közömbösség kultúrájával” szemben viszont kérlelhetetlen: „testvére”, lelkésztársa, Iványi Gábor mind durvább ellehetetlenítését például nemcsak érthetetlennek tartja, hanem „gyalázatosnak” is minősíti, és elfogadhatatlannak nevezi, hogy egyháza hivatalosan nem szolidáris a meghurcolttal.
Nick Hornby: Cicikrisztus – Ki érti igazán a kortárs művészetet?
Mi járhat egy teremőr fejében, aki nap mint nap ugyanazon műalkotások között ül? Kialakul-e valamilyen viszonya a művekkel, amelyeket bármelyik műkedvelő látogatónál hosszabb ideig és behatóbban tud vizsgálni? És ha történetesen ez a teremőr a sztereotípiák szerint „izomagyú” kidobóember? Ez az alapötlete Nick Hornby Nipple Jesus című novellájának, amelynek M. Nagy Miklós által magyarra fordított változatát Bodor Géza állította színpadra előbb a BTM Vármúzeum, majd a Kiscelli Múzeum kiállítóterében. A bonyodalom egy provokatív kortárs műalkotás, egy kizárólag női mellbimbókat ábrázoló képkivágásokból összeállított, a szenvedő Jézust ábrázoló hatalmas kollázs körül bontakozik ki. A főhős eleinte a papírformának megfelelően megütközik a mű tartalmán, de ahogy mind több időt tölt a kép mellett, filozofálni kezd a művészet értelméről és hatásáról. Kezdeti ellenérzései átalakulnak, és egyre nagyobb tisztelettel fordul a mű és annak alkotója felé, és határozottan fellép a Krisztus-kép – véleménye szerint – felszínes bírálói, például a vallási fanatikusok vagy akár a saját felesége ellen is. A szórakoztató és gondolatébresztő monodráma előadójaként a kidobóember-teremőr szerepében Ficzere Béla nyújt emlékezetes alakítást. A színházi élményt emeli, hogy az előadást a Budapesti Történeti Múzeummal együttműködve a TÖBB SZÁLON. Textilművek a Kádár-korból című időszaki kiállítás tárlatvezetése előzi meg.
Nyílt tárgyalás – Schlüter kontra Thiede
A bírósági perek meghódították a színpadot, és ennek fő elindítója Ferdinand von Schirach ügyvéd, aki tizenöt évvel ezelőtt lett sikerlistákat vezető, nemzetközileg is elismert író. Minden novellája, drámája, regénye, amelyekből több is megjelent magyarul, valóságos pereken alapul, és felveti a kérdést, lehet-e igazságos ítéletet hozni. Magyar színpadokon is bemutatott, Terror című darabja azt a dilemmát veti fel, lelőjön-e a vadászpilóta egy repülőgépnyi civil utast azért, hogy egy stadion hetvenezer fős közönsége ne essen áldozatul egy merénylő fenyegetésének. Az előadás végén a közönség szavaz arról, melyik álláspont mellett döntene, ha ő bíráskodna. Ugyanez történik az Örkény Színház repertoárján lévő, Isten című darabot követően, amely az eutanázia kérdésében keresi az igazságot. A Nyílt tárgyalás középpontjában nemi erőszak vádja áll. Katharina Schlüter (Ónodi Eszter) ismert tévés műsorvezető beperli volt szeretőjét, Christian Thiedét (Fekete Ernő) a szakításuk után történt szexuális zaklatásért. Mindketten házasság mellett folytattak viszonyt, és a nő eskü alatt vallja a tárgyaláson, hogy Thiede volt élete szerelme. A férfi az előadás legvégéig nem szólal meg. Nagy színészi teljesítmény, hogy csak mimikával jelezheti a karakter belső rezdüléseit. Fekete Ernő arcát egy kamera veszi és vetíti ki nagyvászonra, de ugyanígy minden szereplőre ráközelít, hiszen a bírónőnek (Udvaros Dorottya) a tanúknál, a szakértőknél is kell a metakommunikációra figyelnie. A Székely Kriszta rendezte darabnál a bírósági légkör megidézésében segít, hogy az idejében érkező nézők a színpadon foglalhatnak helyet, a tárgyalás közönségeként. A legtöbben talán azzal a gondolattal távoznak előadás után, ami a szerző másik, a saját családja történelmi bűnét feldolgozó, Collini nem beszél című művében hangzik el: „Az emberek nem fehérek vagy feketék, hanem szürkék.”
Szerethető
Hogyan lehet kijönni jól, méltósággal, önmagunk mélyebb megismerésével, hazugságaink feladásával egy olyan nehéz helyzetből, mint a válás? Lilja Ingolfsdottir norvég író-rendező nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy elmeséljen egy családtörténetet, egy szakítással végződő szerelmi házasságot, és egy negyven körüli nő öntudatra ébredését. A párkapcsolati válságokról szóló filmek többsége beéri a diagnózis felállításával, az érzelmek, a lelki tartalmak kiüresedésének látleletével. Kevés film lép tovább, és helyezi előtérbe, hogy önmagunkkal szembenézzünk, és kínál fel megoldást a mélyen gyökerező szerepjátékokra, traumákra, pszichés problémákra. A Szerethető a változás képességét, a lelki nagykorúságot mutatja be, aminek köszönhetően felhagyunk a régi játszmával, hogy a társunkra, az anyánkra, a szeretteinkre hárítsuk életünk működésképtelenségét. Ettől annyira szerethető, intelligens, őszinte mozidarab a Szerethető. Szenzációként fogadták tavaly Karlovy Varyban, öt díjat is besöpört. Az ólmosan szürke tájban, a lakótelepek egyhangúságában Maria (Helga Guren) és Sigmund (Oddgeir Thune), valamint a gyerekeik sorsát követjük végig. Egyéjszakás kalandból jutottak el a bohókás szerelmen át az egymással szembeni frontvonalak befagyásáig. A karrierjét gyereknevelésre, a háztartás vezetésére cserélő Maria az előző házasságából született két gyerekével is nehezen bír. Őket végül lepasszolja az apjuknak, amúgy is jobban érzik magukat vele, mint a kusza, zavaros, ideg-összeroppanás határán álló anyjukkal. A Sigmunddal kötött házasságból két csemetével bővült a család, és Maria új kapcsolatában, a folyton üzleti úton lévő Sigmund távolléteiben követelőző, kellemetlen, a külsejére sem adó, amortizálódott nővé válik, akivel még a nagyobb gyerekei sem találják meg a hangot. Egy napon a messzi útról hazatérő Sigmund bejelenti, válni akar. Maria kis híján összeomlik, majd elköltözik abban a meggyőződésben, hogy még helyreállhat a kapcsolatuk. Pszichológushoz mennek, aki tükröt állít Mariának, ő meglátja gyerekkori önmagát, rideg, szeretetet kifejezni képtelen anyját, és ráérez arra, hogy őt szeretni lehet. Egy napon aztán elindul a belső gyógyulás útján, és immár mindegy, hogy megújítható-e még a házassága, vagy sem. Mert végre találkozott valódi önmagával.