Rozsondai Marianne

Portré

2026. január 22.

Molnár Zsófia

Rozsondai Marianne

könyvtörténész

„Életemből 42 évet töltöttem abban az épületben, amelynek homlokzatán az áll, hogy a Magyar Tudós Társaságot »hazafiak alapították«, és »nemzeti részvét«, vagyis társadalmi részvétel emelte. Évtizedekig abban a helyiségben dolgoztam, ahol Arany János ült főtitkárként” – sorolja a könyvtörténet 81 éves kutatója a körülményeket, amelyek őt és férjét, Rozsondai Bélát arra késztették, hogy nyugdíjasként „az évszázad könyvadományával” gazdagítsák az MTA-t. „A családunk nem Vereckénél jött be az országba”, a felmenői között van bécsi, grazi és csehországi születésű. Édesapjának faiskolája volt Szegeden, amit államosítottak, és le is csukták hatóság elleni erőszak vádjával, mert nem írta alá a kollektivizálásról szóló végzést. „Kislányként voltam őt látogatni a Csillag börtönben.” A minisztérium értesítette, hogy egyetlen gimnáziumba sem veszik fel. Apja a katolikus Patrona Hungariaeba küldte. „Ott kötelező volt a latin nyelv, és én meg is szerettem.” Érettségije évében eltörölték a származás szerinti kategorizálást, így jelentkezhetett az ELTE-re, latin–orosz szakra, de végül latin–könyvtárra vették fel. „Először csodálkoztam, hogy miért kell egyetemen tanulni a könyvtárosságot.” Az MTA Könyvtárának Kézirattárában és a Régi Könyvek Gyűjteményében lett munkatárs 1969 őszétől. Doktorált, megszerezte a kandidátusi címet, osztályvezetőként ment nyugdíjba 2010-ben. Könyvtörténeti és könyvkötészeti munkái jelentek meg, fő műve az MTA Könyvtárának ősnyomtatványairól készült, világszerte használt katalógus.

Vízivárosi társasházban él kémikus férjével, aki részt vállalt az MTA ősnyomtatványainak számítógépes nyilvántartásának munkájából. Az Akadémia természetjáró szakosztályával bebarangolták az országot, magánúton pedig a fél világot. A zene közös szenvedélyük.

¬ Állami alkalmazotti bérből éltek egész életükben. Hogy engedhettek meg maguknak tízmilliókat érő adományt?

Sose éltünk nagy lábon, persze nem veszek meg akármilyen felvágottat, de a pénz körültekintő beosztásáról nem lehet leszokni. Az egyik banknál a rendszerváltás után rábeszélt egy alkusz a nyugdíj-előtakarékosságra. Az ott hosszú évtizedek alatt összegyűlt összeghez soha nem nyúltunk. Tavaly nyáron a férjem komoly beteg lett, és ahogy ültem az ágya szélén, mondtam, hogy rendezni kellene az ügyeinket. Szüntessük meg azt a soha nem használt számlát. Kegyelmi pillanatnak érzem, amikor eszembe jutott, hogy egyenes ági örökösünk nem lévén, fordítsuk adományozásra a felgyűlt ötvenmillió forintot. És hová máshová kerülne a vagyonunk értékes ősnyomtatványok formájában, mint az Akadémia könyvtárához, amely olyannyira a szívemhez nőtt.