A Hail Mary-küldetés
Annyi magányos férfi lebeg a végtelen galaktikus térben, hogy lassan összeállhatnak önálló csillagképpé. A rosszul végződött ambiciózus kísérletek mártírjait leszámítva valamennyiüket Hollywoodból állították föld körüli pályára. Ízlés kérdése, hogy valaki George Clooney-val, Matt Damonnal vagy Matthew McConaughey-jel töltene el időtlen víkendet – a jelenlegi ajánlat egy másik csillagrendszerben ébredő Ryland Grace szerepében: Ryan Gosling. Az első képeken szőrös, csatakos és kialvatlan, ami indokolt pár év kómából ébredve. Kétszer kettő mennyi? – kérdezi kellemes női hangon az űrjármű mesterséges intelligenciája, de a tudós-asztronauta, foglalkozására nézve a molekuláris biológia professzora, még nincs kész a válasszal. Először is emlékeznie kell, hogyan került ide, és miért van itt. A héten bemutatott A Hail Mary-küldetés életszerű magyarázattal szolgál. Grace tudományos teóriája, hogy víz nélkül is létezhet élet, megbukott, és miután az egyik rivális professzort az evolúció fölöslegének nevezte, lefokozták középiskolai tanárnak. Az összes ismert betűképpel megjelenített amerikai intézmény, a CIA-tól a NASA-ig, lehetőséget lát abban, hogy Grace-nek előbb csodálatos ajánlatot téve, majd egyszerűen foglyul és kómába ejtve a bolygó megmentésére induljon. A misszió háromtagú, ám amikor Grace magához tér, két társa halott.
A Hail Mary-küldetés egy nem túl ismert jelenséggel, a Nap fényereje gyengülésének okaival foglalkozik. A film Andy Weir azonos című bestselleréből készült, ő írta A marsi – Mentőexpedíció című regényt is – a filmet Matt Damonnal forgatták –, amelyben nincs egyszerű dolga a homokvihart túlélő főszereplőnek, aki a Marson az ismert nehézségek és helyi adottságok ellenére konyhakertet szeretne telepíteni. A Hail Mary-küldetés eléri a Vénusz és a Nap között húzódó Petrova-vonalat, ahol az ott jelen lévő sok milliárdszor sok milliárd apró fekete pont, az asztrofágok úgy viselkednek, mint egy napszemüveg, sőt: úgyabban. Nemcsak elnyelik a fény egy részét, hanem azzal táplálkozva sokszorosítják magukat.
A rengeteg könyvdíjjal kitüntetett Weir persze pontosabban írja le a jelenséget: „A JAXA alaposan megvizsgálta a Petrova-vonalat, és azt mondják, ugyanolyan mértékben fényesedik, mint amilyen mértékben a Nap fakul. Bármi legyen is a Petrova-vonal, és bárhogyan csinálja is, energiát lop a Naptól.” Ha nem sikerül meggátolni a fénylopást, számítások szerint a Föld pár év alatt 15 fokot hűl, majd még többet, a népesség 30 százaléka elpusztul, aztán az új jégkorszakban mindenki. A küldetést az Egy zuhanás anatómiájában és az Érdekvédelmi területben látott remek német színésznő, Sandra Hüller, a rakétakísérletek atyjára, Wernher von Braunra emlékeztető karakterként irányítja: szakszerű, érzéketlen és jéghideg. Szerencsére Grace kisvártatva társra talál. A kabin ablakát megkocogtatva egy lezserül megmunkált monolit formáját felvevő, ötlábú lény kér bebocsátást. Gosling elképesztő empátiával vesz részt abban a játékban, ami az egyik legfurább haverkettős a filmtörténetben, és a kőlény sem rossz, különösen, miután megkapja a Rocky nevet. Rocky szintén hajótörött intelligens egysejtű, népét pedig ugyanaz a veszély fenyegeti, mint a fényévekkel lentebb élőket – csak együttműködve van esélyük, hogy küldetésük egy látványos asztrofághorgászatot követően elhozza a beteljesülést.
A távoli ebben a hosszú, látványos, elegáns és érzelmes filmben nem abszolút fogalom, inkább felfoghatatlanul nagy kiterjedésű anyag. Grace már annyira messze jár, hogy az üzenetküldési idő – „Halló, Hollywood! Van egy kis problémám” – 11 év, pár hónap és pár nap, a hazajutás még hosszabb, 113 év. Grace eléri a Petrova-vonalat, ami háromszázezer kilométer per másodperc utazósebességgel – ennyivel közlekedik a fény –, ami elméletileg szuperüzemanyag létét feltételezve nem kizárt, az pedig egészen biztató, hogy Woody Allen szerint a tudósok már dolgoznak azon a megoldáson, ami két és fél perccel lerövidíti az utat.
A sci-fik gyakran súlytalanságban lebegő teóriáinak tudományos magyarázata is érdekes, de sokkal fontosabb a küldetés maga. Nem az a fontos, hogyan kezdik a rugalmasságukat visszanyerni Grace–Gosling izmai, hanem hogy a kardio csodát tesz. A Phil Lord–Christopher Miller-rendezőpáros filmje az a ritka hollywoodi sci-fi, amely az űrbe egy konténernyi fanyar földi humort visz magával, és nem szégyelli kiereszteni. Minden más információt a messzi-messzi galaxis két hősének további sorsáról a Ringo, George, Paul és John elnevezésű űrkonténer továbbít a földlakóknak. ¬ Ligeti Nagy Tamás
Eva Meijer: Tenger Most
„Mert minden, ami van, a valami mássá válás folyamatában van” – szól a Tenger Most egyik főszereplőjének verssora. A klímaváltozás jelentette veszélyek súlyát, a természet változását laikusként igazán akkor érthetjük meg, ha már nem egy hollywoodi sci-fi világvége-jeleneteként gondolunk rá. Eva Meijer holland írónő, filozófus, képzőművész első, Réthelyi Orsolya fordításában magyarul megjelent regénye hátborzongatóan életszerű apokaliptikus vízió. Hollandia partjainál a tenger napról napra egyre nagyobb területeket hódít el a szárazföldtől. Először csak a tengerparti városokban kezdenek el gátakat építeni, majd amikor a modern kor legfejlettebb mobil gátjait is játszi könnyedséggel sodorja el a tenger, kezdetét veszi az ország evakuációja. Egy egész ország próbálja menteni a menthetőt, a nemzet kultúráját, ami múzeumból mozdítható, minden pótolhatatlan személyes holmit, ami egy kocsiba, buszba vagy bőröndbe bezsúfolható. Szemtanúi lehetünk annak, hogyan válik pár nap alatt Atlantisszá egy fejlett ország, és veszi vissza a természet magának mindazt, ami egykor az övé volt. Meijer regénye a krízishelyzetek jellegzetes karaktereinek hosszú sorát vonultatja fel: a harcias, utolsó pillanatig küzdő hadügyminisztertől (aki nem mellesleg nő) a süllyedő országot szinte elsők között elhagyó királyi családon és katasztrófaturistákon át a tettre kész klímaaktivistáig és az új társadalmi rendet elutasító maradni akarókig. A szerző egyszerre váltogatja a nézőpontokat, és meséli el az egyes szereplők szemszögéből a történeteket, amelyeket vers- és üzenetrészletekkel szakít meg. A regény első részében bemutatja, hogyan működik a vészhelyzetben lévő ország, a másodikban három fiatal útját örökíti meg, ahogy hajóznak a tengerből helyenként kibukkanó fák csúcsai, a templomtornyok között az elhagyott tárgyakból összeállt szigetek tarkította apokaliptikus tájon, hogy megkeressék az egyikük számára oly fontos személyt. Meijer valósághű és életszagú, nem túlságosan misztifikált, ugyanakkor lírikus elemeket is felvillantó története jól tükrözi, hogy az ember képtelen a természet felett uralkodni, és ha nem figyel eléggé, hirtelen rideg és közömbös valójával találhatja szemben magát. ¬ Jakó Barbara
Solaris 45 jubileum
A magyar könnyűzenei színtér különleges együttese, a progresszív rockot játszó Solaris ritkán koncertezik, kevés lemezt ad ki, de mindig nagyot szól, és külföldön talán többen ismerik a zenéjét, mint itthon.
A Solaris együttes tulajdonképpen nem működik – de mégis. Ez jellemzi a budapesti prog-rock együttes több évtizedes történetét, amelyről átfogó képet ad a hétvégi dupla koncert. A fellépést a zenekar jubileuminak titulálta, mivel tavaly ünnepelte alakulása 45. évfordulóját, de akkor nem koncertezett. Most viszont eljátsszák az 1984-es legendás Marsbéli Krónikák című, első, a 2014-es Marsbéli Krónikák II. lemezt, valamint a 2024-es Marsbéli Krónikák III. című, dupla albumot.
A zenekart 1980-ban alapította két, egykori gimnáziumi osztálytárs, az akkoriban még amatőr muzsikus Cziglán István gitáros és Erdész Róbert billentyűs, akiknek megakadt a szeme a Pesti Műsor (PM) tehetségkutató felhívásán. Addig alig játszottak együtt, annyit azonban tudtak, hogy példaképeik a külföldi progresszívrock-zenekarok (Yes, King Crimson, Pink Floyd, Genesis, ELP, Moody Blues, Jethro Tull, Focus), illetve a műfaj kelet-európai képviselői (a lengyel SBB, Czeslaw Niemen, Butka Suflera, valamint a csehszlovák Collegium Musicum és Fermata), amelyeknek stílusában instrumentális zenét szeretnének játszani.
Mivel mindketten sci-fi-rajongók voltak, és falták a lengyel Stanislaw Lem írásait, az ő egyik regényének címe ihlette a zenekar nevét: Solaris. Néhány nap alatt összehozott első számuk címe is Solaris lett. Csatlakozott hozzájuk a szintén egykori iskolatárs Kollár Attila fuvolista. A hármas máig meghatározó az együttes hangzásában (az 1998-ban elhunyt gitáros Czigit a zenekar örökös tagjának tekintik). Kerestek további tagokat, a PM-tehetségkutatón a Budai Ifjúsági Parkban tartott döntőig el is jutottak, ez volt az első koncertjük – éppen ott, ahol e hét végén, 45 év után az Ifipark helyén működő Várkert Bazárban lépnek fel.
A progresszív rock mostoha műfaj a magyar könnyűzenében, rétegzene, az 1970-es és 1980-as években alig jelent meg ilyen lemez, kevés zenekar tudott hosszabb időn át, folyamatosan fennmaradni, többnyire feloszlottak vagy műfajt váltottak. A Solarishoz hasonló zenét játszott a debreceni Panta Rhei (1974–1982) és a Color (1975–1984), Lerch István együttese, a V’73 (1973–1977), a budapesti Lobogó (1980–1982), és az 1975-ben Szegedről indult East korai, instrumentális időszaka (1975–1980) is idesorolható, de egyik sem ért el átütő sikert,
A Solaris sem volt kivétel, a rádióba bejutott, de eredménytelenül próbálkozott lemezfelvétellel, ami a tagok egy részének elvette a kedvét, és 1982-ben az alapító trió magára maradt. Kilépett a látványosabb zenei karrierre vágyó Kisszabó Gábor basszusgitáros és Bogdán Csaba gitáros, csatlakozott a Lobogóból Berkes Gábor billentyűs, és együtt létrehozták a rendkívül sikeres Első Emelet szintipop zenekart. A megmaradt Solaris-tagok nem adták fel, s végül 1984-ben megjelenhetett az amerikai Ray Bradbury fantasy sci-fije, a Marsbéli Krónikák ihlette első lemezük. Majdnem beindult a szekér, de a lemezgyár hallani sem akart következő instrumentális korongról, csak ha követik az East példáját, és énekessel állnak fel, de erre nem voltak hajlandók. Végül 1986-ban új ötletük támadt: a Solaris búcsúkoncertet adott a Petőfi Csarnokban – másnap pedig a tagok az újhullámos popzenét játszó Napoleon Boulevard néven működtek tovább immár énekessel, Vincze Lillával kiegészülve, igényes, egyes elemeiben a Solariséra emlékeztető zenével. A Napoleon Boulevard sikert sikerre halmozott (Ugye, eljönnek a repülők?, Júlia nem akar a földön járni), lemezei jelentek meg, megállás nélkül koncertezett külföldön is.
Eközben a Solaris tetszhalott zenekarként, de létezett, bár folyamatosan dolgoztak a tagok új lemezeken, szólóalbumokon, lényegében láthatatlanok voltak. Egészen 1995-ig, amikor váratlanul meghívást kaptak egy Los Angeles-i koncertre, ami beindította a külföldi fellépések sorát. Az USA-n kívül Brazíliában, Mexikóban is játszottak, lemezszerződéseket kaptak, Japánban is ismertek lettek, prog-rock fesztiválokon szerepeltek. A 2000-es években itthon is javult helyzet, a Böszörményi Gergely által 1993-ban alapított Periferic Records kiadó amolyan menedzserként mögéjük állt, nemcsak koncerteket szervezett, de lemezeket is kiadott, így a hét végi műsoron előadandó Marsbéli Krónikák második darabját is.
A Solaris-zene jellegzetessége a rockos gitár-dob alapra épülő, légies, olykor a szimfonikus rock jegyeit hordozó, gazdagon hömpölygő szintetizátor-zongora vonulat, virtuóz fuvolával, a helyenként szinte hard rockosan zúzós riffekkel, szöveg nélküli éteri énekhanggal, szárnyaló kórussal. Mindez magával ragadó harmonikus egységben, mesterien idézve a példakép klasszikus angolszász zenekarokat, akárcsak az SBB-s Józef Skrzek vagy a Collegium Musicumtól Marián Varga virtuóz billentyűs futamait, Ian Anderson és a magyar Mini vezéregyénisége, a nemrég elhunyt Török Ádám fuvolajátékát.
Ahogy a prog-rockhoz, a sci-fihez is a kezdetektől hűek, minden lemezük valamilyen tudományos-fantasztikus témán, történeten alapul –az utóbbi években az időközben sci-fi-íróvá is lett Erdész ötletei, novellái nyomán. A harmadik Marsbéli Krónikák pedig már a mai világ főszereplője, a mesterséges intelligencia köré épül. Épp most jött ki egy friss mű a Solaris-univerzumban. Erdész Welcome To My Brain című, sci-fi-történetre épülő koncept albuma. Különlegessége, hogy az alap az Erdész által írt és a lemezzel együtt megjelent kétkötetes tudományos-fantasztikus regény, az Isten hozott az elmémben. Az album Solaris is, meg nem is, a zenészek többsége Solaris-tag, vagy legalábbis játszott együtt velük, ilyen az egykori példakép East együttes szólógitárosa, Varga János. Egy másik ex-East-tag, a dobos Király István pedig a jubileumi koncert vendége, és visszatért a zenekarba Kisszabó Gábor és Bogdán Csaba is. Az utóbbi egy nemrég beszerzett, 1974-es Gibson L6-S gitáron játszik, ami garantálja, hogy a kezdeti szerzemények korhűen megszólaljanak. ¬ Vass Péter