Tess Gunty: Isten hozott itthon
„Ha nem tudod őket tíz külön ketrecbe rakni, verekedni kezdenek. Aztán a hímek kiherélik a többi hímet… Lerágják egymás heréit” – idézi Rhonda Britton Michigan állambeli Flintben élő nyúltenyésztőt első könyvében Tess Gunty, az 1992-ben született amerikai szerző. Mi lesz, ha embereket zsúfolnak össze a Nyúlketrecben? Ez a gúnyneve annak a sivár, lepusztult, de bérleti díjban megfizethető középnyugat-amerikai város rozsdaövezeti lakóparkjának, ahol a regény szereplői élnek. A Vacca Vale egykor nyüzsgő ipari központ volt, ám emiatt máig fertőzött a termőföld és mérgezett a talajvíz. A városnév fiktív, de a michigani Flinttel ugyanez történt, miután a General Motors bezárta több ottani gyárát. Párhuzamot sejtet, hogy Michael Moore amerikai rendező a szülővárosát érintő témát két dokumentumfilmjében is feldolgozta, a másodikban megszólaltatva a Nyuszi Hölgyként elhíresült, kígyóeledelként nyulakat tenyésztő Rhonda Brittont. Regényének középpontjába Gunty négy egykori állami gondozottat helyezett; kitűnik közülük az érzékeny és intelligens, de a tehetsége miatt a neki felajánlott kitörési lehetőségeket visszautasító Blandine, aki 18 évesen „elhagyja a testét”. Tiffany Watkinsként született, ám nevet változtatott, mert a szolgálólányok és a kínzások áldozatainak védőszentjével, lyoni Blandine-nal akart azonosulni. Gyerekkori traumák miatt sérült lélek Moses Robert Blitz is, egy nemrég elhunyt színésznő 53 éves gyermeke, akinek anyját ócsárló bejegyzését a Nyúlketrecben lakó Joan Kowalski kénytelen törölni, mivel az a munkája, hogy a gyászjelentéseket közlő oldal elhunytakra vonatkozó kegyeletsértő szövegeit eltüntesse. Szomszéd még az állandóan a tévé előtt zsörtölődő idős házaspár és egy ifjú anya is, aki retteg csecsemője tekintetétől. A sors hozza össze őket a fiatal szerző egy forró júliusi héten játszódó, érzelgősségmentes, szerelem és bűntudat nélküli kegyetlenségtörténetében.
Azúr ösvény
A 77 éves Tereza (Denise Weinberg) hazaérkezve a húsfeldolgozóból az egész napos krokodilbelezés után, díszes koszorút talál az ajtaján. Kitüntetés is jár hozzá, amit nem utasíthat vissza, ezzel hálálja meg a kormány, hogy egész életében keményen dolgozott. A tisztviselő benyomul az otthonába, személyes kérdésekkel bombázza, tud-e segédeszköz nélkül járni, szüksége van-e pelenkára, képes-e ellátni magát. Azonnal gyámot rendelnek ki mellé, és attól fogva semmiben sem dönthet, még repülőjegyet sem vehet a saját pénzén. Tereza nem törődik bele, hogy rácsos nyuggermobilon az idősek kolóniájára szállítsák, ahonnan nincs visszaút. Saját útját járva, mágikus epizódokban bővelkedő hajózásra indul a szabadság felé. Gabriel Mascaro brazil–mexikói–holland–chilei koprodukcióban készült, az idei Berlinálén Ezüst Medvét nyert filmjének első harmada végtelenül nyomasztó, ahogy az összes ajtó láncreakció-szerűen bezárul, és a teljes kilátástalansággal szembesülünk. Ez a pillanat A szolgálólány meséjére is utal, amely bemutatja, hogyan indul a totalitárius rendszer kiépítése, amikor a jól átgondolt, aprólékosan kidolgozott intézkedések nyomán egy reggel az összes nő kénytelen tudomásul venni, hogy megszűnt a munkahelye, a bankszámlája fölött többé nem rendelkezhet, és bármilyen döntést csak a férje engedélyével hozhat. Előjön a holokauszt túlélőinek sokszor feltett kérdés is, miért hagyták, miért nem szöktek meg. A válasz – „nem volt hová mennünk” – hátborzongatóan köszön vissza a filmből. A manapság mindent átható erőteljes age-izmus is óriási pofont kap Mascaro alkotásában, ami korántsem új probléma, hiszen történelmi példák sora adhatott ihletet a rendezőnek. A Sánta Ferenc Sokan voltunk című novellájában ábrázolt, kíméletlen erdélyi hagyománytól kezdve Dino Buzzati Hajtóvadászat öregekre című novellájáig számtalan feldolgozást megért a téma, és csak egyetlen dolog biztos, az öregség a döntéshozókat sem kíméli, előbb-utóbb mindenkit utolér.
A testőr
Ki tudhat többet a színház és a szerelem buktatóiról, az elhitetés művészetéről, a kísértésekről és a megcsalásról, mint a színészek. Molnár Ferenc 1910-es keltezésű, a világot bejárt „színház a színházban” bohózata, A testőr görbe tükröt tart mindben. A Molnár-darabok egykori fellegvára, a Vígszínház emblematikus, Várkonyi Zoltán rendezésében 1966-ban bemutatott előadásában a Ruttkai Éva–Darvas Iván-páros űzte a színésznő és a színész párviadalát. Már egy 1928-as vígszínházi bemutató után megjelent kritika arról, hogy „A darab témája lélektani képtelenség, nincs olyan maszk, amelyben bárki sikeresen elrejtőzhetne, legkevésbé a férj a feleség elől.” Lélekjelenlét, színészbravúr, többfedelű, sziporkázóan szellemes dialógusok: alaposan fel van adva a lecke minden társulat számára, hogy sikerül-e átugrani a lécet. A Centrál Színház bemutatója kiállja a próbát ritmusérzék, atmoszférateremtés (Ujj Mészáros Károly rendezése), minőségi, funkcionális díszlet (Bagossy Levente), pazar jelmez (Kárpáti Enikő), és nem utolsósorban színes alakítások dolgában. Az előadás pikantériája, hogy a Schmied Zoltán–Ágoston Katalin-színészházaspár játssza a szerelmében csalódott, szenvedő színészt és léha életű színésznő feleségét. Balsai Móni betegsége miatt Ágoston rekordidő alatt vette át a szerepet a színházi évad első felére, amit kettős szereposztásban játszanak majd Balsaival. Schmied tipródó férjből snájdig arisztokrata testőrré változva szédíti szíve hölgyét. Át tudja éreztetni őrlődését az abszurd helyzetben egy kitalált szeretővel. Ha testőrként elcsábítja feleségét, férjként szarvazzák fel, ha visszautasítják, férfiként és színészként is kudarcot vall. Karakteres epizódalakításokat nyújt Györgyi Anna mamaként, Kaszás Gergő színikritikusként, Papp János hitelezőként, Szabó Éva páholyosnőként, Gats Éva pedig a szobalány szerepében.
Bálványállítás – El Kazovszkij művei
„Hogy legyél az, ami vagy, ha nem az vagy? Nemcsak nem látszol annak, aki vagy, tényleg nem az vagy. Pontosabban az is vagy, meg nem is az. Tudatodban férfi, testedben nő. »Vegyes állat«, ahogy ő mondta. Ez a sorsod. Ez a kettősség. Ezért egyfolytában szembe kell menned azzal, aki vagy, aki kénytelen vagy lenni, hogy kiszabadítsad a természet, a társadalmi konvenciók, a szokások és elvárások kötelékeiből a másikat, aki egyedül lenni akarsz.” Így jellemezte El Kazovszkijt a halála után tíz évvel – amikor 70 éves lett volna – Szilágyi Ákos költő, esztéta, aki a tizenéveskori találkozástól kezdve 42 éven át tartó, kölcsönösen meghatározó testvéri „őskapcsolattal” kötődött hozzá. El Kazovszkij kiállításának anyagát olyan gyűjteményekből válogatták össze, amelyek tulajdonosainak többsége közeli, baráti kapcsolatban állt a művésszel. A hatalmas életmű és a Bartók Béla úti galéria szerény tere közötti feszültséget a kiállítás szervezői úgy igyekeztek áthidalni, hogy időben és műfajilag az életmű széles spektrumából merítettek, a főiskolai évek rézmetszeteitől, kollázsaitól kezdve egészen az alkotó halála előtt készült, összefoglaló Fríz II. sorozatig. A tárlat különlegessége, hogy minden kiállított mű megvásárolható. A képzőművészeti alkotások mellett El Kazovszkij megszólalásaival is találkozhatunk: az 1987 és 2008 között vele készült interjúk kiemelt részleteiből kiderül egyebek közt az is, hogy mit gondolt a konceptuális művészetről, a Sex Pistolsról, a csendről, a halálon túli életről vagy az utazásról.
Egykutya
A szeretetlenség, a szenvedés, a megjátszott jókedv és a gazdagság mögötti csontvázak hullanak ki a képzeletbeli szekrényből egy pesti viharos este során. A tét a múlt, egy részeg éjszaka emléke, ami négy embert összeköt. A házigazda Patika (Döbrösi Laura) tíz év után összehívja egyetemi koleszos barátait, de mindegyiknek mást mond. Vicát, a hurráoptimizmussal, ezoterikus gyógymódokkal beoltott kétgyermekes ősanyát (Tenki Dalma), az életélvező, hedonista, materialista Hondát (Tóth Károly), akinek pénzügyi szakemberként felsőbb politikai körökbe is bejárása van. Az üresfejű Honda mindaddig az elégedettség szobra, amíg be nem toppan a nihilista, szarkasztikus humorú Nóra (Bakonyi Alexa), aki az Almodóvar-filmek vad nőkaraktereihez hasonlít. Honda és Nóra a frontvonalak két oldalán áll, egy bizonyos vasszéket emlegetnek, amit a lány anno a fiúhoz vágott. Nóra amúgy külföldről hazalátogató, befutott festőművész, aki felnőttélete minden mocskát és magaslatát megosztja a többiekkel, a befolyásos, gazdag férfiaknál kifeküdt kiállításokat, az effektív emberi ürülékkel festett képeket. Pacekba mondott, olykor tabudöngető, érces dialógusokra épül a sztori, beleszőve egy pedofil politikus apát, aki ágy alatt elbújt szörnnyel rémisztgetve édesgette magához a lányát. A legtitokzatosabb Patika (utálja, hogy így becézik, az igazi neve: Patrícia), viselkedés- és kommunikációzavaros, riadt, furcsa lény, személyes drámája, hogy kilenc évig ápolta izomsorvadásban szenvedő anyját, aki könyörgött neki, hogy szabadítsa meg a fájdalomtól. Megtehette volna. Most egyedül van, nincs miért felkelnie másnap. Egy karton drága bor is kevés ahhoz, hogy oldja a feszültséget a négy egészen más egzisztenciájú, világnézetű exbarát között. Patika felvetésére, hogy „mondjatok egy okot, amiért érdemes felkelni”, beindul a drámai csattanóval záruló filozofálgatás arról, mi az élet értelme. Nem jutnak, hogyan is jutnának közös nevezőre? Az Oscar-díjas Deák Kristóf kamarafilmje éles gesztusokkal, hatásos csendekkel, kissé túlrajzolt karakterekkel, helyenként teátrális színészi játékkal operál. A film alapjául Varga Lóránt színdarabja szolgál, amit ugyanebben a szereposztásban ugyanezek a színészek adtak elő a PopUp Produkció keretei között.