RobertDeNiro:életműdíjCannes-ban–hozzamagát
Hogy lehetsz magányos egy olyan városban, ahol tízmillióan vesznek körül és mindenki ugyanarra vágyik: társaságra? Az 1976-ban bemutatott Martin Scorsese-filmben, a Taxisofőrben Robert De Niro alakította a vietnámi veteránból a metropolisz éjszakai Sztalkerjévé váló antihőst. A sötétséget neonfénnyel kísértetiessé tevő, lélekszaggató zenét visszhangzó New York mocskát azóta sem takarította el a filmben megjövendölt, „a város összes mocskát elmosó nagy-nagy eső”. De Niro Travis Bickle-ként egy senki, aki arról álmodik, hogy valaki lesz, de valahogy mindig ugyanoda kanyarodik vissza; az élet egy rosszul fizető fuvar a borgesi mintázat alkotta labirintusban, akármerre indulsz el, újra és újra a magad útját keresztezed. Az eljövetelre és az igazságtételre rituális önszuggesztióval készül: meztelen felsőteste, mohikánfrizurája és megvető fintora a híres „Hozzám beszélsz?” tükörjelenetben mindent elmond a megváltást kereső, de keserű és véres leszámolással végződő film üzenetéről. Alighanem ez a legmaradandóbb jelenése, bár első Oscar-díját már két évvel korábban megkapta A Keresztapa II.-ben az ifjú Vito Corleone megformálásáért. Az amerikai filmakadémia legnagyobb presztízsű kitüntetését másodszor a Dühöngő bikáért nyerte el, amelyben előbb gyilkos edzésmunkával izomkötegeket pakolt a testére, majd 30 kilót hízott, hogy eljátssza a zűrös életű profi bokszoló, Jake La Mottát.
