Tóth Edu: Nem nyerhetsz mindig, kölyök – Gyermeknevelésem története
„Kitettem az ágyra az öltönyömet, amit a fiunk ballagásán szeretnék majd viselni. Anyukája szerint – dacára annak, hogy már az áldott állapot finisében előzget – ez még egy kicsit korai, nekem viszont fontos, hogy amikor hazahozom őket a kórházból, a gyerekben tudatosuljon, hogy hosszú távra tervezek vele.” Az apaság a témája Tóth Edu dumaszínházi társulati tag, stand-up-komikus harmadik kötetének. A Gyermeknevelésem története alcímű könyv humoros történetek, szösszenetek gyűjteménye arról, hogyan élte meg a szülővé válást a humorista, aki saját bevallása szerint mindig is arra vágyott, hogy apa legyen. A kötet attól a pillanattól indul, hogy Tóth Edu megtudja, apa lesz, és már hónapokkal első gyereke megszületése előtt elkezd azon gondolkozni, milyen szülő szeretne lenni, milyen elvek mentén szeretné neveli az utódait. Aztán, ahogy az lenni szokott, a gyakorlatban ezek az elvek szép sorban megdőlnek, és beköszönt a kisgyerekes élet hétköznapi valósága. A kötet végére a szerző mégis eljut oda, hogy már definiálni tudja, milyen is az úgynevezett normális apa: „Egy felnőtt, aki kedvel téged, jogosítványa, lakáskulcsa, netán pénze is van, segít, tanácsokat ad, és ha szólsz neki, hogy mások előtt ne legyen annyira kínos, visszafogja magát.”
Fazil Say: Oiseaux tristes
A markáns, sokszor meglepő és megosztó interpretációiról híres török zongoraművész, Fazil Say ezúttal a másik arcát mutatja. A Covid idején a pandémia elzártságában, magányában, szorongásában dolgozta ki legutóbbi albumát, amely a francia zongorairodalom remekeivel fogja meg az akkori világ hangulatát. Francois Couperin, a francia barokk legszebb csembalóműveinek szerzője mindig is melankóliára hajló, magának való ember volt. Legtöbb műve elégikus hangulatot áraszt. Csembalódarabjainak utolsó füzetét már betegen, gyászesetektől összetörve, halálra várva írta. Say ezeket csembalósan játssza a zongorán. Claude Debussy a fiatalkori zongoraciklusát, a Suite bergamasque-ot annyira éretlennek vélte, hogy csak a megkomponálása után másfél évtizeddel sikerült őt rábeszélni arra, hogy adja ki. Azóta ez a ciklus és különösen a harmadik darabja, a Clair de lune (Holdfény) a legnépszerűbb zongoraművek közé tartozik. Az album legjelentősebb produkciója a játékidő felét adó, ötrészes Ravel-ciklus, a Miroirs M., amit a kísérőfüzetben Say a zongorairodalom egyik legátfogóbb és legérdekesebb műveként méltat. Érezhető, hogy a legmélyebben érintette meg és a legintenzívebben foglalkoztatta a pianistát. Maurice Ravel 1900-ban csatlakozott a fiatal művészek kitagadott, lázadó csoportjához, az Apacsokhoz, és a ciklus öt darabját e társaság egy-egy tagjának, mintegy az ő tükrüknek szánta. Az album névadó darabja az Oiseaux tristes (Szomorú madarak), amelyet Ravel Ricardo Vinesnek, a komponista műveit bemutató, 1943-ban elhunyt spanyol zongoristának ajánlott. Ez a magányos, bánatos madárpityergéssel induló darab hangulatot vált, amint a magányos madárhoz egyre több dalos társ csatlakozik, aztán pedig visszatér a magány és a bánat.
N. Kósa Judit: Örök hűség, kis hibával
Valamikor sűrűn megjelenő kisebb cikkekkel kezdődött a Lelőhely-sorozat története, majd’ harminc évvel ezelőtt a Népszabadság Budapest mellékletében. Ebből fejlődött ki a szórakoztató, izgalmas és roppant tanulságos várostörténeti kistanulmányok egyedülálló műfaja, amelyet N. Kósa Judit várostörténész-újságíró, a főváros házainak, egykori lakóinak és titkainak bizalmas ismerőse művel évtizedek óta. A sorozat minden darabja mikrotörténeti gyöngyszem. Amióta a Népszabadságot eltiporták, a Népszava olvasói várhatják minden hónap utolsó szombatján a Lelőhely újabb darabjait. A válogatásoknak most megjelent 3. kötete a Népszava-korszak írásaiból ad közre negyvenötöt Örök hűség, kis hibával címmel. Híres és titokzatos kőgazdag figurák vagyonosodásának és évtizedes örökösödési pereinek történeteit követhetjük végig. A közutálatnak örvendő Kasselikét, aki a ronda házával eltakarta a Nemzeti–népszínházat. Cséryét, akinek a nevét a szeméttelep tartotta fenn. Seyderhelm Ernőét, aki az édennel vetekedő virágkertészetével egyre kijjebb szorult a városból. A Kósa által kegyetlenül végignyomozott családtörténetekből megtudjuk, hogyan lesz egy Schamorzilból Szemerén keresztül Seemer. És így tovább. Látjuk, mekkora hullámokat vetnek az emberi sorsok. Feltámadnak a múlt bizarr pillanatai. Amikor a „tudományos spiritizmus” áthatotta a várost. Amikor egy amerikai vállalkozó a Dohány utcai zsinagógától a Belvárosi templomon át a Károlyi-palotáig ikonikus épületek sorának arrébb tolására akarta rábeszélni a város gazdáit. És majdnem sikerült neki! Amikor ősmagyar táltosünnep zajlott a Margitsziget vén platánjai alatt. Látjuk Pálmay Ilka primadonnát léghajón lebegni a kőbányai sertéstelepeken visító sertések tízezrei fölött. A homlokzatokon fennmaradt titokzatos domborművek, feliratok, kották, szobrát vesztett szoborfülkék nyomában kajtat a várostörténész fáradhatatlanul. A nyaktörő foglalkozását a mai Rákóczi úton űző Kozarekkel, a hóhérral is megismerkedhet az olvasó.
Élőhely. Természet- és tájkonstrukciók
Ahogyan a mindennapjainkban kiemelt témává váltak a klímaváltozás kérdései, az ökológiai katasztrófák, a természeti erőforrások túlzott felhasználása okozta problémák, a biodiverzitás, az állat- és növényvilág sokféleségének egyre romló tendenciái, a művészet számára is kimeríthetetlen témát nyújtanak ezek az aggasztó folyamatok. A kiállítás hat szekcióban mutatja be az évek óta egyre erősödő, az ember természethez és tájhoz való viszonyát kutató kortárs művészeti szemléletet. Megjelenik a táj XVII–XVIII. században kialakult fenséges olvasata, amelyben a természet fenyegető, mégis lenyűgöző. A kortárs alkotások mellett, mint Kaszás Tamás videómunkája, találkozhatunk Mednyánszky László vagy Adelsteen Normann norvég festő tájképeivel. Az iparosodás és a technikai fejlődések okozta környezetpusztításokkal szemben kritikai álláspontokat megfogalmazó művek egyike Süveges Rita munkája, amely a fosszilis iparágak okozta károkra reflektál, Sebastiao Salgado fotója a brazíliai aranybányákban embertelen körülmények között robotolók életét dokumentálja. Baranyai Levente, Bukta Imre megművelt földeket ábrázoló festményei szép átmenetet nyújtanak az ember által kisajátított természet és a konstruált tájak koncepciója között. Megjelenik az érintetlen természet mítosza és az az ellentmondásokkal teli emberi igény, hogy a természetet megóvjuk és konzerváljuk. A Tájkísérletek című szekcióban kaptak helyet a land art munkák és alkotók, köztük a jövőre a velencei biennálén Magyarországot képviselő Koronczi Endre egyik korábbi videómunkája. A kiállítás elvontabb részében a természettel az újfajta együttélésre, az emberi és állati létezés újragondolására tett művészi kísérletek kaptak helyet. Ilyen Horváth Gideon méhviaszból készített, a táltoskultuszt megidéző installációja, Rózsa Luca Sára vagy Joseph Beuys alkotása. Az utolsó szekcióban a tájban élők – legyen szó emberről, állatról, növényről – nézőpontja a középpont. Például a Fuzzy Earth videómunkájában megelevenedik a paprika, rávilágítva, hogyan formáljuk az igényeinkhez. Dezső Tamás a percekben és órákban mérhető, lineárisan előrehaladó ember és a ciklikus évszakok körforgásához alkalmazkodó növények időérzékelését állítja szembe poétikus hangvételű munkájában. A kiállítás számos nézőpontot felvonultató és releváns kérdések tömegét felvető anyaga élvezetes belépő az ember és természet közel sem problémamentes viszonyának feltérképezéséhez.
Justice: Hyperdrama
Lutri, hogy az újabb és újabb elektronikus zenei formációk közül melyik lesz igazán tartós. Soknak már néhány hónap alatt lejár a szavatossága, de néha felbukkan egy időtlen és folyton megújulásra képes hangzásvilág. Ilyen a zenében és a vizualitásban is innovatív Justice legújabb albuma, a Hyperdrama. A duó két tagja, Gaspard Augé és Xavier de Rosnay házibuliban ismerkedtek meg mint huszonéves, grafikusnak készülő srácok. A konyhai eszmefuttatás során Xavier szerint Gaspard szórakoztató, de kissé szorongó és fura benyomást keltett – főleg, amikor nevetés közben véletlenül (vagy talán szándékosan poénból) sört köpött egy arra járóra. Két héttel később újra összefutottak, és a beszélgetésük ott folytatódott, ahol abbahagyták, majd együtt távoztak. Zenéik az agresszív metálos hangzás és a lágyabban rezonáló, dallamosabb szintetizátorok spektrumán mozog, sokszor elmozdulva egyik vagy másik véglet felé egy-egy szám erejéig. A kulcsszerep azonban rendszerint az olyan analóg szintetizátoroké, mint a Moog különféle masinái vagy a Roland Juno–106. Ezek az ikonikus gépek nem digitális számítások eredményeként szólalnak meg, hanem analóg feszültségingadozások révén, akár olyan véletlenszerűséggel, mint a hegedű vagy a zongora húrjai. Éppen ezért közelebb állnak a klasszikus hangszerekhez, mint a modern digitális eszközökhöz: minden hangjuk egyszeri, megismételhetetlen és a pillanat lenyomata. Ez a szerves, kissé kiszámíthatatlan karakter adja a Justice zenéjének azt a nyers és eleven minőséget, amit szoftver nem igazán képes reprodukálni. Legfrissebb albumuk, a Hyperdrama első darabjai még 2024 elején debütáltak, hét évvel a korábbi Woman után, majd sorra jelentek meg az egyes számokhoz a vizuálisan is rendkívül erős videóklipek: a sort idén tavasszal az Afterimage zárta néhány remixszel kiegészülve. Az új lemez már most kultikus státuszt vívott ki magának, különösen az olyan együttműködésnek köszönhetően, mint a Tame Impalával készített Neverender vagy az albumot záró The End Thundercat vokáljaival – az előbbi a Grammy-díjat is elhozta. Bár a Justice sosem tartozott a legtermékenyebb formációk közé, amikor új anyaggal jelentkezik, általában sikerrel bizonyítja, hogy a retrofuturizmus korántsem halott. Ebben a küldetésben pedig nincs egyedül: számos kortárs, köztük például The Weeknd is hasonló hangzásvilágban utazik. A pár hónapja megjelent Wake Me Up című közös daluk is ezt a nosztalgikus, mégis újszerű atmoszférát idézi meg.