Stefan Lengyel

Portré

2025. április 17.

Reviczky Zsolt

Stefan Lengyel

dizájner

„Továbbtanulásra alkalmatlan, ezt írták a nyolcadikos bizonyítványomba, elmentem hát a minisztériumba, mentem a hosszú folyosón, míg egy elegáns férfi meg nem szólított, hogy mit keresek? Tovább akarok tanulni, és az illetékest keresem. Ő volt az, behívott az irodába, és fel voltam véve a gépipari technikumba” – ez a történet jól mutatja a polgári családból származó, 88 éves dizájner céltudatosságát és szerencsés alkatát is. „Indul egy új szak az Iparművészeti Főiskolán, ipari formatervező, próbálja meg” – ezt a tanácsot kapta a rajztanárától. Diplomamunkája a lekerekített orrú Bengáli villamos volt, ezt követte a 2-es vonalán ma is közlekedő csuklós Ganz-villamos. Turistaúton voltak feleségével 1963-ban Németországban, ahol állás után is érdeklődött. Az ulmi iparművészeti egyetemet ajánlották, és egyéves asszisztensi állást kapott. „Ha Nyugatra megy, moszkvai tanulmányútról már ne is álmodjon” – ezekkel a fenyegető szavakkal engedték el itthonról. Egy év után az esseni Folkwang Művészeti Egyetem tanársegédi állása várta, ám a vízuma lejárt, az útlevelét bevonták, de nem kért menedékjogot, és itthon sem tekintették disszidensnek, nem kobozták el a vagyonát. 1969-ben átvette az esseni formatervezési tanszéket, amelyet a német dizájnerek generációinak oktatásával világhírűvé tett. Tanácsadója volt az Aralnak, a Mielének és számos más német vállalatnak. Alma materéhez sem lett hűtlen, 2005. évi nyugdíjazása után a MOME-n tanított térítés nélkül, most ösztöndíjat neveztek el róla.

Orvos feleségével együtt hagyta el az országot, három gyermekük van, az egyik orvos, a másik építész, a harmadik dizájner. „Semmi fantáziájuk nem volt” – kommentálja viccesen a pályaválasztásukat. 1964 óta gyűjti a határidőnaplóit és a hangversenyjegyeit. Hobbija az utazás, a fotózás és a beszélgetés.

¬ Hogy boldogult az itthoni tudásával a hatvanas években Nyugat-Németországban?

Remekül, idehaza nyomtak ugyanis bennünket az ipar felé, úgyhogy közelebb álltunk a gyakorlathoz, mint a nyugat-európai dizájnerek. Az Iparművészeti Vállalat közvetített bennünket, és a cégek még támogatást is kaptak, hogy dizájnereket alkalmazzanak egy-egy feladatra. Így adódhatott, hogy amikor vittem magammal egy általam tervezett Calypso magnót, egyik kollégámnak annyira megtetszett, hogy elvitt a Quelléhez, és évekig benne volt a katalógusukban.