Octogon
„A gondolkodó elme képtelen a kényszer bármely formája alatt dolgozni. Nem lehet megfékezni, feláldozni vagy alárendelni semmiféle szempontnak, felsőbb akaratnak, hatalmi szónak. Alapvető szükséglete a függetlenség” – mondja önnön védőbeszédében Howard Roark (Tasnádi Bence). Otthagyja az egyetemet, mert érzi, többet tanulhat a zseniális öreg tervezőtől, Henry Camerontól (Bán János), aki inkább a szakma peremére sodródott, de nem alkudott meg semmiben. Howard is ilyen, tehetsége kétségbevonhatatlan, és ő sem köt kompromisszumot, noha azzal az érvényesülését segítené. Évfolyamtársa, Peter Keating (Bányai Kelemen Barna) a karrierjéért bármire hajlandó. Arra is, hogy Howarddal rajzoltassa meg azokat a terveket, amikkel ő képtelen megbirkózni, aztán a saját neve alatt adja el mindet. Szerelmet is hazudik és tagad meg egy-egy jó sajtómegjelenésért. A darab 1930-ban játszódik, amikor még volt építészetkritika, ami felemelte vagy porba sújtotta egy-egy új ház tervezőjét, és a szerkesztőségek falai közötti egyezkedésekkel dőlt el, mikor ki a pártfogolt. A sajtó képviselői közül kiemelkedik a rettegett műítész és a mindenki által vágyott nő (Rujder Vivien), valamint a médiacézár (Elek Ferenc). Sok minden megjelenik a darabban, ami ma is tetten érhető: törleszkedés, gátlástalanság, ha pénz és hatalom ígérkezik cserébe, magánépítkezések és állami bérlakásprojekt. Elismerés illeti Török Tamara dramaturgot és Máté Gábor rendezőt, hogy Ayn Rand 1943-ban megjelent, Az ősforrás című, hétszáz oldalas filozofikus regényéből cselekményes, inspiráló és provokáló előadást hoztak létre, amely tisztelgésül szól – megint csak a védőbeszéd szavaival – „minden alkotónak, akit elpusztítottak testben vagy lélekben”, és azok ellenében beszél, „akik úgy érzik, hogy joguk van bárki tulajdonához, legyen az szellemi vagy anyagi tulajdon”. ¬ Mátraházi Zsuzsa
Jókai 200
Kerek évfordulókon meglehetős hagyomány, hogy megszaporodnak a nemzeti emlékezetben megőrzött „ünnepeltekről” szóló írások. Jó ürügy, kiváló alkalom ez a komoly összegzésre (s persze hazug mítoszok továbbépítésére is – de erről ezúttal szó se essék). Most, hogy lassan végéhez közeledik a „nagy mesemondó”, a „legmagyarabb író”, Jókai Mór születésének bicentenáriuma, a debreceni folyóirat is közreadta a maga, szinte az egész lapszámot kitöltő tematikus számát. Tíz szerző, tíz meggondolkodtató, olykor provokatív megközelítés. Szécsi Noémi – aki az év elején a Jókai és a nők című remek kötetével „a sematizálástól, a bornírtságtól és a felejtéstől” szerette volna megmenteni gyerekkora kedvenc íróját – műhelyesszéjében terve sikertelenségén mereng-borong. A jókaistaként is magasan jegyzett történészek, irodalmárok közül többen „újraolvasással” ünnepelték az évfordulót. Fried István az életmű „kevesebbet emlegetett” darabja, az Akik kétszer halnak meg című regény kényes történeti hátterére, a máig sok tisztázatlansággal terhes szlovák–magyar viszonyra fókuszált, Hansági Ágnes pedig az 1881-es, „jól megcsinált” opus, a Szeretve mind a vérpadig kérdéskörét, az árulás mibenlétét s a jókais értelmezést járta körül. A „szokatlan feszességű, a hiteles társadalomábrázolásról” nevezetes Sárga rózsa című kisregényről írt eszmefuttatás szerzője, Bényei Péter arra keresett választ, vajon mennyire helytálló az az irodalomtörténeti nézet, hogy Jókai ugyan „kiváló elbeszélő, de nem tud regényt írni”. Ezt a gondolatkört konkretizálta Margócsy István az Egy rossz regény látványos történeti karrierje című tanulmányában. Az irodalomtörténész szerint az 1869-ben publikált vaskos regény, A kőszívű ember fiai a maga korában (joggal) maradt jószerével visszhangtalan. A máig (ki)tartó népszerűségét „egy nagyon erősen felülről generált és manipulált” politikai akarat teremtette meg. A szovjet fennhatóságú kommunista-szocialista hatalom ugyanis a nemzeti függetlenség, a szuverenitás és a szabadságharcos hősiesség mintaregényeként lobogtatta. Mit sem törődve a tárgyi tévedésekkel, a „megengedhetetlen epikai hibákkal”, no meg a könnyen tetten érhető ellentmondásokkal, a korpuszt az 1848–49-es szabadságharc leghitelesebb ábrázolásának nyilvánította. A „prózában írt hősköltemény” évtizedeken át volt iskolai kötelező olvasmány, ázsióját 1965-től egy kétrészes, a kor legfelkapottabb színészeit (fő)szerepeltető, a bukdácsoló meseszövést pedig ügyesen kiegyenesítő kalandfilm is emelte. A Kőszívűhöz szigorú kritikusként közelítő Margócsy, miközben egy pillanatra sem vitatja Jókai alkotói nagyságát, vitriolos „hibatárával” nemcsak meggondolkodtatja, hanem többször mosolyra is fakasztja olvasóját. ¬ Murányi Gábor
Budapesti Fesztiválzenekar
„Ennél fenségesebb produkciót még nem láttam” – írta Romain Rolland, amikor 1914-ben Szergej Gyagilev társulata bemutatta Richard Strauss első balettjét, a József-legendát, amely a bibliai József és Putifárné történetét meséli el. A bemutató sikeres volt, de a mű mégsem vált repertoárdarabbá sem színpadon, sem a koncerttermekben. Az ok, hogy gigantikus méretű és kiemelkedő színvonalú zenekar kell hozzá. Négyszeres fafúvós kar, négy hárfa, hat kürt, négy trombita, plusz cseleszta, zongora, sok ütőhangszer, három részre osztott hegedűkar. A ritkán előadott mű rendkívüli technikai követelményeket támaszt a zenekarral szemben, amely szünet nélkül játssza le a több mint egyórás művet. A Fesztiálzenekar Fischer Iván vezényletével ezúttal három estén adja elő. A hangversenyek első részében a hegedűirodalom csúcspontja, Beethoven D-dúr hegedűversenye hangzik el a baskír származású angol hegedűművésznő, Alina Ibragimova előadásában. Csodagyerek volt, 1991-ben, hatévesen már zenekarokkal koncertezett. Még gyerekkorában elkerült Angliába, ahol apja a Londoni Szimfonikus Zenekarban bőgőzött. Yehudi Menuhin iskolájába járt. Az ő vezényletével játszott Bachot 13 évesen. A mester temetésén is ő hegedült pár hónappal később. Megnyert egy sor zenei versenyt, számos rangos kitüntetést kapott. Magyarországi fellépéseiről mindig lelkes kritikák jelentek meg. 2008-ban például ezt írta róla Malina János: „A Mendelssohn-koncert szólóját a fesztivál egyik meghatározó egyénisége, Alina Ibragimova… kristálytiszta hangon, robbanó energiával, minden tekintetben lenyűgözően adta elő.” ¬ Révész Sándor
XXIII. Olasz Filmfesztivál
Vermiglio – A hegy menyasszonya
Iddu – Szicíliai levelek
Bezártság és szabadság viszonylagossága, a háború árnyéka, küzdelmes paraszti és értelmiségi sorsok, magasztos művészet a világ kifakult színpadán, és nem utolsósorban valós szereplők inspirálta kőkemény maffiasztori. Tizenegy kortárs film a múlt és a jelen valóságáról a Budapesti Olasz Kultúrintézet és a Cinecittá közös rendezvényén, a XXIII. Olasz Filmfesztiválon, a MittelCinemaFesten. Valós életrajzi dráma nyomába eredt Mario Martone rendező Goliarda Sapienza írónő önéletrajzi ihletésű regénye nyomán életének sötét fejezetéről, amit Odakint című filmjében örökített meg. A szegénységben élő Sapienza ékszerlopásért börtönbe kerül, ahol két fiatal rabtársával – egyikük politikai aktivista – életre szóló kapcsolat alakul ki, és szabadulását követően visszanyeri életkedvét, és rátalál ismét írói önmagára. Maura Delpero rendezőnő a Vermiglio – A hegy menyasszonya című filmje egyszerre feszült és melankolikus hangvételű. Egy elzárt alpesi faluban játszódik, ahol 1944 végén menedéket keres két szicíliai katona. Alaposan megbolygatják a Graziadei család hétköznapjait, miután a múltját titkoló egyik katonaszökevény és a ház urának legidősebb lánya között romantikus szerelem szövődik. Fabio Grassadonia és Antonio Piazza forgatókönyvíró-rendező szerzőpáros Iddu – Szicíliai levelek című, maffialeszámolásos sztorija a Cosa Nostra rettegett maffiafőnökének, Matteo Messina Denarónak a valós történetén alapul, aki harminc éven át bujkált, mígnem elkapták, és két éve a börtönkórházban halt meg. A filmvásznon a 2000-es évek Szicíliája elevenedik meg, ahogy a fiatal, szökésben lévő Matteóra vadászik a titkosszolgálat megbízásából a maffiakapcsolatai miatt elítélt expolitikus, Catelló, akit az olasz mozi kaméleonja, Toni Servillo formál meg. A fesztivál válogatásában korának legnagyobb színésznője, a már idősödő Eleonora Duse is beköszön, Valeria Bruni Tedeschi személyesíti meg a felemelkedő fasizmus korszakából. ¬ Szentgyörgyi Rita