Hermann Róbert: Haynau táborSÖRnagy
Magyar ember sörrel nem koccint, mert… mert a vérszomjas Julius Haynau a főtisztjeivel sörhabos bajszát pödörve ült (állt) örömünnepet Világosnál, mert…, mert az osztrákok 1848. október 6-án így üdvözölték egymást az aradi vértanúk halála után. A koccintástilalom 150, más felfogás szerint 200 évre szólt. A talán legismertebb, kocsmákban leggyakrabban – „Vesszen Haynau!” felkiáltással – űzött magyar szokás valódi eredetét ez idáig senkinek, sem néprajztudósoknak, sem történészeknek nem sikerült fellelniük. A legendárium legújabb felgöngyölítésére a forradalom és szabadságharc remek tollú tudora, Hermann Róbert tett kísérletet a történelmi magazin minap megjelent sörtörténeti számában. Részletgazdag nyomozásának meglepő és meggyőző eredménye: „Úgy tűnik, hogy a sörözés hazafias tilalma nem a 19. század szülötte”, hanem csak valamikor az 1970–80-as években ivódott be a köztudatba és a hazai gyakorlatba. A helyrezökkentő írás második felében a szerző a már kegyvesztett Haynau 1850-es londoni inzultálásának históriáját taglalja. Az eset – a történelem sajátos fintoraként – a Barclay and Parkins sörfőzdében történt. Az odalátogató, kirívóan hosszú bajuszáról felismert táborszernagyot a sörfőző munkások és a hozzájuk csatlakozók ököllel, ostorral kergették végig London utcáin. Alighanem legenda az is, hogy Haynau elagyabugyálása magyar menekültek érdeme lett volna. Az „osztrák mészáros” angliai hírhedtségét ugyanis nemcsak akasztatásaival szerezte, hanem azzal az angol lapokban is részletesen tárgyalt „világbotránnyal”, hogy bosszúhadjárata során 1849 augusztusában Ruszkabányán nyilvánosan megvesszőzték a köztiszteletben álló Maderspach Károlynét. E megaláztatás alighanem azért is keltett nemzetközi felháborodást, mert a félmeztelenre csupaszított asszony férje, a vonórudas függőhíd feltalálója ugyanazon a napon öngyilkos lett.
Romina Casagrande: A Freiberg-villa öröksége
Benjamin hétéves, de nem beszél, viszont michelangelói alapossággal és tehetséggel rajzol. Bogarakat, csúszómászókat mintáz meg, amiket maga kapirgál ki a földből és tanulmányoz hosszasan. A saját belső világába húzódó gyerek mindenben tizenhárom éves nővérére, Emmára támaszkodik. Árvák, és miután katona apjuk holttestét 1943-ban azonosították, kéz a kézben érkeznek meg a férfi végső akaratának megfelelően a dél-tiroli Freiberg-villába. Ott lakik apjuk bajtársa, az olasz Enea tábornok, de a birtok német felesége családjáé. Anna asszony polgári vére sóvárog a régi Németország után, és nem akarja látni, hogy megváltoznak az utcanevek, hogy már nincs lehetőség bálokra, mulatságokra, hogy hadirokkantak tolonganak a villa körül. Ám a tisztek számára rendezett fogadást még megenged magának, miután férje hajlandó jelentkezni a Führer seregébe. Ezen az estén nyoma vész Benjaminnak. A környezet átsiklik az eset fölött, mondván, háború van, és ilyenkor gyakran eltűnnek emberek. Látszólag Kiki, a befogadó család lánya is így gondolkodik, és csak az idősíkokat váltogató regény napjainkban játszódó jeleneteiből derül ki, hogy életre szóló traumát jelentettek neki azok az évek. A meranói születésű szerző fiktív történeteiben szívesen dolgozza fel a régió mítoszait. Ezúttal beleszövi a vegyes lakosságú Dél-Tirol mindennapjai mélyén megbúvó nemzetiségi szembenállást, a háború civileket érintő borzalmait, és új tényfeltáró dokumentumokat is. Ez utóbbi a Bécsi Orvosi Egyetem által 2018-ban publikált anyag, amely fényt derített arra, hogy az autizmuskutatás úttörőjeként nyilvántartott Hans Asperger a náci fajelmélet értelmében részt vett a Harmadik Birodalom gyerekeket is érintő eutanáziaprogramjában.
Szántó T. Gábor: Kafka sírja
A cseh Filmbizottság irodalmi fejvadásza a kuratórium figyelmébe ajánlja a magyar író Kafka macskái című regényét a könyv prágai bemutatója után. Számára ez nagy lehetőség, mert „Magyarországon most hősi történelmi filmeposzokra megy a pénz”. Ráadásul Jirzi Dorfman, az egyik legnagyobb élő, de húsz éve visszavonult cseh rendező vállalná a megvalósítást. Az öröm hamar káoszba fordul. Az írót megkeresi a titkosrendőrség, és figyelmezteti, minél előbb tűnjön el Prágából, a regénye ugyanis borzolja a kedélyeket, mert a történetben Franz Kafka nem 1924-ben halt meg, hanem egy szemtanú beszámolója szerint húsz évvel később a koncentrációs táborban. A tüntetéssé fajuló nézetkülönbség amiatt robban ki, hogy Kafka Prágában található sírját az egyik tábor ki akarja hantolni, hogy DNS-vizsgálattal megállapítsák, kinek a maradványait helyezték el a koporsóban, a másik tábor pedig a sírháborítás ellen tiltakozik. A regényíró egyre több életveszélyes fenyegetést kap. Azzal a ténnyel is most kell szembesülnie, hogy három éve fia született abból a futó kalandból, amit a regény prágai anyaggyűjtése idején egy meddőnek hitt nővel élt át. Soha nem akart utódot nemzeni, mivel félt, hogy továbbörökíti a szorongását, a bizonytalanságát, a kétségeit, amelyeket holokauszttúlélők gyerekeként magával hurcol. Most viszont a kisfiával találkozva a kétségbeesés és a gyengeség mellett a gyengédség is feltör belőle. A sokrétű, ószövetségi utalásokat is felidéző regényben talán a magánéleti szál viszi a prímet, ugyanúgy, mint a Kafka macskáiban. Merthogy az is Szántó T. Gábor regénye, a hőse pedig csakúgy, mint most, egyes szám első személyben a regényíró elbeszélő.