A kripli
Csámpás Billy (Szécsi Bence) nagyon szeretné, ha jelző nélkül, csak a keresztnevén szólítanák, és nem emlegetnék kripliként. Csúnyasága, kacska keze, kacska lába és az a szokása, hogy napestig fixírozza a teheneket, fokozza a parányi sziget zárt közösségének gúnyolódását. A darab az írországi Galway megyéhez tartozó Inishmaan szigeten játszódik, ahol ma is csupán száznyolcvanan élnek. Hát még 1934-ben, a történet idején! A pontos évszámot Johnnypateenmike (Magyar Attila) jóvoltából lehet tudni, aki a feltehetően kevés hírlapolvasó egyike a faluban, és éppen a Führerré előlépett Hitler fizimiskájáról elmélkedik. Amúgy ő az újságmondó a szigeten. Nem nemzetközi hírekkel házal, hanem helyi pletykákkal. Mindenhol leskelődik és hallgatózik. Így történhetett 17 évvel korábban is, amikor Csámpás Billy szülei egy viharos éjszakán Amerikába indulva kieveztek a tengerre, és soha nem tértek vissza. A megmentett nyomorék gyereket két nő, afféle mostohanagynéni nevelte fel. Szeretetük aggodalmaskodásban és szigorban mutatkozik meg. A sziget többi lakójának modora is idomul a zord éghajlathoz. Pozitív érzelmeikről némely cselekedetük árulkodik, különben nővér az öccsét, fiú a kilencvenéves anyját keresetlen szavakkal illeti. A szerző nem finomkodik a kifejezésekkel, a való élet beszédmódját követi (fordító Varró Dániel). Amikor a szomszéd szigetre filmesek érkeznek, akik a hírek szerint elvisznek magukkal Amerikába néhányakat szereplőválogatásra, az akkor már köhögési rohamokkal küzdő Billy furfanggal eljut a stábhoz, és tényleg kiválasztják őt egy próbafelvételre. Szinte haldokolva négy hónap múlva tér vissza, de nem lett belőle sztár. A díszlet (Bagossy Levente) és a jelmezek (Kovács Andrea) hűen tükrözik a darab hangulatát. A sminkes remekelt Billy fizimiskájának megteremtésével, Básti Juliból pedig ír kisboltost, Mucsi Zoltánból agg Mamust varázsolt. A brit-ír drámaíró fergeteges humorú, közben szívszorító darabját 2001-től kétszázszor játszották a Radnóti Színházban. Puskás Dávid mostani rendezésének is esélye van a hosszú szériára.
Mark Lanegan: Énekelj visszafelé és könnyezz!
Az utcán saját hányásában fekvő rocksztár fotója nem a legvonzóbb kép. Mark Lanegan memoárjában a szex & drogs & rock and roll közül az előbbi kettőből van a legtöbb. Lanegan zeneileg is fontos, aminek kitűnő lenyomatai – zenekara, a Screaming Trees jobb dolgai, még inkább szólólemezei: a Whiskey for the Holy Ghost, a Bubblegum, a Blues Funeral – megmaradnak a gyűjteményekben. Lanegan az egyik legismertebb fickó, aki nem titkolja, hogyan szúrta el az életét. Nem ez az első lehangoló, sokkoló, az érdeklődést egyetlen pillanatra sem felfüggesztő könyv: Nikki Sixxtől A heroinnaplók és Keith Richardstól az Élet megfelelő előjáték is ilyen. A kisvárosi pokolból a pokoli végtelen felé száguldó Lanegan rengeteg joint elszívása után egy nagy lélegzettel elképesztő mélységekbe tartott, míg a függőség átvette az uralmat az élete fölött. „Ördögi szemétládának születtem, és teljesen biztos voltam benne, hogy egy nap így is döglök meg” – írja. Bármit csinált, az büntethető volt. Letartóztatták lopásért, kábítószer-birtoklásért, börtönben is megfordult. Nem csak fogyasztotta, kotyvasztotta, az utcán és az odújában árulta is a cracket. Ezen a beismert aljasságon semmit sem enyhít, hogy a bevételt a saját, egyre emelt dózisára költötte. Százszor elpatkolhatott volna. A heroinról drámaian rossz híre mellett az is járja, hogy a kátrányos, koszos, sárrögre emlékeztető anyag leírhatatlan eufóriát okozó boldogságpirula. Valójában méreg, ami a testben eláradva az időfolyam megszakításának illúzióját kelti. Novák Csaba, a memoár költői címét érthetővé téve visz vissza az 1990-es évek rock undergroundjába, a filmszakadásos turnékba, a felcserélt nappalok-éjszakák kómájából ébredésbe, a seattle-i szcénába, ahonnan a grunge ered. Rég meghalt lények kerülnek elő drogtanyák mélyéből és Lanegan környezetéből, amiről azt írja, hogy „mindenki kurvára el van átkozva”: a mártír Kurt Cobain, az Alice in Chainsből Layne Staley, Chris Cornell, a Soundgarden gitáros-énekese. Cobain és Staley álltak hozzá a legközelebb, ez a két kapcsolata meghatározta az életét. Amikor Cobain hosszabb ideje nem adott hírt magáról, Lanegan elment a házához, ott állt a garázsban, a fölötte lévő szobában Cobain teteme feküdt. A memoárban kevesebb szó esik a zenéről és Lanegan költőiségéről, mert ez nem zenei, hanem függőségnapló. Lanegan gyógyulása, ami a legtöbb kemény drogosnál azt jelenti, valójában csak éppen szünetet tartott, többször lezajlott. Bement a rehabra – ahol James Woods színésszel is találkozott, de nem derült ki, hogy ő volt-e a páciens vagy a lánya –, és ott aztán állítólag megvilágosodott. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Ez a könyv azonban nem mese az ott maradt legkisebb fiúról. Lanegan többször billegett két világ között, élet és halál határán, míg három éve a Covid vitte el. A színész Burt Reynolds mellett temették el, a sírján ez áll: „Itt nyugszik az éjszakai portás.”
Bámulatosak
A teremtő nem csak leányikrekkel ajándékozta meg a Vallois családot, egyéb csodát is adott hozzá: ragyogó tehetséget a lányoknak. Az anya ígéretes tervezőként híres párizsi divatházat hagyott ott, az apa a mélymerülés bajnoka lehetett volna, de egy baleset véget vetett az álmainak. Amikor kiderült, hogy mindkét lány pazarul zongorázik, az ambiciózus apa elhatározza: virtuózokat nevel belőlük. A Bámulatosak című film igaz történet alapján készült. Jeanne és Claire Vallois nevű művészeket nem ismer ugyan a zenetörténet, azonban a karakterüket ihlető zongoristák, Diane és Audrey Pleynet valóságos személyek. A filmbeli Vallois ikreknek (Mélanie Robert és az Emily Párizsban sorozatból ismert Camille Razat) számtalan kihívással kellett szembenézniük, miután a karlsruhei akadémia megkérdőjelezhetetlen tekintélyű professzora csak egyiküket választotta ki a kurzusára, mint mondta: „Ha nálam van az eredeti, nincs szükségem másolatra.” Csakhogy a lányokat egy ritka genetikai betegség kínozza, amelynek még precíz orvosi meghatározása sincs, a lefolyása azonban ismert: csontritkulással, az ínszalagok, az izmok állandó gyulladásával, a legsúlyosabb esetben a kar és a kéz bénulásával jár. A Bámulatosak rendezőpárosa – apa és fia, Frédéric és Valentin Potier – a csodagyerekek rendkívüli történetének feldolgozásához választhatott volna, hogy az érzelmi konfliktusokkal viaskodó testvér drámája legyen-e a fókuszban; az egyik lányra rátaláló szerelmi szálat emeljék-e ki; esetleg azt a mágikus pillanatot, hogy akivel egyszer megesett a csoda, talán egy másodikban is bízhat. Egyiket sem hagyták el, így lett a Bámulatosak egy hullámzó zongoradarabhoz hasonló, amelyet a szenvedély és a kitartás szült. Az ikrek elhatározták, kidolgoznak a csukló és az ujjak terhelését csökkentő, a kezeik légies mozgatásával járó attraktív billentési technikát, és élnek azzal a ritka előnnyel, hogy a fogantatás pillanatától egész életüket egymásra utalva töltik.
Révész Sándor: „Közös művünk” – Aczél György és a film
A címbeli „közös mű” Bacsó Péter A tanú című, 1969-ben forgatott, s bő tíz évig csak zárt körben vetített filmje volt. Legalábbis a rendező úgy emlékezett, hogy amikor 1980-ban, a sok hányattatás után elküldte a kultúra Kádár-kori fura urának a film frissen megjelent, regényesített változatát, akkor a címzett ezt írta (volna) válaszlevelében: „Köszönöm közös művünket. Nagyon élveztem.” Bacsó – a két évvel Aczél György halála után adott interjújában – azt is elmondta, hogy ő sem késett a frappáns riposzttal, merthogy: „Úgy közös, hogy én megcsináltam, Ön pedig betiltotta.” A negyedszázadra zárolt Aczél-hagyaték kutathatóvá válásával némiképp árnyaltabbá válik e levélcsörte. Bacsó dedikációjára („Bizakodva, hogy együtt örülünk.”) válaszolva Aczél megköszönte „az oly sok beszélgetés, vita és viszályban megszületett” mű szövegkönyvét, melyhez még azt fűzte hozzá: „Joggal bizakodik abban, hogy örülök a könyv megjelenésének, de engedje meg, hogy a köztünk lévő jó viszony alapján hadd mondhassam meg, mennyire örülnék, ha a filmben megvalósul az, ami a forgatókönyvben lehetőség volt, hogy valóban nevetve tudtuk volna a múlt egy darabját temetni.” Hogy végül is Aczélnak és Bacsónak miben volt igaza, s miben nem, azt további meggyőző argumentációval mutatja be a magyar film és „egyszemélyi politikai felelősének” 1956 utáni két és fél évtizedes kapcsolatát elemző tanulmányában Révész Sándor. A jelzett időszak a kultúrpolitikus „találmányának”, a „3 t-nek”, vagyis a tilt, tűr, támogatnak ugyanúgy a fénykora volt, mint a magyar filmművészetnek. Ezt az ellentmondásos helyzetet elemzi a szerző, akinek jelen dolgozata azt is előrevetíti, hogy készül, és remélhetően mihamarabb meg is jelenik az újabb kutatásokkal és forrásokkal bővített kiadása az 1997-es év egyik könyvszenzációjának, az Aczél és korunk című monográfiának.
Szent Sebestyén vértanúsága
Minden évben eljön a nap, amikor a Nemzeti Énekkar főszereplőként áll a zenekar mögött, és karvezetőjük, Somos Csaba vezényli az együttest. Ez rendszerint, miként most is, a Pesti Vigadóban történik, és ilyenkor többnyire ritkán hallható, nagy igényű remekművek szólalnak meg. Az első a nálunk kevéssé ismert francia komponista, Maurice Duruflé fő műve, a Requiem, amelyet a második világháború vérözönében komponált. Duruflé a roueni katedrális iskolájában és kórusában gregoriánon nőtt fel, és ez lett életműve meghatározó forrása. Élvonalbeli orgonista volt, mesteriskolájából került ki többek között Pierre Cochereau. Az egyházi zenéhez kötődő, templomokban működő, konzervatív és perfekcionista muzsikus volt. Műveinek száma nem nagy, és folyamatosan javítgatta, finomította őket. A gregorián halotti mise számos dallamát szőtte bele a Requiemjébe. A mű egyik legszebb pillanata a Pie Jesu mezzoszoprán- és csellószólója. Gabriele D’Annunzio – menekülvén hitelezői elől – Franciaországban írta meg ötfelvonásos misztériumjátékát a Diocletianus idejében katonatársaival lenyilaztatott Szent Sebestyénről. Ehhez komponált kísérőzenét, illetve betéteket Claude Debussy, akinek életművében különleges helyet foglal el a darab. Olyan eksztatikus szenvedélyek szabadulnak fel benne, ami nem volt jellemző a komponistára. Párizs érseke 1911-ben megtiltotta a katolikusoknak, hogy részt vegyenek a mű bemutatóján, mert Szent Sebestyén szerepét egy nő, ráadásul zsidó nő táncolta. Kivételes alkalom, hogy a teljes művet szólóénekesekkel, narrátorral adják elő, mint most a Pesti Vigadóban, inkább a belőle készült zenekari szvitet szokták játszani. Für Anikó lesz a narrátor, és mindkét mű szólistái között üdvözölhetjük Pasztircsák Polinát, Láng Dorottyát, Busa Gabriellát, Murányi Mártát és Haja Zsoltot.