Égijelek

„Preposztumusz” önéletrajzában meséli Terry Gilliam, hogy amikor 1975-ben New Yorkban bemutatták a Gyalog galoppot és eljött a Fekete Lovag jelenete, az amerikai közönségből csak akkor tört ki a nevetés, amikor a lovagnak már két karját és egy lábát is levágta Artúr király. Addig döbbenten nézték a vérengzést. Európában már az első levágott karnál mindenki röhögött, és 50 év elteltével sem lehet sokáig kibírni faarccal. Az összes végtagját párbajban elvesztő, de döntetlent ajánló lovag csak egy a Monty Python középkori szkeccsgyűjteményének örökzöld poénjai közül. Hiszen ott a gyilkos nyúl; tehénnel dobálóznak a förtelmes kiejtéssel gúnyolódó („hüje angolok, angol hüjék”) franciák; jönnek „a lovagok, akik azt mondják: Ni”; vagy ott a halál hídjának őre, és még lehetne sorolni. Mi, magyarok is kivettük részünket a kultuszcsinálásból, az eredeti cím (Monty Python és a Szent Kehely) szolgai fordítása helyett megszületett a Gyalog galopp, ami bár keveset árul el a sztoriról (Artúr király a Szent Grál nyomában), de remekül visszaadja a ló nélküli lovaglás leglényegét. A teljes magyar változat nagyszerű, a hazai szinkron legszebb lapjaira tartozik.

A tíz évvel később bemutatott Brazillal Gilliam felsorakozott a nagy utópia- vagy inkább disztópiakészítőkhöz, bár szerinte nem a jövőt látta, csupán Margaret Thatcher Angliáját. A Brazil inkább a keserű kis kacajok filmje, ebben a csövekkel átszőtt, orwelli-kafkai jövővízióban a tájékoztatási minisztérium mindent lát, de amikor egy légy kerül a gépezetbe, nem az ellenálló Tuttle-t, hanem az ártatlan Buttle-t viszik be kínvallatni. Közben egy arctalan kishivatalnok álmot lát, szerelembe esik, és megindul bizarr útján a vallatószék felé. Az amerikaiaknak túl hosszú volt a film és túl lehangoló a befejezés, de a stúdióval folytatott, hírhedt pengeváltás után végül a rendező verziója győzedelmeskedett. Ez egyszer Gilliamnek sikerült legyőznie a rendszert: a Brazil totalitárius világában nincs helye a happy endnek.