Amacskásfadíszmintnépítélet

Az elszámoltatás sikere érdekében a társadalom minél szélesebb rétegeit be kell vonni a folyamatba. Ehhez ad fogódzókat Kapronczay Stefánia, a TASZ korábbi igazgatója, emberi jogi és demokráciaszakértő.

Mivel széles körű konszenzus övezi, hogy a jelenlegi helyzet egyfajta rendszerváltásként értelmezhető, a múltat és a jövőt érintő folyamatok megalkotásakor támaszkodhatunk az úgynevezett átmeneti igazságszolgáltatásról felhalmozott tudásra. Geoff Dancy és Oskar Timo Thoms egy monumentális összehasonlító tanulmányban 89 ország 1970–2023 közötti gyakorlatát vizsgálta meg, azt kutatva, hogy az átmeneti igazságszolgáltatás eszközei miként hatnak a demokrácia későbbi stabilitására. A kutatók olyan megoldásokat elemeztek, mint a magas rangú politikusok elleni perek, a korábbi bűnösök hivatalviseléstől való eltiltása (lusztráció), az igazságfeltáró és megbékélési bizottságok (truth and reconciliation commission) felállítása vagy éppen az amnesztia.

A Magyarországhoz hasonlóan relatíve jómódú, elhúzódó erőszakos konfliktusoktól mentes országok tapasztalatai azt mutatják, hogy ezen eszközök érdemi alkalmazása ugyan nem elégséges, de fontos feltétele a valódi demokratikus átalakulásnak. Általában csökkenti a rendszer visszarendeződésének esélyét, korlátozza az antidemokratikus mozgalmak terjedését, ám – meglepő módon – a vizsgálat szerint nem a politikusok elleni látványos perek, hanem sokkal inkább a lusztráció és az igazságfeltáró bizottságok erősítik a demokráciát. A tanulmány két figyelmeztetést is megfogalmaz: egyrészt az átmeneti igazságszolgáltatás fokozhatja a polarizációt, másrészt a későbbi demokratikus visszacsúszások gyakran a civil tér, a szabad média és a részvételi jogok korlátozásával indulnak, így ezek védelmére kiemelt figyelmet kell fordítani.

Az új kormány egyik legsürgetőbb feladata az Orbán-rezsim által okozott társadalmi károk felmérése és a múlt kollektív feldolgozásának elősegítése kell hogy legyen. Ennek az átmenetek során gyakran alkalmazott eszköze az igazságfeltáró és megbékélési bizottságok felállítása. Nem parlamenti bizottságokról van szó, hanem kifejezetten erre a célra létrehozott, szakértőkből álló testületekre. Ezek a dokumentumok és vallomások alapján tárják fel a jogsértéseket, munkájukat pedig egy ajánlásokat is tartalmazó jelentéssel fejezik be. Számunkra a letanulságosabb két, az 1990-es években létrejött németországi bizottság példája lehet. Ott ugyanis nem az extrém fizikai erőszak, hanem az elnyomás „enyhébb”, a magyar valósághoz közelebb álló, rendszerszintű formáit – mint a megfigyeléseket vagy a továbbtanulás akadályozását – vizsgálták. Az ilyen megoldások „signaling” hatás révén jelzést adnak a társadalomnak az új rendszer értékeiről és a részvétel fontosságáról. Mindez a mai magyar helyzetre nézve azt jelenti, hogy lehetőséget adna a NER hazugságaival most szembesülő Fidesz-szavazóknak a véleménynyilvánításra és információszerzésre, megakadályozva, hogy végleg kívül kerüljenek a közös értelmezési kereten. Ez hozzájárulhat a polarizáció csökkenéséhez, egyúttal hivatalos keretet biztosít a méltóságukban megsértett csoportok sérelmeinek elismerésére és kompenzálására, közvetítve számukra és mindenki számára, hogy a társadalom elismert tagjai.

A nyilvánosságban ugyan most is zajlik egyfajta számvetés, de ez elsősorban az újságot olvasó, tanultabb, tehát az elithez tartozó választókat éri el. A valódi siker érdekében a társadalom minél szélesebb rétegeit be kell vonni, túllépve a szembenézés eddigi, szűk értelmiségi keretein. Sokféle szereplőnek számos helyszínen és közérthető nyelven kell megszólalási lehetőséget biztosítani. Ehhez független, kifejezetten erre a célra létrehozott intézményre, bizottságra van szükség, amely belátható időn belül végzi el a munkát, garantálva a folyamat és az ajánlások pártatlanságát. Bár a teljes valóságot és minden ok-okozati összefüggést lehetetlen feltárni, a végső cél egy olyan közös narratíva kialakítása, amely beépülhet az oktatásba és az emlékezetpolitikába is. ¬

A magyarokkal szemben elkövetett bűnök sokasága szárad Orbán Viktor lelkén – ezért is büntették meg őt és pártját a választók április 12-én. Az egyik legfőbb – jogi relevanciával azonban nem bíró – vétke, hogy miközben minden törvényes akadályt leépített, hogy kiélhesse a hatalmi hajlamait, pontosan tudta, hogy ami neki csak pillanatnyi uralmi taktika, az az ország mentális állapotában hatalmas pusztítást végez.

Orbán Viktor mindent arra az axiómára épített fel, hogy a magyar nép hatalmi akaratát egyetlen párt, az általa vezetett Fidesz testesíti meg. Az elmúlt 16 évben folyamatosan úgy beszélt, úgy cselekedett, mintha az egész ország az általa meghirdetett célokért élne-halna. Ez a – valóságban nem létező – fundamentális alap képezte politikai ars poeticája lényegét: minden olyan akadályt igyekezett leépíteni, ami ennek az állítólagos nép­akaratnak az érvényesülését gátolhatná. A törvényhozás egyetlen feladata az ő felfogásában az volt, hogy a képviselők bólintsanak rá a kormányfő akaratára.

Bár a sajtó és a civil szféra megregulázására, a kritikus hangok elhallgattatására szolgáló poloskázós törvény elfogadtatásával kiszaladt az időből (újabb Fidesz-győzelem esetén ez lett volna az egyik első feladata a parlamentnek), a média, a kultúra, a pedagógia, a művészetek, a tudomány világában és egy sereg más területen csak az általa pénzelt díszszervezetekkel érintkezett. Velük mondatta ki azokat a szakmainak hazudott szempontokat, amiket azután a társadalom hangjaként tüntetett fel, és amelyekre hivatkozva az őt és rendszerét szolgáló szabályokat alkothatott.

A történelmi tanulmányaiból azt szűrtre le, hogy a fegyveres erőszak nem járható út, de azt is tudta, hogy a gazdasági és pszichológiai önkényuralommal helyettesíthető. Tisztában volt azzal, hogy az egzisztenciális fenyegetéstől való félelem és a pszichológiai erőszak hasonló rettegést tud kelteni, mint a terror. A kormány közelében koncentrálódó pénztömeg különösen hatásos eszköznek bizonyult Orbánék kezében a hűségesek megjutalmazására (pályázati források, állások, díjak, kitüntetések), illetve az ellenfelek, kritikusok megbüntetésére (elbocsátások, lefokozások, anyagi ellehetetlenítés). A költségvetési források, közbeszerzések szétosztását a szakemberek helyett politikailag megbízható káderekre bízta (lásd legutóbb az NKA-tól kiszórt milliárdokat). Ezzel összefüggésben: amit nem tudott államtitokká nyilvánítani, abból üzletinek mondott titok lett. A gyakorlati cél: hogy a pártérdekből született döntésekben megbúvó törvénytelenségek, immoralitások ne kerüljenek napvilágra. Ehhez kapcsolódott a nyilvánosság leuralásának, irányításának szándéka. Arra törekedett, hogy ő határozhassa meg, miről szóljon a politika és miről hallgasson (például a gyermekbántalmazásokról). Az őt ért bírálatokra nem reagált, rosszabb esetben ellenséges tevékenységnek nyilvánította, és intézkedett az illető személy vagy médium elhallgattatásáról (Népszabadság), áthangolásáról (közmédia, Index).

Szintén nem jogi kategória, mégsem maradhat ki az Orbán-rendszer bűnlajstromából a hatalom szakralizálása. A soha meg nem határozott, soha nem tisztázott jelszavak (polgári, keresztény, nemzeti), az állandóan használt ideologikus frázisok nem csak üres verbalizmust valósítottak meg: a hatalmi politikát kívánták igazolni, s egyben jogcímet adni mások agyagba döngöléséhez. Ebben a játékban sajátos szerepet kaptak azok az egyházak, egyházi személyek, amelyek és akik megszólalásaikkal gyakran nem vallási, hanem klasszikus ideológiai feladatot teljesítettek: igazolni próbálták annak a politikai hatalomnak a felsőbbrendűségét, amelyik az egyházak anyagi függésben tartásával elérte, hogy utóbbiak szemet hunyjanak olykor még a legalapvetőbb erkölcsi parancsok megszegése (lopás, hazugság, a szegények sanyargatása) felett is. ¬ DOBSZAY JÁNOS