Paul Auster: Ember a sötétben
Emlékeznek még Mr. Baumgartner íróra, aki az elmúlás előtt új szövegen dolgozik? Ami ki tudja, mikor következik be, hiszen éppen a várakozásra találták ki az előbb-utóbb kifejezést. Ráadásul az elmúlásra kalkuláló sietségben nem is egy, hanem szimultán három anyagon, plusz azon a könyvön dolgozik, amit éppen kézben tartunk. Ha már az idő csapdájában vagyunk, legyünk benne komfortosak. Baumgartner világi avatárja, Paul Auster egy éve halott, az idő relativitását jelzi, hogy könyvészetileg is méltányolható magyar életműkiadása a befejezés felé halad. Az Ember a sötétben kései regény, 2008-ban született, akkortájt, amikor a Nagy Író egyensúlyát vesztve lebucskázott a lépcsőn. Ez az időskori mutatvány borzalmas reccsenéssel jár, és általában nem jól végződik, de Austernak több élet jutott: a telefonkönyvben is megtalálható író állandóan egy másik Auster nevű író nyomában liheg, önmagát üldözve. Az Ember a sötétbent író Auster most Mr. Owen Brick szerzőként fekszik az ágyban, éppen egy végtelen mély kútba zuhan a ráboruló sötétségben. A mindent elnyelő végtelenből úgy lehet kikecmeregni, ha történeteket talál ki a maga és olvasói szórakoztatására. „Egyedül vagyok a világban, forgatom a világot a fejemben, miközben átvergődöm az álmatlanság egy újabb rohamán, egy újabb fehér éjszakán a nagy amerikai pusztaságban” – olvasható Pék Zoltán fordításában, miközben megjelennek a múltja, a jelene és a már nélküle bekövetkező jövő elképzelt árnyai. Volt felesége kísérti, és a mostani is, a lánya, akit otthagyott a férje, akinek a fél világ látta a kivégzését, de leginkább önmaga a jobb vagy a rosszabb napokon. Lehetetlen megállapítani, meddig tart egy álom: tizenöt percig, ezer évig? Mi lesz, ha a szerző nem álmodik, hanem tovább alszik a saját történetében, és amikor felébred, az országát polgárháború szaggatja? Az austeri dilemma örök ott, ahol valamennyi világ az ő isteni kreálmánya, és ezért akár megölheti a maga teremtette bármelyik hőst. A megsokszorozott írói lét különös adománya, hogy nincs minden énje egyszerre válságban – amelyik éppen nincs, az éber és ír. Az Ember a sötétben álomregény, vagyis bármi megtörténhet benne, amiből ébredéskor egyszerre valóság lesz.
Háború, antiszemitizmus
Rémségekkel terhes jelenünk számára is megemészthetetlen 2023. október 7-e. Az iszlamista terrorszervezet, a Hamász ezen a napon átfogó támadást indított Izrael ellen, s ennek részeként harcosai felfegyverzett banditákként civilek százait mészárolták le, s kegyetlenül meggyaláztak élőket és tetemeket, visszavonulásukkor pedig negyedezer túszt, nőket, gyerekeket is magukkal hurcoltak. A megtorló ellenakció nem sokat váratott magára, s a máig befejezetlen háború nyomán tovább bolydult a világ, felerősödött az antiszemitizmus, a cionizmus, az anticionizmus, no meg az idegenellenesség is. Mit tehet, tehet-e bármit is ilyenkor Magyarországon egy zsidó politikai, kulturális és tudományos folyóirat? Legfeljebb annyit, hogy tematikus számot állít össze. Ezt tette a Szombat, amikor tárgyszerű, ám állásfoglalásokat „provokáló” kérdéssorral fordult kutatókhoz, közírókhoz, szakértőkhöz (országosan ismertekhez és ritkán megszólalókhoz egyaránt), azt kérve tőlük, mondják el, szerintük mi történt és mi történik Izraelben, Gázában és a világban a történelemformáló véres napon és azóta. A szerkesztőség körkérdésére tizenöten válaszoltak, nemritkán nyíltan vagy rejtetten egymással is perlekedve fejtették ki egymástól gyökeresen eltérő véleményüket, következtetéseiket. Például arról, hogy Izrael, megsértve az „arányosság” előírását, nem vált-e maga is népirtó rasszista állammá, ahogy azt amerikai egyetemisták tömegtüntetésein skandálják. Hogy öngyűlölő zsidók-e azok, akik bármiféle megértést is mutatnak, vagy történelmi okokat is keresnek az Izrael elleni brutalitás mögött. Hogy a kultúrák egyenlőségének ábrándjához lehet-e, szabad-e ragaszkodni. A válaszokat olvasva úgy tűnhet, a megszólalók maradéktalanul talán csak abban értenek egyet, amit az egykori EU-biztos, majd későbbi külügyminiszter, Balázs Péter úgy summázott: „Jelenleg a konfliktus oldására sincs esély.”
Halló? Halló!
Vegye le a hallgatót, dobjon be egy kétforintost, hívjon egy belföldi számot, és három percig beszélhet. Létezik ma ilyen? Igen, ez az egyik interaktív attrakció a Halló? Halló!, mi tagadás nem túl szellemes című, a telefonálás technika- és kultúrtörténetéről szóló kiállításon. A bemutató kincsei a főképp gyűjtőktől kölcsönzött gyönyörű régi telefonkészülékek. Kiderül, nem a mobil az első akkumulátoros telefon: ilyenek voltak a korai, leginkább falra szerelt készülékek is. A látogató meg is csörgetheti a hívott készüléket; ez az a tekerős kar, amely a régi filmekben drámai pillanatokat illusztrál. El lehet töprengeni azon, hogy ma már antikvitás a 70-es, 80-as évek irodáinak sokkulcsos főnök-titkári készüléke. Ebből több is látható, még Kádár Jánosé is. A kultúrtörténeti részhez tartozik a telefonbetyárkodás felidézése, beleértve azt is, hogy a nevezetes írófeleség, Böhm Aranka így ismerkedett meg Karinthy Frigyessel. A vezetékes telefonálás mindennapjait idézi a fürdőkád, amelybe egy klasszikus bakelittelefonnal akár a látogató is beleülhet. Van fehér is, amely a 30-as, 40-es évek Magyarországán a nagypolgári élet netovábbja volt. A kiállítás bevezető darabja (és egyben a plakát motívuma) egy díszes üvegablak, telefonáló angyalkákkal és Edison képmásával. Ez az egykori József telefonközpont (ma elegáns hotel és lakóház) pazar pesti épületéből való, jelezve, hogy fénykorában a telefonálás mennyire nem hétköznapi dolognak számított.
A szerelem sosem késő
Mi dolga lehet egymással az agyvérzésen túlesett, asszisztált öngyilkosságra Genfbe utazó egykori sztárénekesnek és a börtönből a hétvégére kiengedett, lánya esküvőjére kéretlenül betoppanni szándékozó anyának, aki azért ül, mert játék pisztollyal öt évvel korábban kirabolt egy ékszerboltot, hogy megajándékozza 18 éves csemetéjét. A one women show-ival stadionokat is megtöltő humorista, egyben komika, színész, rendező Valérie Lemercier (Victoire) és a hetvenen túl is sármos Gérard Darmon (Antoine Toussaint) – Claude Lelouch francia filmrendező kedvenc színésze – találkozása a Párizsból Genfbe tartó vonaton bravúros párosítás. A morcos öngyilkosjelölt és hisztérikus rajongója „berúgja az ajtót” egymás életébe. A levakarhatatlan utasként indító Victoire-t a családja sem képes elviselni, a lánya a násznépnek beadta, hogy anyja Argentínában ápolónőként dolgozik. Antoine Toussaint-ra, a sikerdalával, a Mambo Italianóval (az eredetit 1954-ben a korszak ünnepelt amerikai dalszerzője, Bob Merrill írta, és sokan előadták) befutott sztárra alig emlékeznek, értelmetlennek, céltalannak érzi az öregséggel az életét, és inkább megszabadulna tőle. Hiába az elhatározás, a végzet csak közbeszól, Victoire lehengerlő stílusa, életigenlése, extravaganciája csábítóan hat Antoine-ra, de ő tántoríthatatlan, nem adja fel a tervét. Csak akkor tér észhez, amikor a kalandjuk majdnem végzetes fordulatot vesz. Ráébred, van még keresnivalója a földi létben, visszatér az életkedve, épp akkor, amikor címlapok, tévéhíradók a halálhíréről számolnak be, miután menedzser barátja nem tudta hatástalanítani az előre megbeszélt tervet. A szerelmesek tettestársakként próbálnak inkognitóban maradni, de lekapcsolják őket. Victorie-ra tizenegy hónap zárka vár, Antoine lebegtetve hagyja, hogyan tovább, ha egyszer már eltemették. A vége, már ahogy az a romantikus vígjátékoknál lenni szokott, az elmaradhatatlan happy end. Elvégre a szerelem valóban sosem késő.