Egy dán építész Párizsban
Otto von Spreckelsen dán építész élete ráment arra, hogy elnyerte pályafutása legjelentősebb megbízását a Párizs történelmi tengelyének (Louvre–Concorde–Diadalív) végpontját kijelölő modern Diadalív megtervezésére. A francia forradalom bicentenáriumára időzített mű sokáig üres „kockaként” állt tervezője asztalán, akit 1983-ban nemzetközi nyílt pályázaton 424 aspiráns közül választottak ki. Francois Mitterrand szocialista elnök víziójában az újdonsült diadalív a fény városának XXI. század felé tartó hipermodern negyede, a La Défense ékességeként szerepelt, ebben látta a jövő Párizsának szimbólumát. A maximalista, méregdrága tervéből engedni nem hajlandó Spreckelsen (Claes Bang) kivitelezése kútba fulladt, miután Mitterrand megbukott, és az új jobboldali vezetés megvonta a pénzt a szemében a baloldali kormány pazarló luxusberuházásától. Mitterrand (Michel Fau) kifinomult ízléséhez, műveltségéhez illő partnerre lelt Spreckelsen személyében, aki Carrarából hozatott márványból vonta volna be a humanizmusnak emléket állító diadalívet. Egyéni ambíciók, politikai érdekek, morál és megszállottság csap össze ebben a franciás nagysággal, emberi drámával építkező filmben, ami valamelyest rehabilitálja a dán tervezőt. Megannyi váratlan akadály, gáncsoskodás, az extrém építészeti elképzeléseit meghiúsító bürokratikus közeg veszi körül. Beleáll a vitákba, a konfliktusokba még azon az áron is, hogy a legközelebbi munkatársa, a szakmai támasz szerepét is betöltő feleségével (a Borgen-sorozatból ismert, dán kormányfőt, majd külügyminisztert alakító Sidse Babett Knudsen játssza) szakításba torkollik a viszonya. Spreckelsen összeomlása azután következik be, hogy kiveszik a kezéből az irányítást, a költséghatékonyság jegyében az új kormányzat döntése alapján az ő tudta nélkül olcsóbb, kevésbé esztétikus alapanyagokat használnak a diadalív megépítésére. Stéphane Demoustier rendezése briliánsan tárja fel egy művész tiszta víziója és az 1980-as évekbeli francia politika bürokráciájának könyörtelen működése közötti összecsapást. A különösen aprólékos operatőri munka gyakran kisebbnek láttatja a karaktereket a Diadalív szerkezetének hatalmas méreteihez képest. Ezzel mintegy illusztrálja a rendező a frusztrációt, amit egy alkotó érezhet, amikor kicsúszik a kezéből élete fő műve. ¬ Szentgyörgyi Rita
A romantika virtuózai
„Egyszerűen a legjobb és legtökéletesebb hegedűs, akit életemben volt szerencsém hallgatni” – mondta Yehudi Menuhin legendás hegedűművész és karmester az 1971-ben született, Bécsben élő, orosz-belga Vadim Repinről, generációja meghatározó hegedűművészéről. Repin 14-15 éves korában meghódította a világot a Carnegie Hall közönségéig bezárólag. Ő adja elő Max Bruch g-moll hegedűversenyét a Stradivari Rode-ján a Nemzeti Filharmonikusokkal, Vashegyi György vezényletével. A 82 évesen, 1920-ban Berlinben elhunyt romantikus zeneszerzőt élete végéig frusztrálta, hogy az első, Joachim József hegedűművész, komponista és karmester közreműködésével „felfrissített” művével azonosították. Az ily módon megújult, Joachim által 1868-ban előadott versenyműben a lírai és vadul energikus elemek váltakoznak, az első tétel végén felhangzik a virtuóz kettős kadencia, a harmadik viharos lendületbe csap át. A koncerten az egyik legnépszerűbb romantikus hegedűverseny után az egyik legnépszerűbb romantikus zongoraverseny következik. Liszt Esz-dúr versenyművét Repin egyik kedvelt kamarapartnere, a Kossuth-díjas Balázs János adja elő. Az ő karrierje is kamaszként kezdődött, 16 éves korától sorra nyerte a nemzetközi zongoraversenyeket. Liszt a zongoristakarrierjének lezárása után lett a zenekari művek jelentős, újító mestere. Az Esz-dúr zongoraverseny – négy tételével, híres fő témájának vezérmotívumként alkalmazásával – olyan, mint egy zongoraszólammal összetartott szimfónia. A hangverseny második részét Johannes Brahms utolsó, 4. szimfóniája tölti ki. Brahms tartott attól, hogy komor hangulatú műve nem lesz sikeres. Hűséges barátai osztották az aggodalmait. Egyikük papírkosárba is küldte volna a keserűen tréfás Scherzo tételt. A mű azonban hatalmas sikert aratott, és máig lenyűgözi a hallgatóit. Eduard Hanslick osztrák zenekritikus ezt mondta a műről: „Olyan, mint egy sötét kút: minél hosszabban nézel bele, annál ragyogóbban tükröződnek benne a csillagok.” ¬ Révész Sándor
Chopin – Párizsi szonáta
A rock and roll még meg sem született, de az első rocksztárok már rég halottak voltak. Bach, Mozart, Chopin és Liszt álltak a nem létező slágerlisták élén, ők voltak a társaság középpontjai. Az utcán felismerték és megállították őket, hangversenyeken, legyenek az akadémiai koncertteremben vagy a királyi palotában, tömegek ünnepelték őket. Nehezen reprodukálható örökséget – ragyogó univerzumot, virtuóz hangszeres tudást és előadói attitűdöt – hagytak az utókorra. A zsenijüket kották, jegyzetek, zenetörténészek megfejtései, emlékek és egyre halványuló emlékek őrizték. A hangrögzítés még az elképzelhetetlen jövő, ám amikor eljön az idő, milliók képzelték el, milyen lehet. A 250 színésszel, 600 fős stábbal, lengyel–francia együttműködésben készült Chopin – Párizsi szonáta kosztümös, elbeszélő film. Néhány percnyi kitérővel felvillantja a varsói, a mallorcai és a drezdai hónapokat, de a mindössze 39 évet élt és ezalatt több mint 200 zeneművet alkotó Frédéric Chopin párizsi éveire fókuszál, onnantól, hogy gyógyíthatatlan tüdőbajt diagnosztizáltak nála. Chopin a hátralévő ideje minden percében alkotni és zongorázni akart. Eryk Kulm tökéletes illúziót keltve alakítja a szerény, szorongó, maliciózus Chopint, aki a legszívesebben magának játszaná a saját kompozícióit, miközben tanításból, az előkelősködő szalonok közönségének adott haknizásból él, nem is rosszul. A rendezői koncepció az 1800-as évek lengyel–francia nyelvezetét frissítve éppúgy modern, mint a jelmezek használata, az egyik gördülékeny, a másik viselhető. Chopintől számos jól ismert mű részlete hangzik el, a jelenetekhez írt, kísérő elektronikus zene jól illusztrálja a romantikus-bulizós részeket és a drámai pillanatokat. Az eredeti cím – Chopin, Chopin! – talán jobban fejezi ki a mestert körülvevő tiszteletet és imádatot, míg a hozzáillesztett Párizsi szonáta némi melankolikus érzetet ad. A rendező nem viszi túlzásba az after partykra emlékeztető társasági élet illusztrálását, de nem hagyja ki az életrajzi filmekben kötelező rivalizálást, és egy máig vitatott szerelmi kapcsolat bemutatását. Liszt Ferenc (Victor Meutelet) és Chopin elválaszthatatlan barátok, akik még az elválás pillanatában is azon évődnek, kettőjük közül ki a jobb, és ugyanilyen talányos marad az extrém írónővel, George Sanddal (Joséphine de La Baume) folytatott viszonya. Egy kortárs filmben már fel sem tűnik, hogy az a város, ahol játszódik – nem az a város. A Chopinben a lengyelországi Lódz adja Párizst, elsőrangúan. „Elhagytam Lengyelországot, de Lengyelország soha nem hagyott el engem” – mondja Chopin. Sok (kultúr)történeti személyiség szájából ez patetikusan hangzana, de Chopin kivétel. A halottas ágyán az utolsó akarata az volt, hogy mielőtt sírba teszik, távolítsák el a szívét, és azt vigyék Varsóba. A nagy angol poéta, Lord Byron szíve nem égett el a halotti máglyáján, a zongora poétájának szívét ma is a varsói Szent Kereszt-templomban őrzik. ¬ Ligeti Nagy Tamás
A festők színháza – Böröcz András és Révész László László performance-ai a nyolcvanas években
A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának várakozásokkal teli budapesti művészeti közegében több olyan törekvés is elindult, amely semmibe vette a hagyományos kategóriákat. Ilyen volt a Képzőművészeti Főiskola festő szakán tanuló Böröcz András és Révész László László duójának kezdeményezése. Egyikük sem elégedett meg a statikus képekkel, a festészetet inkább akcióvá, a gondolatot pedig mozgássá gyúrták. A korszak legendás INDIGO csoportjából, Erdély Miklós szellemi köpönyegéből előbújva olyan nyelvet teremtettek, amelyben a dadaista fricska és a szürrealista álomszerűség természetes szimbiózisban élt egymással. A festők színháza című tárlat a hazai neoavantgárd aranykorába vezet el, ahol a művészet még tétre menő, húsba vágó játék volt. Böröcz és a 2021-ben elhunyt Révész performance-aiban egyszerű tárgyak kapták a főszerepet. A színpadon tojások, dinnyék, esernyők, gyufák vagy égő gyertyák váltak egy titkos szemiotikai rendszer elemeivé. Hol Shakespeare sötét drámái derengtek fel a háttérben, hol a görög mitológia Ikarosza igyekezett a mélybe zuhanni – mindez klasszikus zenei futamokkal, punk zenével, felolvasásokkal, vetítéssel vagy balett-tel kiegészülve. Az efféle audiovizuális performance-költészet nem volt didaktikus, az intellektuális mélységet mindig a humor ellenpontozta.
A kiállítás – amelynek alapkutatását Balázs Kata végezte el – vállalása messze túlmutat a puszta emlékezésen. A kurátorok – Fehér Dávid és asszisztense, Kergyó Zsófia – arra tettek kísérletet, hogy rekonstruálják a páros megismételhetetlen energiáit, amelyek 1977 és 1986 között jellemezték a munkásságukat. A falakon látható fotódokumentációk, a kollázsokkal telezsúfolt portfóliók és papírmunkák hűen tükrözik, miként vándoroltak át a színpadi motívumok a maradandóbb műtárgyak világába. Különös alkotás Böröcz helyspecifikus installációja, amely a régi díszletek szellemét idézi meg, új réteget adva a múltbéli akcióknak. A kortárs magyar képzőművészet progresszív fejezete nem maradt meg a helyi szcénában. A nyolcvanas évek végére a nemzetközi szakma is felfigyelt a magyar párosra, jött a tengerentúli bemutatkozás és 1987-ben a részvétel a rangos kasseli Documenta kiállításon. A negyven-ötven év távlatából is frissnek és aktuálisnak ható kiállítási anyag üzenete egyértelmű: a művészet valódi ereje a határok átlépésében, a kísérletezés bátorságában rejlik. ¬ Nagy Mercédesz