Magyarkeretethirdetett

Papírforma szerint 318 jelöltnek kellene szerepelnie a listán, azonban Borsod-Abaúj-Zemplén megye 7-es és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 1-es választókerületében – családi és egészségügyi okok miatt – később nevezik meg a 3-3 aspiránst, Magyar Péternek pedig nem lesz párton belüli riválisa, ezért vált most ismertté 310 induló. A csapat az életkort, a végzettséget és a nemek arányát figyelembe véve is rendkívül sokszínű. A huszonéves pályakezdőtől a nyugdíjasig szinte minden korosztály képviselteti magát az indulók körében. Bár a listán szereplő jelöltek egy része érettséginél nem szerzett magasabb végzettséget, túlnyomó többségük, mintegy 80 százalékuk legalább egy diplomával rendelkezik, és vannak, akik három-négy nyelven is beszélnek. A listát kétharmados többséggel a férfiak dominálják. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya azonban a nők között magasabb – közel 90 százalékuk rendelkezik legalább egy diplomával, míg a férfiaknak csupán 72 százaléka. Vannak olyan választókerületek, ahol csak nők indulnak. A körzetek 70 százalékában van női jelölt. Az indulók között találhatók mérnökök, orvosok, mentő­ápolók, gyógyszerészek, gyermekvédelmi szakemberek, színészek, egykori rendőrök és gazdák is. Többen független önkormányzati képviselőként indultak korábban. ¬ Perneczky-Molnár Lívia

Nem példa nélküli, hogy egy párt olyan csapattal száll harcba, amely tagjainak többsége újonc a politikában, tapasztalatlan a közigazgatásban. A rendszerváltás sem az 1990 tavaszán lezajlott parlamenti választásokkal, hanem már jóval előbb kezdődött. Ezt jelezte azoknak a független értelmiségieknek a közéleti szerepvállalása, akik 1989–1990 fordulóján, az ellenzéki pártok valamelyikének a színeiben képviselőjelöltként hivatalosan is bejelentkeztek a politika alakítóinak a szerepére. Az erre vállalkozó orvosok, mérnökök, egyetemi oktatók, társadalomtudományi kutatók, ügyvédek, színészek, lelkészek az első szabad választáson indulók bő kétharmadát, a megválasztottaknak pedig a 71 százalékát tették ki – derül ki Farkas E. János és Vajda Ágnes korabeli kutatásaiból (HVG, 1990. december 8.). Míg az ellenzéki pártok indulói döntően a politikai elő­élet nélküliek táborából verbuválódtak (az akkor még kétfordulós választások első körében összesen 3507 jelölt versenyzett 28 párt tagjaként), az állampárt soraiban felülreprezentáltak voltak a „régi motorosok”. Korábban az állami közigazgatásban (44 százalék), illetve az állami vállalatoknál (22 százalék) dolgozott az MSZMP-s, MSZP-s jelöltek többsége – nagyobb részük jellemzően valamilyen vezető beosztásban.

Az összes jelöltet nézve a nem állami cégeknél dolgozók 15 százalékos aránya mai szemmel ugyan alacsonynak tűnhet (igaz, a Tisza jelölt­jelöltjei esetében is hasonló reprezentációról beszélhetünk), ám ez akkor feltűnően magasnak számított, hiszen az ország még a nagy privatizációs hullám előtt állt. Ráadásul utóbbi statisztikát a Vállalkozók Pártja jelöltjei még felfelé is nyomták, ők viszont nem jutottak be a parlamentbe, ahogy az állampárt jelöltjeinek zöme is leszerepelt (a mandátumoknak 9 százalékát szerezték meg). Így az 1990-ben megválasztott parlamenti képviselők fő társadalmi jellemzője általánosságban úgy írható le, hogy alapvetően nem a gazdasági és nem is az előző rezsim politikai elitjéből kerültek ki, hanem a közigazgatásban járatlan, tapasztalatlan „mezei” polgárok váltak egyik pillanatról a másikra országos ügyekben eljárni hivatott döntéshozókká. ¬ Dobszay János

A kormánykritikus erőknek különösen fontos lesz Budapest a 2026-os országgyűlési választáson, az eddigi választói magatartás alapján ugyanis szinte elképzelhetetlen ellenzéki győzelem a fővárosi mandátumok túlnyomó többségének megszerzése nélkül. Budapesten a választókörzetek átrajzolása után 18 helyett már csak 16 egyéni parlamenti helyet osztanak ki, és a felmérések alapján a legtöbb helyen az ellenzéki jelölt lesz a voksolás esélyese. A helyzetet ugyanakkor bonyolítja, hogy a Tisza mellett várhatóan a Demokratikus Koalíció, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt és más formációk is indítanak jelölteket, így az ellenzéki szavazatok több részre oszlanak majd.

Fazekas István

Öt hónappal a választások előtt még nehéz megítélni, milyen hatással lesz a jövő évi parlamenti voksolás kimenetelére, hogy Orbán Viktor országjárásba kezdett, de a kormányfői roadshow első állomáshelyén, Győrben tartott vasárnapi kampánygyűlés után jól érzékelhető a harcmodorváltás. Orbán a digitális nyomulás után az offline térben is erősíteni igyekszik a jelenlétét, igaz, nem úgy, ahogy Magyar Péter teszi már jó ideje (utcai fórumokkal, ahol bárki kérdezhet), hanem zárt terekben tartott előadásokkal, ahová csak előzetes regisztráció után nyerhetnek bebocsátást a kiválasztottak.

Azt, hogy a Tisza esetleges rajt-cél győzelmével mint növekvő realitással már Orbán is komolyan számol, mutatják az utóbbi napok békülékenyebb hangvételűnek tűnő nyilatkozatai. A hangsúly azonban a „tűnő” szócskán van. A korábban az ellenfeleit poloskázó, a nemzet fogalmából őket kirekesztő Orbán nem azért mond ma már olyasmiket, hogy készségesen elhiszi, a Fidesszel szemben állók között is vannak a háborút ellenző választók, akikkel „még akár vitatkozni is lehetne”, mert belátta volna tévedését. Az efféle üzenetei (mint amikor idén október 23-án a fiatalokhoz is igyekezett szólni) inkább az alkalmazkodási képességét jelzik. Azt ugyanis feltehetően még a kormányközeli kutatóintézetek is kimutatták, hogy a választók többségének nem jön be az a fajta harcias re­torika, amire a Fidesz törzsszavazói napi betevőként vágynak. Orbán ezekkel a megjegyzéseivel sokkal inkább a Tisza-szimpatizánsok külső körére céloz. Vagyis nem tartalmi változásról van szó, hanem így próbálja leszalámizni, eltávolítani Magyaréktól azokat a kevésbé elkötelezett, bizonytalan választókat, akiket taszít a Fidesz gyűlöletretorikája. Akik, ha nem is állíthatók át a kormánypárti hívők oldalára, a választás napján esetleg távol tarthatók az urnáktól.

Orbán szaporodó fórumai, médiaszereplései azt is jelzik, hogy a Fidesz kampánystratégiája mára végtelenül leegyszerűsödött: minden lapot a miniszterelnök szerepléseire tettek fel. És nemcsak azért, mert ugyanez a „one man show” zajlik Magyar Péter feltűnése óta a másik oldalon is, hanem mert hiányoznak a tárból a korábbi kampányokban jól működő üzenetek. A migránsok, a rezsicsökkentés, a háború mind-mind lejárt lemez, mozgósítóerejük ma már finoman szólva is korlátozott.

A választásokig hátralévő időszakban ugyanakkor a Tisza frontemberére is hasonló feladat vár, mint Orbánra – csak neki más pozícióból indulva kell felszántania az országot. Magyar esetében azonban a személyes jelenlétnek talán még a korábbinál is nagyobb szerepe lett azok után, hogy a digitális térben megszerzett előnye – például az adatlopás-incidens hatására – fogyni látszik. Az utóbbi időben sokszor védekező pozícióba kényszerített Magyar ugyanakkor a Tisza képviselőinek hétfői bemutatásával újabb lehetőséget teremtett a kezdeményező szerep visszavételére. Utóbbit illetően helyzeti előnyt jelenthet számára annak a nem kis mozgósítóerővel bíró üzenetnek a kommunikálása, hogy az áprilisi parlamenti választáson végső soron arról születik majd döntés, hogy a politikai váltógazdálkodás lehetőségétől 15 éven át lényegében megfosztott magyar társadalom képes lesz-e élni önrendelkezési jogával, él-e a lehetőséggel, hogy egy olyan, alapvetően új csapatot küldjön a pályára, mint tették ezt a rendszerváltáskor az állampárttal ringbe szálló pártok. Vagy marad a másik opció, és magyarok ismét a folyamatosság mellett döntenek, elfogadva annak veszélyét, hogy ugyanaz történik velük, mint most vasárnap a fociválogatottal: az ország az Orbánék által elhitetett szebb, ígéretesebb jövő helyett nem jut túl a selejtezőn, és marad Európa sereghajtói között. ¬ Dobszay János