Gaál Ottó

Portré

2026. június 11.

Reviczky Zsolt

Gaál Ottó

nyelvvizsgahalmozó

„Nem nyelvtudás, ha tudok kérni egy kávét az adott nyelven, az onnantól kezdődik, ha meg tudom nevettetni a taxisofőrt” – vallja a 72 éves vállalkozó, aki 1974 és 1995 között összesen 27 nyelvből tett le a Rigó utcában közép- és felsőfokú nyelvvizsgát. „Szikrázó intellektusú” tanító és nyelvtanár édesanyja már korán kijelentette, hogy az egyetlen gyermeke „15 évesen értelmiségi lesz”. Édesapja az ipolysági gimnáziumban hat nyelvet tanult, és azt vallotta, hogy „háza a csigának is, szakmája mindenkinek van, de egy igazi polgárnak sportolnia, hangszeren játszania is kell, továbbá minimum egy idegen nyelvet tudni”. Ennek megfelelően fia a veszprémi Lovassy Gimnázium mellett sportolt és kiválóan megtanult zongorázni is. Jogásznak készült, de egy pont híján nem vették fel az egyetemre, külföldön dolgozott egy ideig, diplomát nem szerzett. A nyelvekből viszont később jóval túl is teljesítette az atyai kívánságot. Érettségi után először angolból, rá fél évre spanyolból tett nyelvvizsgát, azt követte az olasz, a francia, a svéd, a német, a norvég, a dán, az eszperantó, a bolgár, a holland, az orosz, a portugál, a szlovák, a cseh, a szerb, a horvát, a lengyel, a román, a török, a finn, az újgörög, az észt, a szlovén, az ukrán, az albán és a litván. Kifejlesztette a kreatív nyelvtanulás módszertanát, amit már 17 nyelvre adaptált, és sok tízezren próbálták ki sikerrel. Ezzel a módszerrel tanította a gyerekeit is: a fia Angliában IT-területen mérnök, a nagylánya bőrgyógyász főorvos egy pesti kórházban, kisebbik lánya, pedig a Cambridge-i Egyetemen tanít nyelvészetet, jövőre doktorál.

Hatvan országban járt, öt országban élt. Szeret biciklizni, pingpongozni, leginkább a norvég televíziót nézi, és nem szívesen mozdul ki a veszprémi házából. Kedvencei a polinéz nyelvek, például a tahiti, a hawaii és a maori.

¬ A szülei nyomán egyenes út vezetett ön számára az idegen nyelvek felé?

Nyilván fontos volt ez az indíttatás, de az is, hogy egész életemben azt éreztem, egyik szülőmnek sincs egy másodpercében sem fontosabb dolga, mint engem segíteni az utamon. Ez minden gyereknek kijárna, noha tudom, hogy nagyon nincs így. Soha nem volt velem szemben elvárás, és bennem sem volt megfelelési kényszer. Így volt arra lehetőségem, hogy a belső késztetésem diktálta irányban mehessek. De volt még egy fontos mozgatóm: a lustaságommal kevert kíváncsiság.