Ahazátlannémet

Arcanum

„Ön az embereket is oly élesen látja, mint a tárgyakat, és oly mélységekbe vezet bennünket, hogy időnként eláll a lélegzetünk.” A varázshegy című, „régen várt” regénytől elragadtatva fogalmazott így Kosztolányi Dezső a Thomas Mann-nak címzett (magán)levelében. Az 1925 januárjában kelt sorokat azonban nem a pályatárs, hanem – a levélíró szavaival – egy „hálás, ámuló olvasó” küldte a fél nemzedékkel idősebb német írókollégájának, régi ismerősének. Kettőjük kapcsolata ugyanis 12 évvel korábbra datálódik, 1913 decemberére, amikor is Mann először járt Budapesten. „Sosem voltam még olyan országban, amelynek a nyelvéből semmit sem értettem” – indokolta fokozott kíváncsiságát a Magyarországon akkor még „csak” a novelláiról ismert író. Akinek önkéntes idegenvezetője, tolmácsa – lakkcipővásárlási segítője, majd levelezőtársa is lett Kosztolányi.

Az első látogatást az utolsó, 1937-es vizitig további öt, egyre nagyobb hírverésű követte. Az 1930-as évekre A Buddenbrook ház szerzője szinte magyar írónak számított, műveit a legjobb műfordítók sorra ültették át – az ő szavaival – „a szenzációs muzsikájú magyar nyelvre”. Irodalomtörténeti kuriózum, hogy A varázshegy 1924-ben néhány nappal korábban jelent meg Budapesten, mint Berlinben, a kiváló kapcsolatokkal rendelkező irodalmár, Turóczi-Trostler József ugyanis a német kiadás nyomdai levonatából dolgozhatott.

A magyarul nem értő, a legapróbb gesztusok és hangsúlyok meglátására és meghallására fogékony író emberismeretben és az értékek felismerésében szinte csalhatatlannak bizonyult. Felolvasásokkal mindig egybekötött látogatásai során megismerkedett a hozzá – legalábbis az 1930-as évek elejéig – dörgölődzni szándékozó hivatalos Magyarország reprezentánsaival. 1922 januárjában a tiszteletére rendezett zárt körű fogadáson például udvariasan szót váltott Herczeg Ferenccel, Tormay Cécile-lel, no meg a házigazda miniszterelnökkel, Bethlen Istvánnal és író-lapszerkesztő nejével, Bethlen Margittal. Utána viszont rögvest meglátogatta az éppen akkor kificamított bokájú Móricz Zsigmondot, hogy hosszasan eszmét cseréljen vele a „halvány” német fordítás ellenére is kicsillanó remekműről, a Sáraranyról.

Az 1980-ban megjelent Thomas Mann és Magyarország című forráskiadvány alapján pazar névsor állítható össze azokról a klasszikusokká lett magyar szellemi nagyságokról, akikkel a német író valódi kapcsolatot ápolt. Köztük volt az irodalmi mecenatúrájával elévülhetetlen érdemeket szerzett Hatvany Lajos csakúgy, mint a filozófus Lukács György (akinek fiatalkori alakját Leo Naphtaként örökítette meg Mann A varázshegyben), a klasszika-filológus Kerényi Károly, vagy éppen Bartók Béla. Mann-nak az 1921 óta ismert zeneszerzővel közös „csínye” is volt 1936-ban. A korábban apolitikusként számontartott író ekkor már önkéntes száműzetésben élt Svájcban, s a Népszövetség szellemi együttműködési bizottságának tagjaként érkezett Budapestre, ahol Európa és a humanizmus címmel tartott nagy visszhangot keltő, a hitleri hatalom ellen harcos humanizmust sürgető felszólalást. Az előtte való napon viszont, rosszullétére hivatkozva, lemondta részvételét a köztudottan németbarát, szélsőjobbra tartó kultuszminiszter, Hóman Bálint fogadásáról. Hasonló diplomáciai kór tört ki a magyar művészeket képviselő Bartókon is. A két „gyengélkedő” férfiú egymás társaságában töltötte az estét Hatvany Lajos házában, beszélgetve, zenélve. Néma tiltakozásuk nem maradt titokban.

Mann zeneakadémiai és/vagy színháztermi felolvasásai mindenkor eseményszámba mentek, ahogy a nyilatkozatait is gyakorta idézték. 1923-as prófétai, máig ható megnyilatkozását egykoron sokan fogadták kétkedve: „Azt hiszem, Németország és Magyarország között van bizonyos nemzeti hasonlóság. Itt is, ott is két nép áll egymással szemben, a nemzeti túlzók és az európai humanisták.”

Utolsó, 1937. januári magyarországi útja leginkább egy betiltott vers miatt vált nevezetessé. Miután Hitler mint „a németségre méltatlant” megfosztotta állampolgárságától, az író az újonnan kapott cseh útlevelével érkezett Pestre, a Szép Szó című folyóirat meghívására. Az államrendészet azonban úgy ítélte meg, hogy a Thomas Mann üdvözlése című József Attila-vers – a költő feltételezése szerint a zárósor: „fehérek közt egy európai” – megzavarta volna a telt házas Magyar Színház estjének „politikamentességét”. A történet politikai-irodalmi része jól ismert, az kevésbé, hogy a magyarul nem értő Mann miként igazolta vissza Kosztolányi fentebb idézett megállapítását. Az „élesen látó” író ugyanis megint csak váteszi gondolatot fogalmazott meg. Olvasva a neki sebtében lefordított ódát, látva a hír hallatán magába roskadó szerzőt, e néhány perc történései nyomán vette magának a bátorságot, hogy figyelmeztesse a költő régi-új szerelmét, Vágó Mártát: „Nagyon vigyázni kell rá, de nem szabad hozzámenni”, mert rajta már a pszichoanalízis sem igen segíthet. ¬ Murányi Gábor