Előreamúltba

Profimedia

A szíriai történelem sajnálatosan visszatérő eleme a leszámolás, a sérelmek megtorlása. Félő volt, hogy Basar Asszad bukását követően az újabb áldozat ismét a 25 milliós lakosság 12 százalékát számláló alavita kisebbség lesz, melynek vallása – titkos hitrendszere és rituáléja – az iszlám síita ágából szakadt ki a IX. századtól kezdve, de jelentős teológiai különbségeket mutat. A szunniták és a síiták által is eretneknek tartott alavita közösség főként a tengerparti Latakia és Tartúsz tartományokban összpontosul (tagjaik élnek még Hatay mai török tartományban és Észak-Libanonban). Az Asszad család regnálása alatt azonban elfoglalták a hadsereg és a titkosszolgálatok, illetve a kormányzat csúcspozícióit, kegyetlenül leszámolva mindenféle ellenzékiséggel.

Az Oszmán Birodalomban az alaviták általában szegénységben és kirekesztettségben éltek, negatív sztereotípiákkal megbélyegezve. Az első világháborút követő francia mandátumidőszakban a megosztás jegyében több államocskára tagolt Szíria–Libanonban létezett egy alavita entitás is, amely kevésbé volt ellenséges a franciákkal, mint a szunnita többség. Sőt a franciák bátorították az alavitákat, hogy csatlakozzanak a fegyveres erőkhöz, ellensúlyozandó a szunnitákat. Az 1946-os függetlenséget követő szíriai puccsokat 1963-ban az alavita Hafez Asszad és Szalah Dzsadid katonatisztek vezette államcsíny zárta le, hatalomra juttatva a pánarab–szocialista Baath pártot. Asszad aztán kigolyózta a párt keresztény és szunnita vezetőit, majd 1970-ben megdöntötte Dzsadid hatalmát, és ezzel kezdetét vette családja tavaly véget ért uralma.