Laknikell!

A magyarországi lakásforradalom a Kádár-korszakban ment végbe: ekkor nőtt a legnagyobb mértékben a lakásállomány, és a lakóingatlanok gépészeti felszereltsége is ekkor ugrott meg – mondja Keller Márkus, az ELTE docense.

A főváros külső részein, illetve az ország nagy- és középvárosaiban lakótelepek épültek, a vidéket pedig elárasztották a modern térrendszerű családi házak, amilyen a nevezetes kockaház is; a hosszú vályogházak megritkultak. De közben a lakásra vágyók városban és vidéken is sajátos nehézségekkel szembesültek.

Bár a szocialista állameszmé(ny)ből következett, hogy a lakást alapvető közszolgáltatásnak tekintsék, ne pedig árunak, a lakásigények kielégítésére sosem volt elegendő erőforrás. Magyarországon jogilag soha nem is minősítették alapjognak a lakhatást, szemben például a Szovjetunióval, így viszont nem is államosították az összes lakást (csupán a bérleményeket és a „kizsákmányolónak” minősítettek ingatlanjait 1952-ben). Az állam leginkább a városi lakáshelyzet fejlesztésében vállalt szerepet, ami beleillett a városias, iparosodott ország koncepciójába. Állami beruházásként épültek a korszak emblematikus lakótelepei, de az új lakások többsége – összességében nagyjából kétharmada – magánépítésű ház volt, jellemzően vidéki településeken. Ennek megfelelően az elvileg a köztulajdon elsőbbségére alapozott rendszer fennállása alatt még nőtt is a saját tulajdonú lakásban élő háztartások aránya. A falvak házai pedig annak ellenére újultak meg, hogy ezt a településtípust több módon is diszkriminálták a városokkal szemben. Még az egyetlen lakossági bankként működő OTP lakáshitelét is – noha az állami pénzintézet valójában a lakosság saját megtakarításait osztotta újra – deklaráltan nagyobb összegben és alacsonyabb kamattal kaphatták a városiak.

Az építkezési lázra vidéken a háztáji gazdaságból elérhető extra jövedelem adott alapot, amit nem is nagyon lehetett másba „befektetni”, mint házba. A földbirtok és a nagyüzemi állattartás a termelőszövetkezetek monopóliuma volt, sok tartós fogyasztási cikkből hiány volt, autóra pedig tovább kellett várni, mint amennyi idő alatt egy családi ház típusterv alapján, kalákában megépülhetett. Még úgy is, hogy a hiánygazdálkodás körülményei között építőanyagot is csak komoly utánajárással, ügyeskedve, sokszor protekcióval lehetett beszerezni. Az építkezés tehát kézenfekvő, de korántsem egyszerű projekt volt, ami legtöbbször a háztartás minden – önkizsákmányoló munkával elért – megtakarítását felemésztette.

A városokban ezzel szemben több volt a jelképes bérleti díjjal kiutalt lakás, mesterségesen alacsonyan tartott rezsivel. Hiába volt azonban olcsó a városi lakás, ha kevés volt belőle. Egy városi munkásnak – a nyomott árú bérleményekhez képest – sose térült volna meg az építkezés, városban csak a legmagasabb státuszú rétegek építettek maguknak családi házat. A legtöbben inkább hosszú éveket vártak, amíg igénylésükre lakást utaltak ki. Akkor is, ha a lakáshiány miatt gyakran eleve olyat kaptak, amit az övéknél kisebb háztartásra terveztek. A precízen családméretre szabott panellakásokban különösen megérződött, ha egy-két lakóval többen szorultak össze bennük, így a lakótelepek gyorsan a zsúfoltság megtestesítői lettek.

Míg a városiak távfűtéses, csatornázott lakásaikat zsúfoltnak érezhették, addig a nagyobb házakat építő falusiaknak a közművek kiépülésére kellett sokáig várniuk. Fával drágábban fűtöttek, és csatornázásra sokfelé csak a rendszerváltás után – akkor is részben vagy egészben a lakosok költségén – került sor. Egyes falusi házakban ezért hiába épült már a hatvanas években fürdőszoba, azt csak évek múlva kezdhették használni.

Elköltözni pedig már akkor is borzasztó nehéz volt. A fiatal pároknak akár tíz évet is kellett várniuk a saját lakásra, és az elváltak is hosszú évekig kényszerülhettek egy fedél alatt külön élni. 1977-ben, amikorra a lakásépítés csúcsát jelentő 15 éves program sikerrel – vagyis egymillió új lakás átadásával – befejeződött, még mindig nagyjából 460 ezer háztartás nem tudott külön költözni, mivel a csúcsévtizedben is csupán évi 80-90 ezer új lakás épült. A program sikere azonban inkább volt az iparkodó kisembereké, hiszen az egymillió új lakás nagyjából kétharmadát nem az állam építtette, hanem családok saját beruházásában nőtt ki a földből, gyakran falun vagy kisvárosban.

Vidéken irigyelhették a városi komfortot, városban pedig a tágas vidéki tereket. Közben egyre megszokottabbá vált, hogy az emberek egyik életszakaszukat a másik után ugyanabban az ingatlanban töltik, mivel költözni minden alkalmazkodásnál nehezebb volt. Sok vidéki családban úgy készültek a fiatalabb generáció lakhatásának megoldására, hogy emeletet húztak a földszintes kockaházra. A rendszerváltáskor, a vidéki munkahelyek tömeges megszűnésével és a rezsiköltségek megugrásával azonban ez zsákutcának bizonyult, felgyorsult a kistelepülési ingatlanok elértéktelenedése. Eközben a felkapott városokban és környékükön egyre drágábbak lettek az ingatlanok, hiszen mindenki olyan településen szeretne otthont, ahol egzisztenciája tartósan biztosítható. A munkalehetőségek szűkülése nyomán azonban csak a legjelentősebb gazdasági központokban maradt kellően bőséges az álláskínálat, pláne jó kereseti lehetőségekkel, így vidéken mindenekelőtt néhány nagyvárosban (Győr, Kecskemét, Szeged) nőtt csak érdemben az új lakásépítések száma. ¬