A földi paradicsom vágya
1848 Svájc történetében is sorsfordító volt: az ország páratlan sebességű felemelkedése a rövid polgárháborút követően az abban az esztendőben elfogadott új alkotmánnyal kezdődött. Olyan új korszak köszöntött az országra, amelyben a gazdaság mellett a művészetek is gyorsan virágzásnak indultak. Ekkor kezdődött a svájci festészetnek a XX. század első harmadára is átnyúló aranykora. Az e korszakban született remekműveket bemutató egyedülálló magángyűjtemény válogatott darabjai láthatók most – ilyen széles merítésben első ízben Svájc határain kívül – Budapesten. Megkülönböztetett figyelmet érdemel a gyűjtemény 86. évében járó tulajdonosa is: Christoph Blocher ugyanis nem csak és nem is elsősorban műgyűjtőként vált ismertté; hosszú évtizedek óta az ország politikai és gazdasági életének meghatározó szereplői közé tartozik. Kapcsolata a Szépművészeti Múzeummal nem új keletű, több munkát kölcsönzött már a 18 évvel ezelőtti Hodler-kiállításra is. Most pedig kollekciójának hatvan válogatott darabját hozta el Budapestre, Hodler mellett másik nagy kedvence, Albert Anker, továbbá – mások mellett – Giovanni és Augusto Giacometti, Cuno Amiet és Félix Vallotton alkotásait. Svájcnak nem volt nemzeti festőiskolája, az említett művészek többsége is – hasonlóan magyar pályatársaikhoz – Párizsban, Bécsben vagy a kor más fontos művészeti központjaiban tanult, majd gyakran dolgozott is. A realizmustól kezdve a szimbolizmuson és az expresszionizmuson át a mágikus realizmusig különböző művészeti irányzatok iránt kötelezték el magukat, de közös kulturális, szellemi hátterükből adódóan a különbözőségek mellett műveikben sok a közös vonás is. Valamennyien a békét, a nyugalmat, a harmóniát keresték – ki a mindennapi élet apró mozzanataiban, az otthoni, családi élet intimitásaiban, ki hazája gyönyörű tájaiban, fenséges hegyláncaiban, kristálytiszta vizű tavaiban. A földi paradicsomot vágyták és sokszor megtalálni is vélték. Napjaink súlyos feszültségekkel terhes világában üdítő élmény elmerülni a világukban, és bízni abban, amit Albert Anker ezekkel a szavakkal hirdetett: „A Föld nincs elátkozva.” ¬ Emőd Péter
Bizet, Saint-Saëns, Brahms
Az új évezred első nagy zongoristájának, generációja legmegragadóbb pianistájának nevezik a lelkes kritikusok a 25 éves Alexander Malofeevet, aki élesen elítéli az Ukrajna elleni agressziót. A Berlinben élő ifjú meghódította a világot, amióta 13 éves korában megnyerte a moszkvai Csajkovszkij-versenyt. Játszott már Budapesten az elmúlt években kirobbanó sikerrel Chopint, Lisztet, Prokofjevet. Most Saint-Saëns II. (g-moll) zongoraversenyét adja elő a Vashegyi György dirigálta Nemzeti Filharmonikusokkal. A YouTube-on hallható tőle egy 2021-es felvétel a covidos időkből, maszkban adja elő a művet, amely már az első percek drámai és lírai szólóival lebilincselnek. A káprázatosan sokszínű, mélyen érzelmes, vallomásos mű éppen olyan érzékeny, nyitott előadó-személyiség kezében bontakozik ki a legteljesebben, mint amilyen Malofeev. Szokatlan módon egy táncos scherzo áll a lassú tétel helyén. Georges Bizet írt remek kísérőzenét Alphonse Daudet Az arles-i lány című pocsék darabjához. A színmű megbukott, Bizet két szvitet formált a kísérőzene anyagából, amelyek átütő sikert arattak, és azóta is a legnépszerűbb zenekari darabok közé tartoznak. A koncert Az arles-i lány első szvitjével kezdődik, és tételei nem abban a sorrendben követik egymást, ahogy a színpadon, a kísérőzenében elhangzottak. A királyok menetelésével indul, amely férfikórus volt a kísérőzenében. Itt a zenekar válik férfikórussá. Azután jön egy szívderítő menüett, majd harangjáték zárja a művet. A második részt Brahms III. (F-dúr) szimfóniája tölti ki, amelynek főtémája változó karakterrel végigjárja a művet az első tételtől az utolsóig. Ez sokféle értelmezést kínáló, rejtélyes remekmű, amelyet a jelentős karmesterek egészen eltérő felfogásban adtak elő, vettek fel. Élvonalbeli zenekarral, karmesterrel minden előadása az újdonság izgalmát ígéri. ¬ Révész Sándor
A vége
Nehéz életszakaszba érkezett a volt DJ, Alfie (Schneider Zoltán). Évek óta daganatos betegséggel küzd, és most azt közölte vele az onkológusa, hogy még egy kezelést kipróbálhatnak; azzal talán egy évvel meghosszabbíthatják az életét. Alfie bottal házon belül is nehezen jár. Ezen az átlagos reggelen is amerikai konyhás nappalijukban látjuk. Nem kér se teát, se frissen facsart narancslevet. Talán még ezeket sem kívánja, vagy a mondandója nyomasztja. A krimiíró Julie-val (Hegyi Barbara) évtizedek óta együtt él, bár nem házasodtak össze, de első látásra szerelem volt az övék. Alfie most arra kéri a nőt, támogassa döntését: nem kér több kezelést, méltósággal akar elmenni, méghozzá egy hospice-kórházban, és nem a családja körében. Szeretné, ha Julie a nemsokára megérkező lányukkal, az esküvőjére készülő Annabelle-lel is segítene megértetni az elhatározását. A nő jó pszichológiai érzékkel nem mond rögtön ellent. De lassanként, életük kedves és zűrösebb szakaszait is felidézve, évődve, civódva arra a megállapodásra jutnak, hogy a legvégső döntésnek is közösnek kell lennie. A nehéz, filozófiai és személyiségi jogi kérdéseket is érintő témát a kortárs brit drámaíró, David Eldridge édes-bús, szinte könnyed nosztalgiajátékként tálalja. A két színész összjátéka alapján elhinnénk, hogy a való életben is egy párt alkotnak, pedig, ha igaz, színpadon is most találkoztak először. Az előadás egy párkapcsolati trilógia befejező darabja, bár a történetek függetlenek egymástól. A Szervita téren vitték színre az előző két részt is. A Kezdet két magányos ember, Laura (Danis Lídia) és Danny (Schmied Zoltán) egymásra találásáról szólt, a második, a Bármit mondhatsz főszereplője két középkorú ember (Kovács Patrícia és Schmied Zoltán), akik korábban egymáshoz tartoztak, de időközben megváltoztak, mások lettek a vágyaik, a céljaik. Az utóbbiból május 14-én tartják a búcsúelőadást. ¬ Mátraházi Zsuzsa