Rizikós rajzok?
Ahogy egyre elterjedtebbé válnak a tetoválások, és ezzel párhuzamosan egyre több szó esik az egészségügyi kockázatukról is, mind többeket érdekel, hogy bekerül-e a tetoválótinta a szervezetbe, és ha igen, akkor hová. Amikor egy ábrát varrat magára valaki, a tinta pigmentként rakódik le a bőr felső rétege (az epidermisz vagy felhám) alatt, a dermiszben (irhában), de még a bőr zsírrétege felett marad. A dermiszben lévő sejtek sokkal lassabban cserélődnek ki, mint a felhám sejtjei, ezért sem fakulnak könnyen a tetoválások.
Amikor a tinta bejut a bőrbe, akkor azt a szervezet idegenként ismeri fel, és harcba küldi ellene az immunsejteket. Ezért is válik gyulladttá és érzékennyé a bőr a tetoválás körül, az ilyen reakciók azonban könnyen orvosolhatók. A hadba állított immunsejtek közé tartoznak a makrofágok is, amelyek felfalják az idegen molekulákat, viszont hamar lebomlanak. Ilyenkor felszabadul a tartalmuk, de ezt a tintát gyorsan felfalja a többi éhes makrofág. Allergiás reakcióval is válaszolhat a tetoválásra a szervezet, és az ilyen reakciókat elsősorban a limfocitáknak nevezett immunsejtek váltják ki. A kutatók már rájöttek arra, hogy a vörös pigmentet tartalmazó festékek gyakrabban okoznak ilyen pszeudolimfómás panaszokat, akár hónapokkal vagy évekkel a tetoválás után is.
A tetoválótinta akkor jut be a szervezetbe, amikor az immunrendszer olyan kicsire bontotta a pigmenteket, hogy be tudnak kerülni a nyirokrendszerbe. Ezt a pigmentlebomlást a tetoválás fakulása, elmosódása is mutatja. Mivel kérdéses, hogy káros-e, ha a tetoválás pigmentrészecskéi felhalmozódnak a nyirokcsomókban, svéd kutatók nemrég úgynevezett esetkontroll-vizsgálatot végeztek ezzel kapcsolatban. Áttekintették a 2007 és 2017 között diagnosztizált összes rosszindulatú limfómás (ez a fehérvérsejteket érintő daganatos megbetegedés) esetet a svéd nemzeti rákregiszterben szereplő 20–60 éves egyéneknél. Kérdőív segítségével értékelték a betegeket ért hatásokat, majd matematikai módszerekkel becsülték meg a limfóma előfordulási arányát a tetovált egyénekben. Azt találták, hogy a tetováltaknál magasabb volt a kockázat, leginkább azoknál, akiknél kevesebb mint két év telt el az első tetoválás óta. Az idő múlásával csökkent a rizikó, azonban 11 év eltelte után ismét növekedni kezdett. Arra viszont nem találtak bizonyítékot, hogy a tetoválás mérete összefüggésben lenne a kockázattal. Összességében azt a következtetést vonták le, hogy a tetoválás a rosszindulatú limfóma fokozott kockázatával jár, és további epidemiológiai kutatásokat sürgetnek az ok-okozati összefüggés megállapításához.
Nem igazán tisztázott a helyzet a máj esetében sem. A témában legutóbb végzett nagy kutatásban a tudósok fekete és vörös tintával tetoválták egerek hátát. Nagyjából egy évvel később tintapigmenteket találtak az állatok nyirokcsomóiban, ez megegyezett a humán vizsgálatok eredményével. A rágcsálóknál azonban a májsejtekben is megjelentek a pigmentek, ami meglepte a szakembereket. Ahhoz ugyanis, hogy a pigment elérje a májsejteket, be kellett kerülnie a váráramba. Sikerült tehát kimutatni, hogy a tetoválás pigmentjei nemcsak az egér nyirokrendszerén, hanem a vérrendszerén keresztül is terjedhetnek. Az egerek persze nem emberek, és az idézett tanulmány nem erősítette meg, hogy nálunk is kerülhet pigment a májba. Ráadásul az egér bőre vékonyabb az emberénél, így a tetoválás tintája nagyobb valószínűséggel rakódik le mélyebben, és juthat be a véráramba. Ha esetleg néhány éven belül ki is mutatják, hogy a tinta lerakódhat az ember májában, még mindig nem lehet majd tudni, hogy ez mennyire káros. Bár egyelőre nem kell megkongatni a vészharangot, nem árt az óvatosság. A tetoválás hatását mindenképpen tovább kell vizsgálni, hogy akár majd ennek megfelelően lehessen optimalizálni a „testre varrás” biztonságát.
