Szlovén filmnapok
A nőknek a társadalmi elvárások miatti örömtelen házastársi kötelességét szinte gyerekrajzokra emlékeztető vicces animációval ábrázolta a nemzetközi filmfesztiválokon ötven díjat nyert Nagymami szexuális élete című rövidfilmjében Urska Djukic. Nem nagyon távolodik el a témától, csak egy kortárs tinédzser neveltetéséből fakadó problémával foglalkozik első nagyjátékfilmjében, amely a fesztivál nyitódarabja. A Valami van a levegőben főszereplőjét, a 16 éves Luciját szigorúan neveli édesanyja, még a szájfényt is elkobozza tőle, amikor látja, hogy használni merészelte. Egy zárdában tartandó kórustalálkozóra azonban elengedi. A visszahúzódó lányt ott kifigurázzák a többiek, amikor rájönnek, mennyire hiányosak a szexualitással kapcsolatos ismeretei. Sajátos módon kezdenek hozzá a felvilágosításához, ami egybeesik azzal, hogy Lucija vonzódni kezd a kolostorban dolgozó restaurátorhoz. A konzervatív neveltetés és saját öntudatra ébredés drámáját Berlinben a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének díjával jutalmazták. Tíz év körüliek a főhősei Klemen Dvornik rendező több fesztiválon is elismert, A játszótér a miénk! című alkotásának. Alma édesapja tervezi az építményt, aminek áldozatul esne a gyerekek szabadtéri játszóparkja. A lány mégis inkább ellenlábas kortársával szövetkezik, hogy megmentse a zöldterületet. „Két fiú apjaként megtapasztaltam, hogy ma a gyerekek cowboy- és indiánütközetek helyett digitális csatákat vívnak, ezért a filmemmel szeretném közelebb hozni hozzájuk a szabadtéri játék és a barátokkal való együttlét szépségét” – mondta a rendező, aki a történet hátterében felnőtt társadalmi problémákat is felvillant. Az Ez rablás! című filmben a rendező Gregor Andolsek a kedvenc műfajait vegyítette, a vígjátékot, a krimit és a road movie-t. A főszereplő profi bűvész, aki az egyik fellépésén eltöri a karját, de a biztosító nem fizet. A fekete komédia a kétségbeesett férfinak a bürokráciával folytatott abszurd küzdelmét társadalomkritikus, de mulatságos kalandként vetíti a néző elé.
Túlagyalt randevú
Paolo Genovese – előző filmjei felemás fogadtatásán vagy épp kudarcán okulva (Hátralévő életem első napja, Szuperhősök) – visszatért ahhoz a hangvételhez, stílushoz és tematikához, amihez a legjobban ért: a férfi-nő kapcsolat sokféle árnyalatához. Ironikus, romantikus komédiája, a Túlagyalt randevú (olaszul Follemente, azaz Őrülten) közeli rokona a nemzetközi sikert aratott párkapcsolati leleplezős filmjének, a Teljesen idegeneknek. A Túlagyalt randevú szintén egy lakásban játszódó színpadi kamaradarab, ami belső utazásra hív Lara (Pilar Fogliati) és Piero (Edoardo Leo) gondolataiba, a ki nem mondott monológokba. Miután Lara és Piero egy bárban felfigyeltek egymásra, első randevújukat a nő lakásán ejtik meg. Csalódások sorát élték meg, a harmincas bútorrestaurátor Lara nős pasik kiábrándító emlékével, az ötvenes gimnáziumi tanár Piero válása utóhatásaival küzd. Mindkettőjüknek van négy, Genovese korábbi filmjeiből is ismert színész által a háttérben megjelenített személyisége, akik egymásnak ellentmondó útmutatásokat adnak nekik. Pierónak racionális, romantikus, szenvedélyes és kiábrándult oldala folytat gondolati párbeszédet Lara feminista, csábító, álmodozó, punk részével. A két érzelmi csoport egymással is civakodik, túlagyalja a legegyszerűbb ismerkedési, közeledési gesztusokat. Két váratlan helyzet szakítja meg a feszengő, mit is kezdjünk egymással randit. Pierót felhívja a lánya, és kénytelen bevallani Larának, hogy nemrég elvált, és exével közösen nevelik a gyereküket. Larát pedig felkeresi nős exbarátja, aki az újrakezdés reményében gyémántgyűrűt ajándékoz neki. Ki hinné, hogy a két momentum hozza el az őszinte, feltárulkozó beszélgetést kettejük között, ami szenvedélyes szerelmeskedéssel zárul. A film egyik csúcspontja az intim együttlétet aláfestő Somebody to Love című Queen-klasszikus a személyiségrészekből összeállt négy-négy férfi és nő előadásában.
Saint-Saëns, Csajkovszkij, Suwanai, Martín
A XIX. század vége felé többen kihasználták az alkalmat, hogy Pablo de Sarasate spanyol hegedűművésznek olyan lejátszhatatlannak gondolt szólamot írhatnak, amilyet csak akarnak, mert úgyis lejátssza. Az egyikkel, Lalo Spanyol szimfóniájával mutatkozott be nemrég Budapesten a 22 éves spanyol hegedűművész, María Duenas, most pedig Camille Saint-Saëns 3. hegedűversenyével lép fel a Budapesti Fesztiválzenekar hangversenyén az 1972-ben született japán Akiko Suwanai, aki 18 évesen, a legfiatalabbként nyerte meg a moszkvai Nemzetközi Csajkovszkij-versenyt. A kritikák mindig kiemelték, hogy a technikájától a hegedűhangján keresztül a muzikalitásáig, a pontosságáig, az ízléséig minden tökéletes benne, csupán a visszafogottságát kifogásolták. A mostani lesz a nagy próba, mert Saint-Saëns, akárcsak Lalo, igyekezett spanyolabb lenni a spanyoloknál. A hegedűversenyt jellemző délies fűtöttség közepette nehéz lesz megőriznie a visszafogottságát. Beszédesen, szenvedélyesen és szeszélyesen szól a hegedű ebben a műben. Csajkovszkij életművében egyedülálló a Manfréd mint programszimfónia, amely a leghosszabb, a legnagyobb apparátust igénylő és a legnagyobb hangerőig eljutó zenekari műve. Benne van minden: Manfréd kétségbeesett alpesi vándorlásától a tündérek éteri világán, a pásztoridillen keresztül a vad orgiáig, a feloldozásig, majd a főszereplőt a halálba kísérő koráldallamig. Csajkovszkij labilis személyiség volt, gyakran előfordult, hogy szerette, majd gyűlölte saját művét: a Manfrédról egyszer azt mondta, sarlatánság volt belekezdeni, mert becsapja vele a közönségét, azután élete legnagyobbikának tartotta, mígnem az első tétel kivételével el akarta dobni az egészet. A Budapesti Fesztiválzenekart – nem először – a spanyol fuvolista karmester Jaime Martin vezényli.