Szinkrontolmácsoltforradalom

Nehéz dolguk van a kutatóknak, ha arra kíváncsiak, hogyan beszéltek őseink. Mivel magyar nyelvű hangfelvételek 1890 előttről értelemszerűen nem állnak rendelkezésre, az írott forrásokból kell a kérdésre választ találni. Erre alkalmas következtetéseket elsősorban a magánlevelekből és a különféle peres iratokból, különösen a Magyarországon a XVI–XVIII. század között lezajlott több ezer boszorkányper jegyzőkönyveiből lehet levonni – magyarázza Gugán Katalin, az ELTE Nyelvtudományi Kutatóközpont magyar nyelvtörténeti kutatócsoportjának vezetője. Mint mondja, a közeli családtagok közti levelek „a címzettel való bensőségesebb viszonynak köszönhetően vélhetőleg közelítik a természetes nyelvhasználatot”. A boszorkányperek során pedig – jóllehet a kihallgatás mint szituáció aligha lehetett különösebben oldott és természetes, de – a tanúknak minél részletesebben fel kellett idézniük a múltbeli eseményeket, elsősorban a vitákat, a fenyegetéseket, amelyek még mások által lejegyzetelve is „tükrözhetnek egykori beszélt nyelvi jelenségeket”.

Az ó- és középmagyar mindennapi nyelvhasználathoz legközelebb álló források tanulmányozására hozták létre a kutatóközpontban a Történeti magánéleti korpuszt, amely az 1772 előtti levelek és peres eljárások digitalizált szövegeit tartalmazza. Egy másik, kisebb adatbázisban drámákat és emlékiratokat dolgoznak fel a kutatók, mert a dráma a párbeszédes forma következtében közelítheti a beszélt nyelvet, a memoárok szerzői pedig sokszor annyira átélik a történéseket, azonosulnak az egykori eseményekkel, hogy közelebb lehetnek a természetes nyelvhasználathoz, mint más formális szövegek.

A beszélt nyelv tanulmányozására jelenleg a XVI–XVIII. századi anyag kedvezőbb, mivel az ehhez szükséges források könnyebben elérhetők, míg a XIX. századból, azaz az újmagyar korból kevesebb ilyen típusú szöveg hozzáférhető (elsősorban jelesebb személyiségek levelezései kutathatók). Pedig ez izgalmas időszak, hiszen ekkor zajlott a nyelvújítás, a magyar köznyelv kialakulása, valamint a soknemzetiségű országban egyre többen sajátították el a magyar nyelvet, ez pedig szintén vezethetett változásokhoz – mondja Gugán Katalin. A honfoglalástól a mohácsi csatáig számított ómagyar korból túlnyomó többségben csak olyan források (oklevelek, vallási szövegek) maradtak fenn, amelyek alapján a beszélt nyelv nem vizsgálható, az első ismert magyar nyelvű magánlevél a XV. század végéről maradt fenn.

Érdekes kivétel az 1420-ból származó nyelvemlék, egy német íródeák, Rotenburgi János egyoldalas szószedete, amelyben Budán járva rögzítette a maga szempontjából leghasznosabbnak ítélt magyar szavakat és mondatokat. Ebben egyebek mellett olyanok szerepelnek, mint „asszony”, „leány”, „legény”, „kard”, „nadrág”, „Honnét jössz?”, „Adj bort!”, „Asszony, mossad ingemet!”, de több meghökkentő trágárság is, köztük a „baszni ment” fordulat. Az itt vagy a későbbi perekben fennmaradt trágárságok, káromkodások arra utalnak, hogy az adott szöveg, amiben előfordulnak, közelebb állhat a beszélt nyelvhez, hiszen az egykori érzelmi-indulati telítettség feltehetően előhívja a természetesebb nyelvhasználatot – jegyzi meg Gugán Katalin.

Források híján nem lehet megállapítani, hogyan beszéltek magyarul mondjuk az Árpád-házi királyok vagy a korabeli jobbágyok, így azt sem tudjuk, hogy a közben lezajlott számtalan szókészletbeli, hangtani, alaktani és szemantikai változás dacára mit fogna fel ebből a mai kor embere. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy Julianus barát állítólag értette a Volga mentén 1235–1236-os útján talált magyarok beszédét, holott ők több évszázaddal korábban szakadtak el a honfoglalóktól, és azóta teljesen más nyelvi közegben élt a két beszélői csoport. 250 évvel később pedig a Budán Mátyás királynál járt olasz humanista, Galeotto Marzio nemcsak arra csodálkozott rá, hogy az udvarban „hazai nyelven” énekelnek a vitézek tetteiről, hanem hogy „a magyarok (…), akár nemesek, akár parasztok, körülbelül ugyanazon a módon használják a szavakat, nincs különbség beszédjükben”. ¬