Aretinamérnöke

A Vasarely Alapítvány körüli bonyolult jogvita alapját az adta, hogy Victor Vasarely két, egymásnak részben ellentmondó végrendeletet hagyott hátra. A  halála után fia, Jean-Pierre (művésznevén Yvaral) és az ő felesége, Michele Taburno-Vasarely került a hagyatékkezelés középpontjába. A konfliktusok legfőbb szereplője azonban Pierre Vasarely, a művész unokája és egyedüli jogörököse volt, aki hosszas küzdelmet folytatott mostohaanyjával a műkincsek sorsa és az alapítvány irányítása miatt. Michele Taburno-Vasarely a francia bírósági ítéletek elől több száz milliárd forint értékű műalkotással előbb Chicagóba, majd Puerto Ricóba költözött, ahol saját alapítványt hozott létre, jogilag a korábbi végrendeletre hivatkozva. A nemzetközi nyomozás legdrámaibb fordulataként az FBI fegyveres csoportja San Juan-i otthonában foglalt le száznál is több Vasarely-alkotást a francia hatóságok kérésére.

A hosszan elnyúló, kontinenseken átívelő „örökösödési háború” ellenére napjainkra sikerült nagyban stabilizálni a helyzetet. Pierre Vasarely jogerősen az aix-en-provence-i alapítvány elnöke, az intézmény pedig megkapta a Musée de ­France minősítést, ami állami védelmet és renoválási támogatást hozott az időközben szinte romossá vált központ számára. Pierre Vasarely ­Philippe Dana újságíróval közösen jegyzett, Vasarely regényes évszázada című monográfiája – melynek idén jelent meg a második, bővített kiadása – éppen ezeket a kulisszák mögötti drámákat és a családi archívum rejtett rétegeit tárja fel a hazai olvasók előtt.

Vasarely nagylelkű adományozókedvének és szülőföldje iránti szeretetének köszönhetően Magyarországon egyedülálló, kettős múzeumi struktúra működik műveinek bemutatására. Az első kiállítóhely 1976-ban nyílt meg Pécsett, a művész szülőházában – ennek ünneplik most az 50. évfordulóját –, átfogó képet nyújtva az életműről a hangsúlyos kezdeti, figuratív korszaktól a kései nagy sorozatokig. A második intézményt 1987-ben avatták fel Budapesten, az óbudai Zichy-kastély déli szárnyában, oda több mint 400 alkotás került a művész adományaként. Míg a pécsi múzeum az életrajzi és korai fejlődési ívre fókuszál, a tíz évvel később nyílt budapesti egység már a nemzetközi rangú, érett op-art korszakot reprezentálja a sokszorosított grafikák (szerigráfiák) és monumentális textilképek bemutatásával.

A városligeti Olaf Palme sétányon álló Millennium Házában, a NEO Kortárs Művészeti Térben helyet kapott Vasarely Don’t Go Home! című tárlat közvetlen utalás arra az 1969-es momentumra, amikor a Műcsarnok nagy sikerű Vasarely-megnyitóján Major János képzőművész egy apró, Vasarely Go Home! feliratú táblát emelt a magasba. Ez a korabeli, egyszerre ironikus és elszánt gesztus kifejezte a szembenállást a hivatalos kultúrpolitikával, valamint a Nyugatról hazatérő, a rendszer által legitimációra használt emigráns sztárok elvi elutasítását. A tárlat bemutatja, hogy a politikai feszültségek ellenére az op-art mesterének és a magyarországi progresszív neoavantgárd alkotóknak a gondolkodásmódja mélyen közös tőről fakadt.

Az 1960-as és az 1970-es évek világát meghatározó technológiai optimizmus, az űrkutatás, a számítástechnika korai fázisa és a televíziós popkultúra egyaránt megérintette a vasfüggöny mindkét oldalán dolgozó művészeket. A kiállítás több mint hetven művel, három fő fogalom – a konstrukció, a rácsszerkezet és az illúzió – köré szervezve mutatja be a párhuzamos szellemi áramlást, többek közt Kondor Bélától, Gyarmathy Tihamértól, Haris Lászlótól Türk Péteren, Maurer Dórán, Hopp Halász Károlyon keresztül Birkás Ákosig. Az illúzió szekcióban világossá válik, hogy miközben Vasarely a vizuális ingerlés tudományos és demokratikus lehetőségeit kereste, a magyar művészek sokszor konceptuális vagy kritikai éllel nyúltak az optikai érzékcsalódásokhoz. Ezt a gondolati párhuzamot erősíti meg Gulyás János 1970-es kísérleti filmje is Pauer Gyula „pszeudo” című szobrászati programjáról. A tárlat további izgalmas részei közül is kiemelkedik Maurer Dórától a Kalah és Ventilla Istvántól a Kaleidoszkóp című kísérleti film.

A Kádár-korszak kultúrpolitikája számára a látszólag ártalmatlan, absztrakt geometrikus formák „behozatala” kiváló eszköz volt a modernizáció illúziójának megteremtésére, miközben elterelte a figyelmet a valóságról, a szovjet megszállásról vagy a szellemi elszigeteltségről. A NEO kiállításán viszont azzal szembesülhetünk, hogy a hazai progresszív alkotók munkái a valóság és a (manipulált) észlelés határainak feszegetéséről szóltak. A szeptember közepéig látogatható tárlat a Szépművészeti Múzeum átfogó kiállításával és a Magyar Nemzeti Galériában látható – a Vonal-korszak munkáit bemutató Kinetikus víziók. Nicolas Schöffer és Victor Vasarely dialógusban című – kamaratárlattal együtt ad teljes képet az életműről Budapesten.