Rokonszenvedés
Létezik-e egész életre szóló testvéri szeretet? Bizonyára. Ha tényleg így van, léteznie kell egész életre szóló unokatestvéri szeretetnek is? A Rokonszenvedés című filmben igen, és ha nem is egy életre szól, fél órára mindenképp érvényes. Műfaját tekintve a Rokonszenvedés haverfilm, alműfaját tekintve haveriösszezörrenés-film. Az össze nem illő páros a filmtörténet állandó toposza, az Éjszakai rohanás, a 48 óra, a Megbilincseltek és az Életrevalók csak néhány példa. A történetben két unokafivér hosszú időre elvesztette egymást, de újra találkozik, hogy nagyanyjuk kívánságára egy csoport tagjaiként meglátogassák lengyel szülőfaluját, ahonnan a nagyi 1939-ben elmenekült. A Dave-et játszó, a legjobb forgatókönyvíró kategóriában Oscar-díjra jelölt Jesse Eisenberg – aki egyben a film író-rendezője, és az a híre, hogy ő lehet a jövő nagy neurotikusa – a neten bannerhirdetések kezelésével foglalkozik, unalmas fickó, az életalgoritmus rakja össze a napjait. A legjobb férfi mellékszereplő kategóriában nominált Kieran Culkin emlékeztet az Utódlásban játszott Roman Royra: irányítana is, kellemetlen alak is, ám ahol jelen van, mindenki rá figyel. Egy találó definíció szerint egyszerre kés és seb karakter, a világot egy bohóc szemével nézi. A Rokonszenvedés ki meri mondani, hogy ez holokausztfilm, de nem az a magasztos, szofisztikáltféle, amely kötelező tiszteletet ébresztene azzal, hogy történelmi-vallási értelemben óvatos, inkább szem előtt tartja, hogy az identitás, a trauma és a fájdalom egymásból következő organikus fogalmak. Ez a film vicces, keserű és szentimentális – gyógyír azoknak, akik lemaradásban vannak a múlttal.
Rakovszky Zsuzsa: Vattacukor
Talán az álmaiba is betekintést enged a szerző, aki egy interjúban elmondta, sokszor nem tudja, ő vajon melyik szereplő az alvás közben az agyán átfutó történetben. Bárki lehet a figurák közül. Mintha ezt képezné le a kötet. Tizenegy novellájában többnyire közvetítő által szerzünk tudomást a cselekményről. Vagy egy takarítónő meséli el a férjének idős munkaadója szomorú történetét, máskor a hoppon maradt vőlegény számol be arról, miként panaszolta el neki a hetvenes években egy idős orosz férfi a cári időkre eső viszontagságos gyerekkorát, majd ennél nem sokkal kellemesebb felnőttkorát. Baráti társaságban, érettségi találkozón idéznek fel a résztvevők akár a középiskolában elkezdődött és évtizedeken át végigvezetett kapcsolatokat, amelyek nemegyszer tragédiába vagy közönyös mindennapokba torkollanak. A címadó írás pedig egy gyerek szemszögéből ábrázolja a hazai ötvenes évek szegénységét, sivárságát és nyomott hangulatát, amikor a lányával egyedül maradt anya csak azt követően engedheti meg magának, hogy beüljön a presszóba egy kávéra és egy Tátra-csúcs nevű süteményre, ha előtte sikerült eladnia valami régi retikült. Budapesten, Sopronban, Pozsonyban, a Fekete-tenger partján játszódnak a novellák. A tényleges vagy a társas magány, az ifjonti rivalizálás és annak későbbi következménye, a felnőtt gyereknek a szülőhöz fűződő kapcsolata a kötet visszatérő motívuma. Az pedig, amikor külső szemlélők mintegy „pletykaként” adják tovább a históriákat, felveti a kérdést: mit hallottunk volna, ha nem másodkézből értesülünk minderről? Nem azon múlik-e az igazság, hogy kinek a szemszögéből nézzük az eseményeket?
Vinnai András – Nagy Péter István: Vízkereszt vagy amit forgattok
„Shakespeare a maga idejében rendkívül aktuális, nyers, közvetlen színházat csinált, és ha ezt a fajta attitűdöt próbáljuk megragadni a darabjain keresztül, akkor járunk hozzá legközelebb. És ehhez hozzátartozhat az is, hogy a szöveget egy picit fölforgatjuk” – mondta a tavaly szeptemberi pécsi ősbemutató kapcsán Nagy Péter István rendező, aki szerzőtársával, Vinnai Andrással nem kicsit forgatta föl Shakespeare „majdnem azonos című színművét”. Kortárs terepre és közegbe helyezik át a klasszikust (ahogyan legutóbb Szombathelyen Voltaire Candide kalandregényével is tették): a hajótörött ikerpár, Viola és Sebastian ismeretlen Illyria országából az Illíria Pictures Mozgóképgyártó Vállalat forgatási helyszíne lett, a szépséges sziget másik felén fegyverrel és kábítószerrel kereskedő maffiózók diktatúrája a szomszéd. Az eredeti színdarab önfeledt bolondozását megtartva az öngúnyoló alcímmel is jelölt „parttalan művészkedés” a keret, a romantikus szerelem itt alpári vággyá satnyul. Magát keresi mindenki, élen a gendersemleges Viola Fjordmussen (Bukovszky Orsolya) norvég klímaaktivistával (a macsó világban az övén kívül az összes beszélő névnek „-man” a végződése), de leginkább álságos ideológiát és felszínes, híg „szuperprodukció”-utánzatot talál. A pénz és az erő(szak) uralja a sziget két, kizárólag érdekből érintkező minitársadalmát, mindkettő pusztulásra ítéltetett.
Bill Viola – Csend
Az ember leginkább akkor döbben rá az őt körülvevő világ túlontúl zajosságára, saját figyelmének felfokozott állapotára, amikor több mint tíz percen keresztül nézi, ahogyan két ember felé közeledik. Ennyi, semmi csavar, semmi váratlan fordulat vagy hirtelen mozdulat. A világ egyik legismertebb videóművészének tartott amerikai Bill Viola műveit itthon eddig csak csoportos kiállításokon lehetett látni, most először van önálló tárlata. A Csend című kiállításon három videómunkája, valamint egy vele készült interjú tekinthető meg. Az előkészületek még az alkotóval közösen folytak, ám a tárlat a 73 éves Bill Viola tavaly júliusi halálával a művész előtti tisztelgéssé vált. A cím utal arra, ami a kiállított műveket összeköti, a videók hangnélküliségére. Az Ancestors (Ősök) című munkában a nézők közel húsz percen át figyelhetik, ahogyan egy férfi- és egy nőalak a távolból egyre közelít hozzájuk a délibábos, homokfútta sivatagi tájon. A mozgóképet nézve elsőre az sem biztos, hogy anya és fia az élet mélységeinek és magasságainak jelképes viharában egyre határozottabban lépdel felénk , és nem csak a délibáb vibrálása csalja meg a tekintetet. A The Encounter (A találkozás) című videóban egy idősebb és egy fiatalabb nő találkozásának, a generációk tudása átadásának lehetünk szemtanúi. Bill Viola művészetének különlegessége, ahogy a videó állóképszerűségével kísérletezik. Hiába látunk végtelen sivatagi tájat, a felvétel térbeli mélysége mintha tovatűnne. A közeledő, majd távolodó nőalakok szélben fodrozódó szoknyája megbabonázza és odaszögezi a tekintetet, majd találkozásuk pillanata megrendíti a nézőt. A harmadik munka a Silent Mountain (Néma hegy), ebben feszült lelkiállapot íve látható, a fokozódó dühtől a kiáltáson át a beletörődésig, amit egy színésznő (Nathalie Canessa) és egy férfi színész (Ken Roth) ad elő. A mozgókép a kiáltás némaságának feszültségével és az érzelemkifejezés rezdüléseinek szépsége révén lesz letaglózó. A kiállítás meditálásra és lassulásra hív, amiben, ha az ember hajlandó felvenni Bill Viola videóművészetének sajátos tempóját, a művészeti befogadás újfajta elmélyülésében lehet része.