Darvas Benedek – Pintér Béla: Parasztopera

Radnóti Színház / DÖMÖLKY DÁNIEL

A 2002. októberi bemutató óta január 11-én játszotta 375. alkalommal Pintér Béla és Társulata az egyik legismertebb és legsikeresebb előadásukat, a Parasztoperát. Noha jó ideje, egészen pontosan 2008, Mohácsi János kaposvári Parasztoperája óta ismeretes, hogy a „pintérbélákat” nem lehetetlen másnak, máshol színpadra állítani, mégis minden újabb alkalom különleges, hiszen Pintér Béla a saját társulata színészeire írja a darabok szerepeit. Csak Mohácsi János háromszor is nekirugaszkodott (pécsi és szombathelyi rendezés követte a kaposvárit), és a Radnóti Színházban most negyedszer vendégrendező Szikszai Rémusz is „visszaeső”: 2013-ban Temesváron már színpadra állította a Parasztoperát. A minimálnásznép esküvőre és kézfogóra készül a takaros portán, amikor a kikosarazott kérő (Pál András) és a menyasszony felőli örömanya (Bata Éva) évtizedek óta takargatott eseményekről kezd beszélni. A görög sorstragédiákat idéző szülő-/gyerekgyilkosság, vérfertőzés története a barokk énekbeszéd, az erdélyi magyar népdalok és a rock élő zenei ötvözetét kapja. Csupa csinos falvédő az egész ház, miközben a képmut(og)ató szülők (Kováts Adél, László Zsolt) szó szerint elbaltázták a fiatalok jövőjét. ¬ Puszta Dóra

Károlyi Csaba: Mondatokon múlik minden

„Amikor az ÉS-hez kerültem, akkor kezdtem el irodalmi interjúkat csinálni. A legelső beszélgetésem Krasznahorkaival volt, egy tatai JAK-táborban, azt sajnos nem írtuk le. Az első, már leírt beszélgetésem Parti Nagy Lajossal készült.” Ezt még az első, 2003-ban megjelent Non finito című beszélgetéskötet kapcsán mondta ­Károlyi Csaba irodalomkritikus, az Élet és Irodalom szerkesztője, főszerkesztő-helyettese. Akkor első nekifutásra tíz irodalmi „csevejt” választott ki szűk öt év ÉS-terméséből, aztán a következő, Mindig más történik címmel 2015-ben megjelent könyvben már 12 év 25 „szóváltása” olvasható. Vannak visszatérő partnerek, Parti Nagy Lajoson kívül például Garaczi László és Závada Pál, Láng Zsolt pedig mindhárom kötetben szerepelt, és időközben megismételhetetlenné vált társalgásokat is olvashatunk Tar Sándorral, Szabó Magdával, Térey Jánossal, Kántor Péterrel – igazi nemzeti válogatottat kapunk. Az őszi könyvfesztiválra időzített legújabb válogatás címét a Markó Bélával 2020 márciusában megjelent interjú adja, és Károlyi (meg kiadói szerkesztője, Balogh Endre) most az otthonos „Irodalom és élet” terep elé a „Tudomány és élet” témájú rövidebb összeállítást helyezi, a kötet egésze így a Komoróczy Gézával készült beszélgetéssel indul. Károlyi örömmel, lelkesen, kíváncsian, felkészülten és fáradhatatlanul beszélget – lehet akár Egy teljes év is, ha ebben a társa Nádas Péter. Külön öröm a kötet egyszerű szépsége, a borítót Szabó Imola Julianna tervezte Nádler István egyik Feketebács című képének felhasználásával. ¬ Puszta Dóra

Barát József: Paraván mögött – Az élet vége Magyarországon

„Ha kutya lennék, már nem kellene szenvednem” – mondta a szerző édesanyja, akit végtelenül hosszú légszomjra és fulladásra ítélt a betegsége. Kínhalálra vagyunk ítélve. Erről írt megrendítő könyvet Barát József. Ha nem valóságos, akkor szimbolikus paraván mögött leheljük ki a lelkünket, hogy halálunk elkerülhető szenvedésekkel és megaláztatásokkal terhes folyamatával ne zavarjuk embertársainkat, ne juttassuk eszükbe, hogy egyszer majd ők is meghalnak. És úgy fognak meghalni, ahogy másokat hagytak. Aki nem tudja ellátni magát, azt cserben hagyja a társadalombiztosítás. Évente tízezrek halnak bele a forráskivonásba. A bővülés helyett szűkülő hospice-ellátásba a rászorulók töredéke juthat be. Rengetegen fejezik be életüket az agyonterhelt, mindig rohanó nővérek által magukra hagyva, kórházi osztályokon. Csak a gazdag, időmilliomos hozzátartozók tudják megadni az élet végéhez az emberi, családi környezetet. A hospice-szolgálatban részt vevőknek „az az érzésük, hogy szántszándékkal nyomják a fejüket a víz alá”. Csak a szerencsés beteg jut el olyan orvosokhoz, akik a szenvedésüket úgy tudják csökkenteni, ahogy azt a mai eszközökkel lehetne. Az egészségügyi törvény ellentmondásos, végrehajthatatlan. Ez a törvény és gyakorlat azt a csekély lehetőséget is megvonja tőlünk, amelyet a halálos beteg a sorsáról hozhatna, és a bürokrácia útvesztőin átjutva sikerülne sok pénzért megkötnie. A végső stádium előtt, még döntésképes állapotban megfogalmazott „élő végrendelet” meg sem jelenik az EESZT-ben, az orvosok nem is tudnak róla. Nagyon messze vagyunk attól, hogy úgy dönthessünk a sorsunkról, úgy őrizhessük meg a méltóságunkat életünk végén, ahogy azt Európa felvilágosultabb országainak polgárai megtehetik. Az egészségügy „rendszerszintű” hibáiba pusztulunk el úgy, hogy az elaltatott kutyákat irigyelhetjük, miközben ezen hibák számonkérhetőségét a Kúria egységes gyakorlata kizárja. A könyvben megszólal a halála előtt egy hónappal Karsai Dániel és az az anya, aki szörnyű szenvedésre ítélt leányát a saját kérésére a halálba segítette. ¬ Révész Sándor

Csak egy baleset

Cirko Film

Egy szerelő, egy fotós, egy menyasszony és a vőlegénye, egy őrjöngő fiatalember meg egy ládába gyömöszölt falábú férfi furikázik egy furgonban Teherán utcáin: első blikkre abszurd komédiának tűnnek Dzsafar Panahi legújabb filmjének képsorai, ám hamar kiderül, hogy a Csak egy baleset kőkemény politika bosszúról, emlékezetről, szabadságról, megbocsáthatatlan bűnökről. A 65 éves iráni rendező saját forgatókönyve alapján titokban, szűk stábbal készített filmje tavaly Cannes-ban elnyerte az Arany Pálmát. Az elismerés újabb mérföldkő a hazájában többszörösen meghurcolt Panahi pályafutásában. Az alkotásai megkapták mindegyik első kategóriás európai filmfesztivál legrangosabb díját: A kör Velencében Arany Oroszlánt, a Taxi Teherán a Berlinalén Arany Medvét, A tükör Locarnóban Arany Leopárdot nyert. Külön hangsúlyt adott a film tavalyi cannes-i bemutatójának a rendező személyes jelenléte – 14 év után 2023-ban utazhatott először külföldre. Elmesélte, hogy a történet a cellatársainak a börtönben elszenvedett kínzásairól szóló beszámolóiból született. Az iráni rendszer abszurditását, traumatikus emlékeket, a szabadságért folytatott küzdelmet feltáró film létrejöttében ily módon az Iráni Iszlám Köztársaság is aktívan részt vett – mondta ironikusan a rendező. Ő egyébként 2022 és 2023 között újból megtapasztalta az iráni rezsim börtönét, ám két nappal azután, hogy cellájában éhségsztrájkba kezdett, kiengedték.

A Csak egy baleset hétköznapi helyzettel indul. Egy család autózik az éjszakában, az apa vezet, elüt egy kutyát, a kislánya kétségbeesik, hogy megölte az állatot, terhes felesége pedig azon aggodalmaskodik, hogy isteni figyelmeztetés volt a baleset. A film noiros hangulatú jelenet pillangóeffektust indít el, a „látszólag jelentéktelen” eseményből kiindulva mélyebb történetbe csap át. A kocsi lerobban, és miközben egy közeli garázsban segítséget nyújtanak a családnak, Vahid, a szerelő az egykori vallatóját véli felismerni a családapában a lábprotézisének jellegzetes nyikorgásáról. Elrabolja a férfit, ám nem végez vele, mert elbizonytalanodik, ezért sorra felkeresi sorstársait, hogy megerősítsék, valóban a kínzójukról van szó. Hiába a bizonyosság, képtelenek az elégtételre, és nemhogy szabadulni nem tudnak kínzó múltjuktól, az tovább kísért. Panahi a legváratlanabb helyzetekben áll elő a fogva tartásról, a kínzásról, a fiatal nők meggyalázásáról szóló beszámolókkal. A Csak egy baleset csúcspontja, amikor a megkötözött kínzót éjszaka a fényszórók erős fényében kihallgatják az áldozatai, ám nem jutnak dűlőre. Az utolsó kép dermesztő, félelmet keltő, mert csak a jól felismerhető hanghatásban mond el mindent az emberi szenvedésre, megalázásra épülő iráni rezsimről. ¬ Szentgyörgyi Rita