The Waterboys: Life, Death and Dennis Hopper
Az elkövetkező egyórás utazáshoz éppen elég a tankban lévő benzin, a többi kelléket vigyük magunkkal: egy fekete keretes napszemüveget, egy kalapot, szarvasbőr zekét, farmernadrágot, és elengedhetetlen még a középső ujj, amellyel alkalmasint bemutatunk annak, aki beszól nekünk. Fogkefe, váltás alsónemű és cserezokni nem szükséges; ez nem váltókor. Szerepünk szerint a Szelíd motorosok figurái vagyunk, írta és rendezte Billy Dennis Hopper, az egyik főszerepet is ő játssza. Az úton végig mellettünk motorozik egy másik Harley Davidsonon Peter Fonda (Amerika Kapitány), mögötte ül Jack Nicholson, fején bukósisak, öltönye zsebében laposüveg. Elvétve közlekedési szabályokat, végig a társadalmi konvenciók kőbe vésett elvárásait fogjuk megsérteni. A 15 éve halott Dennis Hopperről, a színészről, géniuszról, mániákusról, az arrogancia hol merev, hol dülöngélő szobráról a The Waterboys készített albumot. A The Waterboys zenekar, ám inkább a 66 éves skót Mike Scott egyszemélyes koncepciójának megvalósítása a maga elé képzelt, megidézett világokról, megzenésítette például W. B. Yeats verseit. A debütáló 1983-as lemez is komoly siker volt, majd a Fisherman’s Blues még nagyobb, a Life, Death and Dennis Hopper már a 16. a sorban. Scott ezúttal 25 tételben idézi fel Hopper zűrös életét attól kezdve, hogy Kansasból tinédzserként elindult az úton, hogy meg-megálljon, ahogy az élet éppen hozta. Játszott James Deannel, mindenki ellene volt, de megcsinálta a Szelíd motorosokat, ő volt az Apokalipszis most őrült fotósa, a manipulációra született kéjenc a Kék bársonyban, megannyi fura karakter legalább száz filmben. Dodge City, Hollywood, Monterey, Mardi Grass, megannyi füstbe ment terv. Megjelenik az ötször nősült Hopper hollywoodi átjáróháza, ami inkább nonstop bulihelyszín: Paul Newman, Roger Vadim, Andy Warhol és a lányok, Natalie Wood, Jane Fonda, Joanne Woodward, akik a partnerükkel jöttek, de valahogy mindig Hopper mellett ébredtek. Egy-egy filmjelenetet zenei nyelvre áttenni nem könnyű feladat. Négyévnyi munkával Scott sokféle stílusból, popból, rockból, musicalből, countryból, folkból, zajokból és azonnal beütő vintage-DNS-készletből, vendégszövegből és vendégelőadókkal (Bruce Springsteen, Fiona Apple) celebrálja ezt a koherens, megható és élvezetes dupla albumot, amely annál az újraéledő Sunnál jelent meg, amely Elvis Presley első hangfelvételével is meglepte a világot.
Renaud Capucon – Sibelius & Barber: Violin Concertos
A januárban Budapesten hangversenyt adott Renaud Capucon francia hegedűművész remek lemezfelvételén ezúttal Daniel Harding vezényletével a Suisse Romande Zenekarral játssza el Jean Sibelius és Samuel Barber hegedűversenyét. Sibelius, aki kitartó és túl jó viszonyban volt az alkohollal, hegedűvirtuóz szeretett volna lenni, de nem volt elég tehetséges. Hegedűversenye vigasz volt, pótlék, amelyben megmutatta, milyen hegedűművész lakozott benne. A gyönyörű, északias hegedűszóló belefonódik a borús fúvós háttérbe, abból bontakozik ki a melankolikus dallam. Az első tétel lírai tónusát a közepére helyezett kadencia és egy nagy kitörés is megszakítja. A második tétel lassúsága inkább fenyegető, drámai. Ebbe szokták belehallani a minden nagyhatalmi fenyegetéssel makacs elszántsággal szembenéző finn habitust, amelyet aztán igazol – legalábbis a zenében – a diadalmas harmadik tétel. Amikor 1939-ben egy philadelphiai szappangyáros hegedűversenyt rendelt az amerikai Samuel Barbertől a gyámfia számára, a 29 éves zeneszerzőt még nem sokan ismerték. A bőkezű előlegből Barber Svájcba repült, és ott megírta a hegedűverseny elő két, európaias, lírai, „régimódian dallamos” tételét. A mű nem igazán nyerte el a szappangyáros tetszését, nehezményezte, hogy túl könnyen előadható, és a gyámfia nem tudja villogtatni hegedűművészi képességeit. A második világháború visszakergette Barbert Amerikába, ahol aztán írt egy olyan tüzes, sziporkázó, virtuóz moto perpetuo tételt a koncert végére, hogy most már azt tesztelték, lejátszható-e egyáltalán. Barber műve talán a legérzelmesebb és legszórakoztatóbb XX. századi hegedűverseny. A művet Reiner Frigyes és Ormándy Jenő indította el a világhír felé, és kiváló hegedűsök hosszú sora érezte szükségét, hogy lemezre vegye. Capucon sem tudott neki ellenállni.
Russell Kirk: Konzervatív eszme
Eddig nem látszott sok értelme az Orbán-kormány trumpista kapcsolatait ápoló Alapjogokért Központ létének, ám mindenképpen a javára írandó Russell Kirk könyvének megjelentetése. Egyszerűen érthetetlen, hogy a XX. század második felének politikatudományi alapművét miért csak most adták ki magyarul. Kirk könyvét az 1950-es évek elején írta, amikor a konzervatív elvekről nem nagyon vettek tudomást a politikában. Könyvét a liberális John Stuart Mill kifejezésével kezdte, aki szerint a konzervatívok „a hülyék pártja”. Ő viszont bebizonyítja, hogy a megállapítás messze nem így van, majd összefoglalja a konzervatív hagyományt. Edmund Burke brit politikus-írót már korábban is sokan tisztelték, de Kirk feltűnése óta tekintik a konzervatív politika atyjának, miközben a liberális politikatudósokra is hatott. Kirk megteremtette Burke nyomán az angolszász konzervatív politikai kánont, művébe rajtuk kívül csak Alexis de Tocqueville-t vette be, akinek A demokrácia Amerikában című művét roppant nagyra becsülte. S éppen Tocqueville miatt Kirk nem zárta ki a liberális konzervatívokat sem a kánonból, de a liberalizmus amerikai válfaját nem sokra becsülte, a józan ész alapján elutasított mindenfajta társadalommérnökösködést. Az amerikai konzervatív reneszánsz, amely a csúcspontját Ronald Reagan 1981-es győzelmével érte el, sokat köszönhet Kirknek, aki személyes jó viszonyt is ápolt az elnökkel. Ám az a radikális populizmus, amit a magyar kormány konzervativizmusként próbál eladni, messze van Kirk eszméitől, már csak azért is, mert többek között éppen Tocqueville nyomán erős fenntartásokkal élt a demokráciával és a népszuverenitással szemben, hiszen a többség zsarnoksága a szabadságot is veszélyezteti.
Japán színei
Fotókönyv és guide sajátos keveréke Toroczkai Csaba fotográfus és Grasl Bernadett művészettörténész közös vállalkozása, amely a legnagyobb japán sziget, Honsú felfedezésére invitál: örök szépségek és a hétköznapi élet ellesett pillanatai tárulnak fel, amelyekre egy európai rácsodálkozik a távol-keleti utazása során. A négy évtizedes szakmai múltú Toroczkai rendkívül széles skálán alkot, a tájakat és a hétköznapi emberi történeteket rejtő gesztusait egyaránt érzékeny profizmussal ragadja meg. A streetfotó a kedvenc műfaja, az utcán megörökített jelenetek átlépik a határt a kulturálisan is kívülálló szemlélő és a helyiek között. A projekt – kiállítás és könyv – különleges értékét adja a művészettörténész 24 kisesszéje, amely a képi impulzusokhoz kapcsolódó tradíciók világába kalauzol. Kolostorhoz vezető zarándokút, a közösségi fürdőzés szokása, a helyi gasztronómia jellegzetességei, nyugdíjasok által felügyelt rózsák, ciprusból készült szerencsehozó dobozok, legyezők, csomagolókendők készítésének kézműves hagyományát őrző mesterek, akik mai igényeket elégítenek ki, kormoránhalászat, a mindenütt fellelhető automaták, hajnali piac, tradicionális nagyvárosi kiskocsmák, szakészentelés, tengerpart, ahová még mindig sodor jádekövet a víz a közeli, szigorúan zárt bányából, a minden étkezésre alkalmas gyorsrizs, a levesek és fagylaltok fogyasztásának szokásai, Monet és egy japán tó kapcsolódása – országismereti adalékok a képek hátterének megértéséhez.