Iványi Gábor: Hat beszélgetés
„A beszélgető ember legnagyobb tudománya a hallgatni tudás.” A szerző interjúkötetének előszavában olvasható ez a fejbe kólintóan szép, paradoxont is rejtő mondat. Amit alighanem joggal tekinthetünk Iványi Gábor ars poeticájának. Annak ellenére, hogy a Kádár- és Orbán-korszakban egyaránt félresöpörni, tönkrezúzni szándékozott lelkész nem a hallgatásáról ismert. Évtizedek óta csendes konoksággal hajtogatja a társadalom peremére szorultak, szorítottak igazságát. Teszi ezt ott, ahol éppen csöppnyi tere adódik. Templomából kiűzve az Isten háza kapujában, bíróságon az utolsó szó jogán, szamizdat lapokban, aztán a pillanatnyi mámor éveiben a Parlamentben, majd megint az utcán, tüntetések szónokaként, tiltakozó nyilatkozatok aláírójaként. És közben – derül ki most, új kötete kapcsán – hallgat. Pontosabban: beszélgetve meghallgatja azokat, akik megérezve érdeklődését, együttérzését, neki akarják elmondani életük történetét, vagy annak „csak” egy kisebb, lelkileg feldolgozandó szeletét. A hat beszélgetés hat huszadik századi, egymástól gyökeresen eltérő sors. A kötet egyetlen összekötő kapcsa az „interjúalanyok” által kiválasztott, megtalált kérdező, vagyis a hallgató személye. Ő írja rejtett önvallomásként, hogy „minden történetben ott találom magamat barátként, lovagként, kisfiúként”. És ő az, aki nem kérdéseivel, sokkal inkább aurájával tereli az elbeszélőket oda, ahová elérkezni akarnak, az őszinteség bugyraihoz. Például ahhoz a hátborzongató életmérleghez, amelyet az egyik mesélő, az alkoholizmusát időskorára versekkel enyhítő, a „gyónást nagy marhaságnak” tartó asszony így von meg: „Az állatoktól én soha nem félek, csak az emberektől.”
Henri Cartier-Bresson – WATCH! WATCH! WATCH!
Párizsi utcán, a víztócsa felett átsuhanó sziluett, a döntő momentum, amikor a cipőtalp még száraz, de bármelyik pillanatban földet érve szétfröcskölheti a vizet, megtörve a pocsolya tükörsima felszínét. Az ikonikus képpel hirdeti a bécsi Foto Arsenal Henri Cartier-Bresson francia fotóművész WATCH! WATCH! WATCH! című tárlatát. Bresson 1931-ben kezdett el fényképezni, és 2004-ben, 95 éves korában bekövetkezett haláláig megörökítette a világ legkülönbözőbb pontjain zajló eseményeket. Ezúttal tíz nagyobb téma mentén követhetjük végig, többnyire kronologikus sorrendben a XX. század egyik legrangosabb fotósa pályájának mérföldköveit. A korai játékos kísérletezésektől a művészportrékig, a mexikói képektől a Szovjetunió mindennapjait bemutató fotókig, a dessaui láger felszabadítását követően készült felvételektől a Mahatma Gandhi temetését dokumentáló fényképekig. Míg a koraiak az Új Látásmód Mozgalom és az André Breton köré szerveződő szürrealisták hatását tükrözik, addig az 1930-as évek közepétől egyre láthatóbbá válik, hogy a művész elmozdult a riportfotó felé. Bresson 1940-ben kénytelen volt felhagyni a fotózással, miután hadifogságba esett, a harmadik, sikeres szökési kísérlete után aztán ott folytatta, ahol abbahagyta. 1944-ben már Párizs náci megszállás alóli felszabadulásának eseményeit dokumentálta, 1945-ben a dessaui haláltábor felszabadítását, a szenvedés és a remény pillanatait örökítette meg. Két évvel később Robert Capával, George Rodgerrel és David Chim Seymourral megalapították a Magnum Fotóügynökséget. Bár a kiállítás bővelkedik nehezen feldolgozható témákban, mégsem nyomasztó, köszönhetően annak, hogy érezhetően nem a Bresson-életmű szűkre szabott, pontosan kimért értelmezése, hanem éppen sokrétűségének feltárása, ezer arcának bemutatása volt a cél. Többek között az utazási tematika vagy az utcai fotózás (street fotó) műfajába sorolható felvételek szerepeltetése mutatja, hogy Bresson nemcsak érzékeny fotográfus, a döntő pillanat nagymestere, de a humora sem volt utolsó. Mert ki ne mosolyodna el a matrózruhában a napozóágyon ásítozó olasz „szívtiprók” láttán. A Bresson-tárlat mellett Christine de Grancy Above the world, beyond the ages című kísérőkiállítása is figyelemre méltó, amelyben a művész Bécs történelmi épületei kőszobrainak szemszögéből meséli el az egykori Habsburg Birodalom történetét. A színvonalas kiállítások után érdemes kitérőt tenni a múzeumnak helyet adó, különleges hangulatú, 1959-ben épített, parkos katonai épületkomplexumba, ami önmagában felér egy kisebb kirándulással.
Alessandro Baricco: Abel
A vadnyugat mítoszai közé tartozik, hogy a prérin, az elhódított, épülő városokban és a sínek fektetésekor másképp múlik az idő. Mire a cowboy kilovagol a főcímből, minden véget ér, egy befejezett élet átadja a helyét egy másik mindjárt elmúlónak. Az olasz Alessandro Baricco Abel című regénye – két esszékötete után kilenc évvel az első – a klasszikus vadnyugat modernista krónikája, bárhol játszódhatna, bármikor. Most azonban a szerzőt az 1800-as évekbe repítette vissza az időgép: a komor színekkel megfestett lenyűgöző bariccói világ ezúttal Wiesenmayer Teodóra fordításában olvasható. A harc – bár érezni a tikkasztó hőséget, máskor a kutya kemény fagyot – ugyanott játszódik, ahol minden regénye, a Harag-várak, a Selyem vagy a City, ahol a Nobel-díjra trenírozott főhőst egy westernregényeket szerző férfi gondjaira bízzák. Baricco univerzuma egyetlen hatalmas hullám, és e szerint viselkedik: elvarázsol a távlataival, megöl az erejével, elsüllyeszt és felemel. Az Abel színtiszta, grafitszürke western, a kalóztörténetek mellett egykor a legolvasottabb zsáner. Ahogy ő maga mondja, csodálatos dolog, amikor az ember gyalogol egy könyvben, és az emelkedő tetejéről meglátja a lefelé vezető utat. Filléres regényeken, kritikusok által súlyosan elmarasztalt filmeken, képregényeken nőtt fel egy nemzedék, amelyet nem védőháló, hanem a ponyva tartott meg a zuhanástól. A spagettiwestern címkézés rosszabbul hangzott, mint egy menő New York-i étteremben az elszúrt fettuccine, de mostanra talán kicsit megváltozott a helyzet. Ha a vadnyugati andante balladák zsenije, a Volt egyszer egy vadnyugat rendezője, Sergio Leone még élne, pont azt a hőst keresné, amilyen Abel Crow, aki alig több mint 200 oldalon, 27 mesében mondja föl a vadnyugat lényegét: a túlélés klasszikus históriáját. Abelnek elsőszülött fiúként sincs garanciája a túlélésre, de igyekszik gyorsan túlesni rajta. Négyévesen gyerek, 11 évesen felnőtt és még nincs húsz, mire aggastyán. Pisztolyhős és filozófus – bizsergést érez, ha lő, egy köteléket hoz össze, az élet és a halál között húzódó egyenest –, aki soha nem téveszthet célt abban a ma is létező világban, ahol bűnösök és ártatlanok keverednek.
34. Zempléni Fesztivál
Egyszer azt kérdezték Csajkovszkijtól, van-e ideális hely bármely isteni eredetű zeneműve előadására. Azt mondta, bármi megfelel a szabad ég alatt, de ha az éppen háborog, mert rosszkedvében van, játsszák ott, ahol összeverődik a közönség. A 34. Zempléni Fesztivál hagyományát és sokszínűségét tekintve befogadó. Az északi régió tradicionális fesztiváljának lényege a sokszínűség, a családi programok kínálatát tekintve a kortalanság és persze az elbűvölő környezet: Tokaj és környéke. Idén 25 település 40 helyszínén 500 művész várja a turizmust, a természeti és kulináris örömöket együtt élvezni vágyó vendégeket. Az alaphangot, mint rendesen, a fesztivál rezidens zenekara, a Budafoki Dohnányi Zenekar adja Sárospatakon, ahol elhangzik Bartók Concertója és Csajkovszkij b-moll zongoraversenye a New York-i Dimitry Yudin tolmácsolásában. A zenekar még többször felbukkan, az egyik alkalommal például a Queen legnagyobb slágereinek szimfonikus változatával. Sárospatakon egy másik, a bohém és átverésekre szakosodott New York is megjelenik – akik Budapesten lemaradtak Woody Allen Brooklyni mese című darabjáról, most megnézhetik. Sátoraljaújhelyen a Barátszer Lakásétteremben Lackfi János vendégeként irodalmi és kulináris ínyencségek várják az érdeklődőket, a felújított borsi Rákóczi-kastélyban, Tolcsván a Bormúzeumban és még számos helyszínen népzenei, világzenei, dzsessz-, tánc- és gyerekprogramok lesznek. Az idei fesztiválhoz új helyszínek is csatlakoztak: ilyen Taktabáj község református és Füzérradvány katolikus temploma, a földi hívságokat nem megvetők pedig a Helia-D Herba-kastélyban nemcsak elmerülhetnek a szépség esztétikájában, hanem elkészíthetik másnap reggelig kitartó hibátlan sminkjüket is.