Lengyelfi Edit – Preisz Éva Eszter: Sorsminták
Egyedülálló módon fűzi össze a transzgenerációs traumák okozta problémák terápiáját a családfakutatási módszerek által feltárt összefüggésekkel Orvos-Tóth Noémi újonnan alapított kiadójának első kötete. A pszichiáter, transzgenerációstrauma-szakértő dr. Preisz Éva Eszter és Lengyelfi Edit családfakutató a Transzgenerációs Trauma Intézet szervezésében évek óta tart közös workshopokat. A foglalkozásokon a résztvevők ízelítőt kapnak a családfakutatás módszereiből, valós esetekből megtanulhatják az alapokat. A családfakutatás nem csupán évszámokról és nevekről szól, hanem emberi történetekről, hiszen a múlt megértése nélkül nincs önismeret. A korábbi generációk gyakran elhallgatták a múltat, pedig ahhoz, hogy megértsük önmagunkat, tudnunk kell, honnan jövünk. A könyvben élő történeteken keresztül mutatják be, hogyan indul el valaki a változás útján. A folyamat a felismeréssel kezdődik, amikor rájövünk, hogy valami nem jól működik bennünk. Majd megszületik a szándék a változtatásra, és innen már elindulhat a belső munka. Ez sokszor nem könnyű, mert a változás gyakran a biztonság elvesztésével jár: tudattalanul hűtlenné válhatunk a családi rendszerünkhöz. De ha ebben támogatást kapunk, képesek vagyunk új működéseket kialakítani, amelyek valóban minket szolgálnak. A lényeg Preisz Éva Eszter szerint, hogy olyan kapcsolódásokban legyünk, és a terápia tere ilyen, ahol biztonságban érezzük magunkat, mert így tudunk mélyebb szinteken is változni. A könyv központi témája a családi minták felismerése, amelyekkel a leggyakrabban találkozik az ember, és ezek feloldása. A legerősebben érvényesülő mintákhoz gyakran erős érzelmek kapcsolódnak, mint a bűntudat, a szégyen, a lojalitáskonfliktus. A felismerés nem mindig könnyű, de minden belátás közelebb visz a személyes szabadsághoz. Mindenkinek megvan a lehetősége, hogy megértse, honnan jön, és miképp folytassa tovább. Fontos látni, hogy nemcsak a fájdalom, hanem az erőforrások is örökölhetők. És az, hogy ma itt vagyunk, annak köszönhető, hogy a felmenőink megküzdöttek és túléltek. Az ő erejük bennünk él. ¬ Rubin Eszter
némacsend
A színpadkép mindenkinek ismerős, aki megfordult valaha a Vas utcai régi Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) aulájában. A díszlettervező Schnábel Zita az azóta eladott épület egykori valóságához hűen helyezte el a márványos oszlopokat, a ruhatárat, a portásfülkét, de még a kávéautomatát és a bejáratot is az Ódry Színpadra. Ott nemegyszer lépett fel a darab rendezője, ifj. Vidnyánszky Attila, valószínűleg abban a vizsgaelőadásban is, amelyben a Hamletet adták elő. Ő is az SZFE-re járt, amelyet a Nemzeti Színházat igazgató apja „modellváltást” kiáltva einstandolt, és ami ellen az ott végzett fia is tiltakozott. Így egészen más jelentést nyer a rendezői mondat: „apám szelleme kísért”, mintha csupán Shakespeare dán királyfiról szóló drámájára fókuszálnánk. Merthogy Hamlet-feldolgozást ígér a színlap.
A kezdéskor megérkezik egy stáb, szerencsétlenkedő operatőrrel. A riporter (Mészáros Béla) a tragédia túlélőjét, Horatiót (Lengyel Benjámin) kérdezi. Neki kellene elmondania, hogy Hamlet apja meghalt, anyja pedig feleségül ment férje testvéréhez, és így tovább, ahogy a műsorfüzet ismerteti a dráma szüzséjét. Az előadásban szerepelnek az eredeti karakterek, Hamlet (Gloviczki Bernát), Gertrúd (Rezes Judit), Claudius (Dankó István), Polonius (Keresztes Tamás), Ophelia (Kanyó Kata), Laertes (Jakab Balázs), Rosencrantz (Pásztor Dániel), és mindannyiukra bizonyos személyiségjegyekből rá lehet ismerni, de nem a szavaikból. A lényeg az, ami közöttük kimondatlanul marad. Ez indokolja a címválasztást. (Érdemes részt venni az előadásokat megelőzően, negyed hétkor kezdődő „alapozó foglalkozáson”.) Nádasdy Ádám fordításával dolgoztak, de a szövegből csupán néhány mondat hangzik el az est folyamán. A többi – ha nem is „néma csend”, Hamlet utolsó szavai szerint – halandzsának tűnő motyogás, hümmögés, szótagok, zörejek.
Amit Horatio elhallgatott, az zenével (Urbán Kristóf), tánccal (koreográfus Berecz István és Kondákor Ajsa Panka), sokszor akrobatikus mutatványokkal, olykor nyers komikummal jelenik meg a színpadon. Shakespeare cselekményének jellegzetes részleteiből és azokat továbbgondolva látomásos mozgásszínházi élményt nyújt a darab, fantasztikus színészi teljesítményekkel. Jelképes a fia és szeretője között őrlődő anya keresztre feszítése vagy Ophelia megerőszakolása. Félelmetes a légkör az uralkodóházban. Amikor a Szellem (Fekete Ernő) közelít, egymást követik a paranormális jelenségek. Zajos és anarchikus a környezet, nem csoda, ha a drámai hősök ebben nem ismerik ki magukat és nem hallják meg egymás hangját. Patakzik a művér és a barna lötty a bedöglött kávéautomatából, bemocskolva a Cs. Kiss Zsuzsanna tervezte, abszolút a jelenre utaló jelmezeket. A zárójelenetben Horatio a fejét verné az egyik oszlopba, de az elnyeli a koponyáját, mintha csak homokba dugta volna. ¬ Mátraházi Zsuzsa
Bugonia
Egyeseknek fájdalmas lesz, másoknak az arcára fagy a mosoly, bizonyos emberek észre sem fogják venni a világvégét. Mindenki ott hever, ahol éppen akkor volt, ahova tartott, abban a pózban, amit éppen csinált, de ennek a nagy közös, kimerevített képnek már nem az emberek lesznek a közönségei. Egy párhuzamos világra merőleges világ lakói nézegetik, és afféle magyarázatot adnak, amit az emberek a dinoszauruszok pusztulására: egy nagy villanás volt az egész. Addig azonban három nap még hátravan, a kérdés csak az, mikor kezd el ketyegni a végső pusztulás közeledtét jelző óra. A Bugonia című film bemutatja az élvezetes önpusztító változatot. A nézőnek semmit sem kell tudnia az emberi kolónia-összeomlás valós okairól. Arról sem, hogy a méhek – a film címe arra az ókori görög hitre utal, hogy a méhek elhullott marhák oszló testrészeiből származnak – miért hagyják el a lakóhelyüket. Valahol a messzi Amerikában, egy kisváros külterületén lévő házban élő két fiatal férfi közül az egyik, Teddy (Jesse Plemons) biztos abban, hogy valamennyi földi esemény egyetlen hiperintelligencia, az andromedaiak társasjátékának része. Egész jól szórakoznak azon, hogy a földi lényeket saját maguk előállította táplálékkal etetik.
A Bugonia a Mentsétek meg a zöld bolygót! című, infantilis koreai sci-fi remake-je, de az alapötleten kívül szinte semmit sem használ belőle. Teddy, miután monoton munkájából hazabiciklizik, láthatatlan marad a globális megfigyelőrendszerek radarján. Valójában összeesküvés-elméletekben hívő elszánt nihilista, extremista ökoterrorista, aki világmegmentő elméletét az internet milliárdnyi információjából, a neki tetsző közléseket lehalászva barkácsolja össze: egy milliárdos nő, Michelle Fuller (Emma Stone) elrablását készíti elő szektája pillanatnyilag egyetlen követőjével, a sérült, tompa és együgyű unokatestvérével, Donnal (Aidan Delbis). Teddynek van személyes indíttatása. Meggyőződése, hogy kómában fekvő anyja a gyógyszergyárak manipulációjának áldozata, amik kétszer profitálnak a betegségből: amikor elterjesztik azokat, és amikor eladják a tüneteket kezelő szereket. Biztos abban, hogy a gyógyszergyártó cég tulajdonosnője, Michelle valójában a Föld elpusztításán munkálkodó andromedaiak ügynöke. Mi tagadás, az Emma Stone játszotta figura túl jól néz ki ahhoz, hogy földi lény legyen, és vannak további figyelemre méltó képességei ahhoz, hogy felvegye a túszdrámává alakuló játékban a harcot a két, bábunak öltözött túszejtőjével. Miután Teddy és Don elrabolja, kopaszra borotválják, hogy ezzel megszüntessék kapcsolatát az övéivel, hiszen a haj köztudottan egyfajta kommunikációs eszköz. Majd az ágyhoz bilincselik, hogy aztán a három nap múlva érkező űrjárműre eljutva rávegyék az andromedaiakat pusztító tervük megváltoztatására. A görög Jórgosz Lánthimosz filmjeiben (Kutyafog, A kedvenc, A homár, a négy Oscar-díjat nyert Szegény párák) az irónia az a csodafegyver, ami a Galaxis útikalauz stopposoknak című Douglas Adams-regényben a 42. szám; válasz a földlakók valamennyi kérdésére. ¬ Ligeti Nagy Tamás
Fazekas Gergely: Négynegyed
„Néha azt gondolom, hogy amikor zenét elemzek, legyen szó egy Bach-műről vagy egy Krúbi-számról, valójában apám (sebész – a szerk.) nyomdokaiban járok. Szellemi szikével nyitom fel a zene testét, hogy megnézzem, mi van a felszín alatt. […] Valamiféle esztétikai perverzió működteti a vágyat, hogy a felszín alá nézzünk. Nevezhetjük egyszerűen kíváncsiságnak is.” Ez az egyszerű kíváncsiság pedig az egyik legcsodálatosabb dolog, ami egy alkotó emberrel történhet. Ennek birtokában Fazekas Gergely zenetörténész úgy mesél Monteverditől Kurtágon át a Carson Comáig sok mindenkiről, hogy magával sodor, lebilincsel, elgondolkodtat és megadja a rácsodálkozás élményét. Informatív, személyes, és a száraz életrajzi adatokat is olyan arányérzékkel adagolja, hogy nem törik meg a szöveg. Mielőtt pedig meredek zeneelméleti részletekbe bocsátkozik (a szerző a Zeneakadémia habilitált egyetemi docense), időben jelzi, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket, vagy ugorjunk át egy bekezdést. Fazekas Gergely 2018 és 2023 között publikált esszéiből mindenki mást visz magával: hogy a zenében a hiba a játék része, hogy a cimbalmosok menő angyalok, hogy átirat az egész világ, vagy hogy a koncertterem maga a dzsungel. Kiderül, hogy Peppa malacnak mi köze a zenetörténethez, hogy egy Schubert-dal hangnemi tervének mi köze van az apasághoz, melyik minden idők legnépszerűbb kortárs zenei lemeze, és hogy mit lát Isten, amikor lepillant a Zeneakadémiára. Közben fejezetről fejezetre haladva alakul a fejünkben egy playlist, és míg egyik délután Keith Jarrett 1975-ös, kultikus kölni koncertjét hallgatjuk, másnap egy Josquin-darab után egy Górecki-szimfóniába kezdünk bele, hogy aztán egy Adele-balladával öblítsük le az élményt. Fazekas Gergely azt írja, hídépítő szeretne lenni. Kibújik a klasszikus zene elszigetelt világából – esszéi mellett a Dalszerelőműhely című nyilvános előadás-sorozatában például mainstream popszámokat elemez. A híd felépült: használják minél többen! ¬ Tossenberger Adél