Hoválettekagyerekek?

A negyven évvel ezelőtt bemutatott, s nagy nemzetközi visszhangot kiváltott francia film, a Claude Lanzmann rendezte Shoah nemcsak a kilencórás hosszúságával tűnt ki a holokausztot témául választó alkotások közül, hanem azzal is, hogy úgy szólt az európai zsidóság csaknem teljes megsemmisítéséről, hogy sem gázkamra, krematórium, sem rabruhás, lesoványodott emberi roncsok, sem hegyekbe halmozott halottak látványa nem sokkolta a nézőket.

Lanzmann túlélőket, szemtanúkat szólaltatott meg, ők mesélték el, mi történt, mit éltek át, mit láttak. Hogyan zavarták be a zsidókat a falu templomába, merthogy ott lehetett rájuk zárni az ajtót, aztán a vízért könyörgőket géppisztolysorozattal elhallgattatni. Meg hogy szép időben oda hallatszott a gázkamrákba tereltek sikoltozása. De most csak zöld fű van azokon a helyeken…

A berlini Zsidó Múzeumban most sajátos kiállítás nyílt Lanzmann több mint kétszáz órás hangfelvételeiből. A teremben felállított kivetítőkön olvashatók a beszélgetések, s a látogató a bejáratnál kapott fülhallgatóval a kivetítő elé rajzolt körbe lépve eredetiben is követheti a dialógusokat. Az áldozatok, a szemtanúk szavai a szokásos lágerképek nélkül is visszaadják az egykori szenvedéseket. Sokatmondóak a tettesekkel folytatott beszélgetések, vagy azokra tett kísérletek. Karl Wolff, aki a Waffen-SS Hitler mellé rendelt összekötő tábornoka volt, anélkül mondta Lanzmann magnójába, hogy a holokauszt nem is történt meg, és az egész csak a zsidó propaganda találmánya, hogy a hangja meg sem bicsaklott. Edmund Veesenmayer, a magyarországi zsidók halálba küldésének fő szervezője és felügyelője, aki 1949-ben kapott tízéves börtönbüntetéséből két év múlva szabadult, s utána a Német Szövetségi Köztársaság békés polgáraként élhetett – egyébiránt Hitler egyik egykori titkárnőjével –, így hárította el Lanzmann érdeklődését 1975-ben: „Ugyan, kérem, ebből már mindenkinek elege van, ez már senkit sem érdekel.”