Bonzsúr, Svájc!
Népszavazást írat ki a részvételi demokrácia értelmében a svájci többnyelvűség megszüntetésére Bachman, a médiavállalkozó politikus, hogy négy (francia, olasz, német, rétoromán) hivatalos nyelv helyett legyen csak egy. Döntsön a nép. A német ajkú többség, így az ötvenhat éves rendőr, Walter (Beat Schlatter) is praktikusnak tartaná az egynyelvűséget; meggyőződésük, hogy ebből csak ők jöhetnek ki győztesen. A film szerint az ország lakosságának cirka hetven százaléka németül beszél. A népszavazás (mint később kiderül, megumbuldált) eredménye szerint a francia lett a hivatalos nyelv. Gyorstalpaló nyelvtanfolyamra küldik a rendőrségi dolgozókat is, elvégre nem haboghatnak, ha intézkedniük kell. Abszurd következményekkel szembesülnek az államilag támogatott lakások bérlői, ők otthon is csak franciául beszélhetnek. A boltban akadozik a vásárlás, az árus és a vevő is csak németül tud. Walterról pedig kiderül, hogy ő az emberiség azon húsz százalékába tartozik, amelyik egy bizonyos kor után képtelen új nyelvet elsajátítani. A kirúgás fenyegeti. Kivéve, ha kideríti, kik szervezik a Ticino kantonbeli felkelést. Az olasz nyelvű tartományban fellázadtak az új nyelvtörvény ellen, partizáncsoportot alakítottak, fegyverkeznek. Már a polgárháború réme fenyeget, amikor a két rivalizáló és egymással szüntelenül perlekedő nyomozó, Walter és kollégája, Jonas (Vincent Kucholl) megérkezik a helyszínre. Míg Jonast az álruhacserékkel kötik le, Walter megismerkedik az ellenállás egyik vezetőjével, Francescával (Catherine Pagani), és belekeveredik egy terrorcselekménybe. A témája miatt és az esélyegyenlőség jegyében négy nyelven beszélő fergeteges, legvégül romantikába hajló svájci–olasz komédia magyar felirattal kerül a hazai közönség elé.
Paulo Freire: Az elnyomottak pedagógiája
Önálló kötetként magyarul közel 60 évvel az eredeti kiadás után, a Tanítanék Mozgalom és a Humán Platform támogatásával jelent meg a kritikai pedagógia úttörője, Paulo Freire társadalomtudományokban sokat idézett és hivatkozott szövege. A brazil szerző 35 díszdoktori cím birtokosa, nehéz, olykor provokatív téziseket megfogalmazó, cselekvésre ösztönző szövege többet nyújt oktatási programnál: világnézetet ad. Freire katekizmusában a radikalizmus jelenti az igazi progressziót, szembeállítva a tanulásra és belátásra képtelen, a jelen igazságtalanságait konzerválni akaró jobboldali vagy a jövőt elvakultan megvalósítani akaró baloldali szektássággal, melyek természetüknél fogva csak reakciósak lehetnek. Az igazi radikális nem érzi magát az idő vagy a történelem urának, hanem az emberek elnyomás alóli felszabadítása mellett köteleződik el, és a valóság mélyebb megismerésére törekszik, hogy igazságosabbá formálja. Az 1929–1930-as világgazdasági válság nyomán középosztálybeli családjának elszegényedésével megtapasztalta, hogy a hátrányos szociális helyzet mennyire hátráltató a tanulásban. Nem véletlen, hogy felfogásában az oktatásnak az elnyomás viszonyai közepette a szabadság gyakorlatát kell kínálnia, és a világ átalakításának lehetősége rejlik benne. Elutasítja a szolgáltató vagy bankszemléletű oktatást, ahogy az elitizmussal is szembemegy. Humanista pedagógiájának alappillére a kritika és a párbeszéd: a problémafelvető oktatásért emeli fel szavát, megkérdőjelezi a kiváltságokat, a hierarchiát, beleértve a tanár-diák alá-fölé rendeltségi viszonyt a kölcsönösség jegyében. Az 1997-ben, 75 évesen elhunyt pedagógus-filozófus meg volt győződve arról, hogy a jelen igazságtalan viszonyainak megváltoztatása lehetséges az oktatással, a szabadságukért küzdők pedagógiájának jövőre irányuló törekvései pedig még a ma elnyomóinak is felszabadulást jelenthetnek, hiszen ők is elembertelenednek a rendszerszintű kizsákmányolás viszonyai közepette. Ahogyan annak az emancipáció útját járó oktatásban meg kell valósulnia, úgy igyekszik könyvében összhangot teremteni reflexió és gyakorlat között: fogódzókat kínál arra, hogy a pedagógiai elvek hogyan fordíthatók át a módszertanba, miközben olyan filozófiai alapkérdésekről is elmélkedik, hogy mit jelent embernek lenni.
PécsLIT Fesztivál
Az olvasás világnapján, szeptember 8-án kezdődik a „jubileumi”, idén az ötödik születésnapját ünneplő hatnapos pécsi irodalmi kavalkád. A két szervező, a város kulturális életének két pillére, a Csorba Győző Könyvtár és a LXVIII. évfolyamát író Jelenkor folyóirat most is az olvasók apraját-nagyját egyaránt megszólító több tucat programot kínál. Lesznek egyebek közt kölyökprogramok a Csipkefa, a Pinokkió és a Körbirodalom Gyermekkönyvtárban, rendhagyó irodalomóra Petőfi Sándorról, Jókai Mórról és William Shakespeare-ről, kiállítások Csorba Győzőről, Bertók Lászlóról, Petri Györgyről. Naponta 3-4 kötetbemutató beszélgetés első és új kötetes szerzőkkel és fordítókkal. Konferencia Bertók László életművéről, születésének 90. és halálának 5. évfordulóján, felolvasószínház Parti Nagy Lajos színdarabjából, irodalmi séta Pécs belvárosának irodalomhoz kötődő helyszínein. Az eseménysorozatot Pál András és Rozs Tamás Most, mikor a vers újra divatba jött című zenés estje zárja a jelenkori magyar költészet olyan alkotóinak verseivel, mint (a teljesség igénye nélkül) Erdős Virág, Gergely Ágnes, Terék Anna, Kovács András Ferenc, Kemény István, Nádasdy Ádám, Oravecz Imre, Várady Szabolcs. A módszeresen lerombolt országos színházi találkozó helyébe a pécsiek rangos irodalmi találkozót építettek.
Basch Lóránt és Tüskés Tibor levelezése
Irodalomtörténeti szenzációval rukkolt ki nyári dupla számában a pécsi irodalmi és művészeti folyóirat, amikor több remek közlemény mellett közreadta a hetvenen túli Basch Lóránt és a harmincas éveibe lépő Tüskés Tibor fél évtizedet átfogó levelezését. Az ügyvéd (majd irodalomtörténész) Basch nevét leginkább Babits Mihállyal párban emlegetik ma is, joggal, hisz a költővel együtt ő volt a két világháború közti legrangosabb irodalmi díj, a Baumgarten kurátora, majd egyik feltámasztója. A levélváltás kezdetén Tüskés Tibor az akkor már országos visszhangot keltett Jelenkor szerkesztője volt, aki azzal hívta fel magára először Basch figyelmét, hogy forrásközlő tanulmányt írt az 1945 után az irodalomtörténetből hatalmilag kitörlésre ítélt Babits pécsi éveiről. A számára ismeretlen szerzőt udvariasan köszöntő jogász nem sokat kertelt, második mondata így szólt: „Volna néhány észrevételem.” A kiegészítéseket és helyreigazítást a tanu lmányíró Tüskés nagyon köszönte, a szerkesztő Tüskés pedig rögvest kéziratot kért. Az 1960. februári kapcsolatfelvételt követően a közreadó irodalmárok – Simon Zsuzsanna és Tüskés Anna (a legendás főszerkesztő unokája) – közgyűjteményekből és magánarchívumokból 61 levelet gyűjtöttek össze, s adtak közre teljes terjedelmükben, s valamennyit lényegre törő, eligazító lábjegyzetekkel látták el. Az öt éven át, jószerével Basch haláláig tartó levélpárbeszéd korántsem „csak” Babitsról szól, fontos, mondhatni, nélkülözhetetlen információmorzsákat szolgáltatnak íróikról, a Kádár-kor irodalmi helyzetéről, s más, ugyanilyen fontos „emberi lomról”, valamint az 1958-ban indult folyóirat korai történetéről.