Annie Ernaux: A másik lány

Megrázó fiktív levél és vallomás Annie Ernaux legújabb, Gulyás Adrienn fordításában megjelent kisregénye az író testvéréhez, akit sohasem ismerhetett. A súlyos témákat szikár stílusban feltáró Ernaux családja mélyen lappangó tragédiáját eleveníti fel, ami mindannyiuk számára ismert volt ugyan, de sohasem beszéltek róla. Az eredetére Ernaux nem is emlékezhet, hiszen meg sem született, de kísértő árnyékával mindig is szembe kellett néznie. A levél írója tízéves kislányként egy véletlenül kihallgatott szülői beszélgetés során szembesül azzal, hogy volt egy testvére, Ginette, aki hatévesen diftériában meghalt. Volt egy másik lány, aki a szülei meglátása szerint „rendesebb” volt, mint ő, ártatlan és éteri teremtés, aki mellett ő minden szülői szeretet és törekvés ellenére is csak a második, a kárpótlás lehetett. „Köztük és köztem lettél te, a láthatatlan imádott.” Ernaux életműve önéletrajzi elemeket, saját tapasztalatait felhasználva tabusított témák sorát dolgozza fel. A Lánytörténetben a tiniregények cukormázától mentesen, a valósághoz annál közelebbi módon beszéli el a francia munkásosztályból érkezett lány útkeresését, életének egyik legmegrázóbb eseményét, szüzességének elvesztését, és az azt követő szégyenérzetet. Az esemény című kisregényében egy illegális abortusz történetét dokumentálja megrendítő módon. A magyarul egy kötetben olvasható A hely és Egy asszonyban pedig az édesapjához, valamint az édesanyjához fűződő, a köztük kialakuló társadalmi osztálykülönbség miatti bonyolult viszonyt írja meg.

Nagyszerűsége tömör, távolságtartó, ugyanakkor empatikus stílusában rejlik, amit szociológiai érdeklődésével párosít. A HVG-nek adott korábbi interjújában is beszélt arról, hogy a művei inkább önéletrajzi szociográfiák. Írásaiban ugyanis a történeteket megíró, az emlékeivel szembenézni és azokat feldolgozni vágyó énen túl a társadalomé is a fő szerep, amelyben él. Irodalmi pályafutása csúcsának az Éveket tartják, ebben az életét és a XX. századi Franciaország történelmét szövi egybe. 2022-ben az irodalmi Nobel-díj odaítélésekor a Svéd Királyi Akadémia is kiemelte, hogy egyedi és következetes módon „vizsgálja a nemi, nyelvi és osztálybeli egyenlőtlenségek által meghatározott életet”. A több mint húsz regényt magában foglaló életmű egyes darabjai önálló olvasmányok, de kirakósként is szolgálnak egy szerteágazó élettörténet feltárásában. Egymásba fonódnak, hatnak egymásra. A tárgyias megszólalásmód teremti meg azt a teret, amely lehetőséget ad az írónak a reflexióra és a kíméletlen önboncolásra, ami a traumák ólomsúlya alóli felszabadulást jelenti.

A másik lány gyászmunka, szembenézés a sorssal. Ernaux arra keresi a választ, hogyan lehet felfogni annak a halálát, és az utána maradt űrt kitölteni, akit sosem ismerhetett. A halál akkor is nehezen felfogható és leírható, ha hozzánk közel álló embert veszítünk el, de szinte megfoghatatlan, ha csak fényképek és tárgyak adottak a megismeréséhez. Az idő és az emlékezet mindent megszépít, fátyollal borít be a túlélésért. Ginette az elhunytával a szüleik számára „kis szentté” vált, örökké tiszta és boldog gyermek, akinek nem adatott meg, hogy megélje a felnőttkort. A második gyerek megfelelési kényszere, viaskodása a számára ismeretlen, de tökéletes testvér árnyékával borítékolja a bűntudatát. „Nem a fájdalmukban éltem, hanem a hiányodban.” De hogyan lehet feldolgozni azt az érzést, hogy valójában egy körülírhatatlan űr betöltésére született, és ha Ginette élne, ő nem lenne, mert ebben a családban mindig is csak egyetlen gyereknek volt hely? Ernaux számára a szembenézés eszköze az írás, ami már nemcsak belső indíttatás, hanem a sors szükségszerűsége. „Tehát hatéves korodban meg kellett halnod ahhoz, hogy én megszülessek, és aztán megmeneküljek a haláltól (…). Nem azért írok, mert meghaltál. Hanem azért haltál meg, hogy én írjak – nagy különbség.” ¬

Sally Carson: Görbe kereszt

A világ tele van mélyen eltemetett könyvekkel. Egy részüket ki sem nyomtatták, soha többé ki nem húzott fiók mélyére rejtették. Némelyiket szerzője megírta, eltépte, a szemetesbe dobta, sok könyv elkészült, ki is nyomtatták, aztán máglyára vetették. Vannak azonban különleges leletek, könyvtárakat, bolhapiacokat és régi újságok oldalait lapozgató emberek felfedezései. Sally Carson, magyarul Borbély Judit Bernadett fordításában most megjelent regénye ilyen rendkívüli találat. Szerzőjének, akit korán elragadott a mellrák, ám a betegséggel folytatott küzdelem alatt is folyamatosan írt, első regénye, az 1934-ben megjelent Görbe kereszt egy németországi vizitálás élményeiből született, a cselekmény 1932 karácsonyától a következő év Szent Iván-éjének napjáig tart. A helyszín bármelyik idilli bajor város lehetne, a Görbe kereszt kulisszája a zajos és felfordult Münchentől pár kilométerre lévő, az Alpok védettségében megbúvó Kranach. Ott él a Kluger család, a derék tisztviselő apa, a családot uraló büszke anya, egzisztenciális nehézségekkel birkózó fiaik, Helmy és Erich, valamint gyönyörű lányuk, Lexa, aki az esküvőjére készül udvarlójával, egy kórház reményteli sebészével, Moritz Weissmann-nal. „Összeillő pár lesznek”, mondja szenteste kedélyesen az idősebb Weissmann, nem sejtve, hogy nem is tévedhet nagyobbat. Amikor kiderül, hogy zsidók, mindkettőjüket elbocsátják, és ez valamilyen módon mindenki életére tragikus hatással lesz. „Carson nem akar befolyásolni, hagyja, hogy a történet magáért beszéljen” – dicsérte a 80 év hányódást követően a brit Persephone Books által megjelentetett Carson-művet az Observer. A Ragtime és más nagyszerű regények szerzője, E. L. Doctorow szerint a történészek dolga megírni, mi történt, az íróké, hogy elmondják, milyen érzés volt. Carson pontosan ezt tette, így egyike azon kevés szerzőknek, akik nemcsak megfigyelték és átélték a Machtergreifungot, a náci hatalomátvétel drámai pillanatait, hanem ebben a történelem sújtotta történetben láttatni képesek, miféle rém bújik elő hamarosan a kígyótojásból. Londonba visszatérve néhány hónap alatt megírta azt a regényt, amelynek első fejezetében karácsonyfa-díszítésre gyűlik össze a család a nagyszobában, ahol a zongorán már ott van Hitler bekeretezett képe, az utolsóban ugyanott azok, akikkel nem végzett az előző pusztító egy év.

Steve Reich: Jacob’s Ladder

Steve Reich, korunk egyik legnagyobb hatású komponistája, a minimál zene úttörője, a repetitív stílus nagymestere nyolcvanas évei derekán ősi héber szövegekre megalkotta két öregkori remekművét, a Jákob létráját (Jacob’s Ladder) és A vándor imáját (Traveler’s Prayer). A New York-i zsidó családba született zeneszerző életművébe a 1980-as években szövődött bele a zsidó hagyomány és tematika. A vándor imáját a pandémia évében kezdte komponálni. Nyitómotívuma ősi héber dallam. Az állandó, szabályos pulzálás, lüktetés, amely Reich műveire jellemző, A vándor imájából elmarad. A tartós bizonytalanság szorongató állapotába zuhant világban a pandémia miatt bezárt ember a szavak között utazik. Az Exodus, a Genezis szövegeit a 121. zsoltárból vett idézet követi. „Megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet” – vagyis az indulásodat és az érkezésedet – „mostantól fogva mindörökké”. Mint egy visszhangos zsinagógában, úgy szólnak az ősi szavak a négy, hol egybefonódó, hol szétváló és egymás ellen feszülő énekhangon. A Jákob létrájának zenei asszociációja a skála, ennek hangjai a létra fokai. Az instrumentális bevezetés szavak nélkül a teremtést idézi, a sötét zongorahangok kavargásából felemelkedő fényességes világot. Ez vezeti be Jákob álmát, az Isten küldötteinek izgatott rajzását, föl-le haladását a mennyekig érő létrán. Az Úr üzenete maga nincs benne a műben. Az üzenet, amelyben Jákobnak és magvának ígéri a földet, melyen fekszik. Ezúttal az üzenet tartalma titok marad. Csak Isten sokféle, a legkülönbözőbb módokon megjelenő hírvivői nyüzsögnek. A bizonyosságok utáni kor zenéje ez, amelyben egy angyali és egy tragikus világ lehetőségei feleselnek egymással. A homály és a fény űzi egymást. Két-két szoprán és tenor kap szólamot mindkét műben. Olykor szöveg nélkül, hangszerként. Az óhéber szöveg angol átírása benne van a kísérőfüzetben, de a hallgató nem tudja feltétlenül követni, hol tart az énekes az óhéber szövegben. A Jákob létráját a New York-i Filharmonikusok zenészeiből alakult kamarazenekar adja elő Jaap van Zweden holland karmester vezényletével. A vándor imáját pedig az ütőhangszerek híres virtuóza, Colin Currie – Steve Reich műveinek előadására szakosodott – együttese, a Colin Currie Group.

Bárdosi Vilmos: Ugrasszuk ki a nyulat a bokorból!

Szürke és unalmas lenne minden beszélgetésünk, előadásunk, írásunk és olvasmányunk, ha nem lenne tele képekkel, szólásokkal, közkeletű, színes hasonlatokkal. Olyanokkal, amelyeket úgy használunk és élvezünk, hogy nem is látunk a mélyükre. Vagy ha érteni véljük, jó eséllyel rosszul véljük, miért is jelenti azt, amit jelent. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy Salamon fényes tökének köze van valamilyen nemi szervhez. Ellenben a fityisznek annál inkább. Meg a petrezselyemnek is, amelyet a táncra föl nem kért lányok árulnak. Vidáman használunk szavakat, amelyek jelentéséről fogalmunk sincs. Aki tanult németül, annak sem jut eszébe, hogy a farba, amivel előjövünk vagy sem, a német die Farbe, a szín átvétele. A csáva pedig a bőr kikészítéséhez használt lúgos folyadék, amelynek fontos összetevője az érlelt kutyaszar. A szegről-végről rokonok szegének semmi köze a falba vert szöghöz, az ín pedig, amelybe beleszáll a bátorság, nem a rost, amely rossz esetben el szokott szakadni, hanem maga a láb. Mi a pikszis, a slamasztika, a sváda, a tropa, a fitty, a jottányitból a jotta, a fabatkából a batka? Aki egyik-másik jelentését tudni véli, az se legyen biztos abban, hogy jól vagy pontosan tudja. Én mindig érteni véltem a fogához vert garast: ellenőrzi a fukar a pénzt, hogy valódi-e. De nem. Egészen más a megoldás. A szólások magyarázatai, gyökerei ezerfelé ágaznak el. Visszavisznek az ókorba, a középkorba, meglepő gyakorisággal a kivégzések és kínzások gyakorlatába. Eltűnt világokba, régi mesterségek műhelyeibe. Versek, irodalmi alkotások, krónikák, legendák, szépséges történetek állnak mögöttük. És persze számos nyelv, amelyből átáramlottak a miénkbe (is). A tömérdek etnosztereotip szólásban szerepel cseh, tót, oláh, cigány, zsidó, de magyar persze csak más nyelvekben. Aki nem csak kihasználni és élvezni kívánja nyelvünk gazdagságát és szépségét, annak a kézikönyvei között kell tartania Bárdosi Vilmos most megjelent, 800 szólást megvilágító könyvét.

Polcz Alaine: Meghalok én is? – A halál és a gyermek

A régi idők gyermekei halállal teli életet éltek. A szemük előtt zajlott az élet és a halál minden mozzanata. Gátlások nélkül beszélt mindenki a saját és mások haláláról. A mai idők gyerekei haláltól mentes életet élnek. Elzárták a szemük elől, nem mondanak nekik semmit, ha nem muszáj. Csak a haláltól fenyegetett, nagybeteg gyerekek látják maguk körül a halált. Több mint harminc év telt el azóta, hogy megjelent és gyorsan el is fogyott – immáron több kiadásban – Polcz Alaine könyve, amelyben esetek sokaságával elemzi, hogyan viszonyulnak a halálhoz, a sajátjukéhoz és másokéhoz a nagybeteg gyerekek, hogyan élik át gyerekük betegségét, halálát a szülők. Miként zajlik a családokat, egymáshoz tartozókat összeölelő és a családokat, kapcsolatokat szétverő gyász? Miként lehet jól és rosszul viszonyulni a halálhoz, jól és rosszul beszélni róla? Hogyan lehet őszintének lenni a remény fenntartásával? Akik az első kiadás idején gyerekek voltak, ma már szülők. Elkövethetik szüleik hibáit, és tanulhatnak is belőle. Az ő szüleik kerülnek bele most már a halál látókörébe. Minden generációnak ki kell adni ezt a bölcs, szívszorító és felemelő könyvet. Minden generációnak meg kell értenie a hamis tapintat kegyetlenségét. Amikor kirekesztjük a gyereket a gyászmunkából. Amikor eltagadjuk előle fájdalmainkat, érzékenységünket. Mert azt hisszük, nem érzékeli, amit nem érzékeltetünk tudatosan. Hiszen úgyis meglátszik rajtunk, csak a gyerekünk elmerül a szótlanság bizonytalanságában. „Ha a gyermek magára marad a számára feldolgozhatatlan problémával, ha titkok veszik körül… szinte bizonyos, hogy károsodik, míg az igazság, az őszinteség, még ha az kegyetlennek tűnik is, megvédi az elmagányosodástól, a tudattalanba betörő fantáziáktól, az ismeretlen fenyegetéstől, a félelemtől.”