Súlyosangondosak?

Az egykori vezetékes telefonos „unokázós” vagy a klasszikus, mesés hozamokat ígérő befektetési csalásoktól kezdve a kifinomult adathalászatig a legváltozatosabb módon csalogatják ki az ügyfelek pénzét a bűnözők. Viszonylag egyszerűek a telefonos vagy e-mail-címes adatbázisokra támaszkodó manőverek: bankok, közműcégek, csomagküldők nevében hívnak vagy írnak, és pszichés nyomást helyeznek az ügyfélre egy azonnali, szankcionálható fizetési kötelezettséggel vagy csalásveszéllyel fenyegetve őt. Ha a sokkolt áldozat elfelejti, hogy ilyesmit a valódi szolgáltató sosem kér tőle, s megadja az azonosító adatait, vagy belép a bűnözők által megadott, az eszközét megfertőző linkre – elveszett. 

Az MBH pórul járt ügyfeleit alapvetően kétféle módon foszthatták ki – összegzi egy szakértő. Tipikus az adott pénzintézet internetes oldalához a megszólalásig hasonló áloldal alkalmazása, amit olyan intenzíven reklámoznak, hogy a Google az első találatként dobja fel, ha az ügyfél nem a valódi oldal pontos címét írja be a keresőbe. Az áloldalra rálátnak a bűnözők, és amint az ügyfél betáplálja az azonosítóit, ők belépnek az igazi internetes felületre, és tranzakciókba kezdenek. Mire a megtévesztett rájön, hogy az áloldal nem működik, kirabolják. Ám megeshet az is, hogy az ügyfél még csak be sem lép egy tüköroldalra, nem írja be az azonosítóit sehova, hanem online szolgáltatók feltörésével szerzik meg a kártyaadatait.

A csalók tájékozódnak az egyes bankok biztonsági intézkedései felől, ismerik például az automatikus átutalási limiteket. Ha megszerzik az ügyfél adatait, jellemzően átutalnak egy csekély összeget egy élő számlára. Ha működik a dolog, megkezdik a kifosztást: hajszállal az adott limit alatti összegeket utalgatnak gyors egymásutánban. Hogy ne tűnjön fel, sokszor nem rögtön külföldre, hanem egy itthoni strómanszámlára, olyan bankhoz, ahol a számlanyitás személytelen.