Marianna D. Birnbaum: Apu
„Sokra nem tudtalak tanítani, mert mindig önfejű voltál, de remélem, azt megértetted, hogy mindig hittem benne, hogy élni érdemes, és hogy az élet még akkor is jó, amikor rossz! Ha lehetne, azonnal újrakezdeném!” Ezek az aparegény utolsó mondatai, amelyek magához a kilencvenévesen a napokban elhunyt szerzőhöz szólnak egy fiktív magnószalagról. Az író László Daisy néven Budapesten született, neves irodalom- és kultúrtörténész Los Angelesben vált belőle, ahol negyven évig tanított magyar irodalmat és folklórt az egyetemen. Európai és amerikai világirodalmi folyóiratokban közölt tanulmányokat magyar írókról, akik közül többeket, például Esterházy Pétert, Konrád Györgyöt vendégül is látott az otthonában, és ennek anekdotái a most idézett könyvekben is felbukkannak. Az apja a regényben magnóra mondja a családi legendákat és az addig eltitkolt részleteket, amikor már vak, és a fél lábát amputálták. Zsidó szatócs fiaként 1903-ban született Dunaszerdahelyen, hatalmaskodó apját gyűlölte, kiszolgáltatott anyját bálványozta. Vaskereskedést nyitott, és feleségével meg imádott lányával sikerült a háborút túlélniük. 1956-ban kivándoroltak az Egyesült Államokba, amiről ezt mondja a férfi: „A mai napig úgy éltem le itt az életem, hogy nem azt mondtam, amit akartam, hanem amit el tudtam mondani angolul.” Az apakönyv párja a szerző Láthatatlan történetek című első szépirodalmi kötetében jelent meg Mici forgatókönyve címen, és édesanyja emlékeit rögzíti. Az asszony vegetatív állapotban fekszik a kórházban, mindenki azt gondolja, nem látja és hallja a körülötte zajló eseményeket, de ő mindent „feljegyez”. Felelevenednek a XX. század elejének sokszor kultúrhistóriai jelentőségű történetei, amikor a négy fiútestvér két ágyban aludt, lábtól-fejtől. Ott vannak a vészkorszak fájó eseményei, a dilemmák, a nehéz döntések, de a meglepő sztorik is. Az egyik rokon például azért menekült meg, mert összeütközésbe került a törvénnyel, és a börtönből nem deportálták. Az intimitás sem számít tabunak, és a humor meg az életvidámság mindig ott bujkál a sorok között. Szülei életvégi monológjaival az író mostanra önmagának is emléket állít, hiszen mindketten gyakran emlegetik a beszédes, talpraesett Daisy gyerekkori csínytevéseit, de felnőttkori bohókás ötleteit is, például hogy megfürdött a szilveszterkor megmaradt pezsgőben.
Katy Brand: Minden jót, Leo Grande
Friss, revelatív erejű, szembesítő játékra hív a Bástya Színház első bemutatója. A Katy Brand által írt film színpadi változatát Góczán Judit dramaturg jegyzi. A nyugdíjas hittantanár, Nancy Stokes és a fiatal szexmunkás, Leo Grande egyedi, felkavaró, a szerepjátéktól a csontig hatoló őszinteségig eljutó párosa csak látszatra az idősebb nő, fiatal férfi kettős miatt tabutéma. Sokkal több minden húzódik az öt találkozásba sűrített szexleckék mögött. Nancy megözvegyülve a bakancslistájára vette, hogy olyasmiket próbál ki az intim együttlétben, aminek évtizedeken át gátat szabott egyrészt saját prüdériája, másrészt ezen a téren unalmas férje fantáziátlansága, gépies szexualitása. Az internetről levadászott Leo Grande a gondtalan szépfiúk lazaságával lát neki, hogy feloldja Nancy tömérdek gátlását. Megrendítően szép „táncot” jár Keresztes Tamás érzékeny, finomra hangolt rendezésében és szállodai díszletében az Udvaros Dorottya–Medveczky Balázs-színészpáros. A Bástya Színház 90 férőhelyes stúdiószínpadán, karnyújtásnyira a közönségtől a legmélyebb lelki sérülésekre, elfojtásokra, önbecsapásokra vetődik fény a pszichoterápiának is beillő találkozások során. Egyszerre groteszk és fájdalmas, ahogy minden kimondásra kerül: unott férj, elvesztegetett évek, sikertelen gyerekek kontra buja vágy a nő részéről. A fiút nemhogy kitagadta az anyja, hanem halottnak tartja, Leo a testvérének azt hazudja, hogy egy olajfúró tornyon dolgozik. Udvaros briliánsan hozza a fekete táskáját szorongató, az ágyban is állig beöltözött idős asszonyt, akiből előtör a pedagógus, amikor alkalmi partnerét faggatja a családjáról, a múltjáról. Pezsgőzés, tánc, hangulatjavító koreográfia: Leo művészi érzékkel oldja fel jelenetről jelenetre a szexben gyakorlatlan partnernőjét. A szabadság, az önmaguk felvállalásának élményével távoznak egymás életéből. Ez a legtöbb, ami két ember között megtörténhet.
Fél évszázad mérlegen
A fél évszázaddal előtti lapalapítást egy laporzás előzte meg: a szellemi elődöt, a Kritika című – az Irodalomtudományi Intézet gondozásában megjelenő – folyóirat címét, s részben tartalmát 1972-ben „lenyúlta” az igencsak dubiózus kultúrpolitikus, Pándi Pál. Aki egyébként egy jó színvonalú havilapként működtette bő másfél évtizedig. A korábbi lapgazda sajátos kárpótlásul, jóval kisebb példányszámban indíthatott kéthavi (majd negyedévenkénti) periodikát 1974-ben. Az ötven esztendő 200 füzetének 25 ezer oldala az irodalomtörténet kimeríthetetlen kincsesháza. Erről bárki megbizonyosodhat, ha böngészni kezd az Arcanumban, de ugyanerről meggyőző bizonyítékokkal szolgál a szerkesztőség évfordulós, visszatekintő összeállítása is. A Literatura mostani két vezetője, Kappanyos András fő-, és Szolláth Dávid felelős szerkesztő két terjedelmes interjúban szólaltatta meg a lap két korábbi irányítóját, az írásaival oszlopos tagként szinte a kezdetektől jelen lévő, a 2000-es években főszerkesztőként is tevékenykedő Veres Andrást, valamint a rendszerváltás első évtizedét felelős szerkesztőként jegyző Kulcsár Szabó Ernőt, akik a szemtanú hitelességével és tudományos elkötelezettséggel idézték fel a lap működését és a saját tevékenységüket. Az ifjabb, immár „csak” történeti kutatóként dolgozó irodalmár, Zelei Dávid a lap világirodalmi kötődésének bukfenceit tekintette át. A Veressel folytatott – Végig az élvonalban című – beszélgetés voltaképp egy laptörténeti monográfia csírája, amelyben meghatározó szerep jut a Kádár-korszak rapszodikus fordulatokat is produkáló kultúrpolitikájának. Veres felidézi és kommentálja például az 1970-es évek közepén kirobbant – s máig kiható – botrányának, a tankönyvvitának háttérhistóriáját csakúgy, mint a lap egyik, talán a legfontosabb – de mindenképp tabudöntő –, 1989. eleji összeállítását, az Irodalom és politika, 1956 című, máig megkerülhetetlen dokumentumgyűjteményét.
Titkosszolgák – avagy kiesett, kiugrott, vagy kilökték
A hivatalok szinte groteszkbe hajló bürokráciája, egyazon igazság különböző, egymásnak ellentmondó változatai, az ablakot eltakaró karácsonyfa és egy pedagógus titokzatos halálesete. A Loupe Színházi Társulás legújabb bemutatója fergeteges humorú történetben tart görbe tükröt a mának. Szerémi Klára (Lovas Rozi) újságíró azért érkezik az Információs Hivatalba a karácsonyi ünnepek előtti utolsó pillanatban, hogy bizonyítékot szerezzen egy pedagógus gyanús körülmények között bekövetkezett haláláról, aki kiesett, kiugrott vagy ki tudja, kilökték az ablakon, miután állítólag beismerte, hogy visszaélt a helyzetével. Csakhogy ki beszélne olyan ügyről, amely ingoványos területekre vezet, és nem lehet tudni, az óvatlan hivatalnok mikor sétál térdig a mocsárba, és ütközik a nagybetűs igazságnak ellentmondó részletekbe. Vinnai András darabja Horváth János Antal rendezésében múzsájául fogadta a jelen Magyarországának közhangulatát és a közelmúlt közéleti történéseit. A Hivatalban dolgozó aktatologatók trióját alakító színészek tökéletesen megágyaznak a fiktív jelenkori tragikomédiának. Rainer-Micsinyei Nóra nem is alakíthatná jobban a hivatali csoport lelkét, akinek minden idegszálát a vállalati Mikulás-ünnepi ajándékhúzás köti le. Az ugyanis részletkérdés, hogy az ügyfél milyen ügyben is érkezett a hivatalba. Hozzá társul a szabálykövető Sándor (Molnár Áron) és Iván (Mohai Tamás), a kisfőnök, aki a nagyfőnök távollétében kénytelen maga megoldani a közeledő ellenőrzéssel járó problémákat. De elképzelhető, hogy az ellenőr már be is jutott a hivatalba? Rusznák András ablakosként is feltűnik a színen, aki azt a mostanában sok fejfájást okozó ablakot hivatott kicserélni. A karakterek jellemét tovább árnyalják a raptől a musicalek világát megidéző, Vinnai András készítette zenei betétek és a hozzájuk társuló koreográfiák. A darab részletekig kigondolt bohózat, amelyet átjár a mindennapi valóságunk keserédes szaga. Mert egy dolog az abszurditás, és más annak a valóságunkkal kísértetiesen rokon számos más vonása.
Mellékhatás
Hogyan lehet a szorongásainkról szóló kortárs darab egyszerre humoros, romantikus, elgondolkodtató, ám bizonyos jelenetekben vérfagyasztóan komoly? Lucy Prebble brit szerző darabja a krimi izgalmával kecsegtet Horgas Ádám szellemes, interaktív rendezésében és a tévéstúdiók, előadótermek neonfényes, kissé futurisztikus látványvilágát idéző, saját tervezésű díszletében. Az előadás közben bevonja a közönséget egy interaktív vetélkedőbe. A nyitóakkordot dr. Toby (Mertz Tibor) orvosprofesszor vezényli magabiztosan, az orvostudományba vetett megkérdőjelezhetetlen hittel. Tökéletes ellenpontja a magát ridegnek, vaskalaposnak mutató pszichiáter, Lorna James (Botos Éva), akinek idegi-érzelmi labilitása lassan derül ki. A depresszió ellen kifejlesztett gyógyszer mellékhatásait vizsgálják a klinikán két tesztalannyal, Tristannal (Fehér Tibor) és Connie-val (Gáspárfalvi Dorka). Szinte első látásra heves érzelmeket táplálnak egymás iránt, és mindenáron ki akarják deríteni, melyikük kaphatott placebót. Orvosi szemmel a szerelem mint az antidepresszáns mellékhatása csábítónak tűnhet, ám a Rómeó és Júlia romantikáját megélő, értetlen szerelmesek számára ijesztő távlat. A love storys jelenetek cukormázas álomvilágából a rideg valóság fúj ébresztőt a fiataloknak. A mozgalmas történés és a nagy csendek, a sötét és világos tónusú fények váltakozásában fény derül a professzor és a pszichiáternő korábbi érzelmi kapcsolatára, a karrier kontra gyógyítás hozzáállásukra. A férfi a lehető legnagyobb anyagi hasznot reméli az antidepresszánsoktól, a labilis pszichiáternő morálisan elfogadhatatlannak tartja, hogy olyan terméket dobjanak piacra, aminek a mellékhatásai jóval pusztítóbbak a szerelemnél. A rendező szavaival élve a Mellékhatás története felkavaró vitaindító arról, hogy az egészségügy mennyire veszítette el a legősibb gesztusát, a segítségnyújtást. A gyógyszeripari kísérletek szélsőséges szituációi nemcsak a morált, hanem a szenvedélyes szerelmet is próbára teszik.
Dohnányi, Bartók, Beethoven – Jean-Efflam Bavouzet
„Nem szeretem a nagy szavakat, de Baráti Kristóf és Jean-Efflam Bavouzet Bartók–Kurtág-estje a Zeneakadémián a Bartók-interpretáció történetének nagy és visszahozhatatlan pillanata volt.” Farkas Zoltán zenetörténész 2016-os írása csak egy a sok magasztaló kritika közül, amely Bavouzet magyarországi fellépéseiről az utóbbi bő két évtizedben megjelent. Az International Classical Music Awards által 2012-ben az év zenészének választott, szuggesztivitása és virtuozitása mellett a művek szerkezetének kristálytiszta megjelenítéséről ismert francia zongoraművészt a legszorosabb kapcsolatok fűzik meghatározó magyar muzsikusokhoz. Bartók III. zongoraversenyét, a XX. század legjelentősebb versenyműveinek egyikét vele, kedves tanítványával kívánta bemutatni Solti György, de meghalt pár hónappal a tervezett koncert előtt. Március 27-én ezt a művet adja elő Bavouzet a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral. Kurtág György, Kocsis Zoltán, Fischer Iván, Baráti Kristóf – valamennyien szoros és termékeny kapcsolatban álltak-állnak vele. A mostani koncertet vezénylő Vashegyi György is belép a sorba. Bavouzet alkotóereje és lelkesedése kifogyhatatlan. Diszkográfiája hatalmas. Beethoven összes zongoraversenyétől és szonátájától Haydn szonátáin és Debussy zongorára írt valamennyi művén át a három Bartók-zongoraversenyig, Prokofjev versenyműveiig, a XX. század nagy francia komponistáiig hatalmas területet fog át. A hangverseny Dohnányi Ernő szellemes és népszerű karakterdarabjaival, a Szimfonikus percekkel kezdődik. A második részben pedig a klasszicizmus és a romantika határán álló grandiózus határkő, Beethoven III. (Eroica) szimfóniája hangzik el.