Szürke zóna
Soha ne ugorj olyan vízbe, amiben nem tudsz úszni – tanácsolja az öreg és dörzsölt ügyvéd a szép és tehetséges ügyvédnőnek, aki, miután kilép az irodából, fejest ugrik a cápáktól nyüzsgő vízbe. A víz a cápáknál is veszélyesebb kétéltűeké, a szárazföldön derékszíj nélküli pantallót viselő aljas és kétéltű férfiaké, akiknek a karórájuk egy kisebb ország GDP-jével azonos értékű. Amíg az angol Guy Ritchie türelmesen várakozik első James Bond-rendezésére – hosszú idő óta ő a fogadóirodák nagy esélyese, egyben jobb híján stílusosnak nevezett stílusa miatt a producerek rémálma –, egymás után készíti filmjeit. Nála senki sem ismeri jobban az alvilágot és annak reklámarcait. Annak ellenére, hogy leírhatatlanul nagy kockázat megkörnyékezni ezt a társaságot, sokan szeretnének milliárdokkal gurigázni ott, ahol a fekete és a fehér között egyetlen árnyalat létezik: a szürke. A szürke zónában kavaró Manny Salazar (Carlos Bardem) egymilliárd dollárt emel le a magántőkealapok számlájáról; ezt akarja visszaszerezni az elképesztő sikerdíjjal dolgozó Miss Wild (Eiza González). Neki valamennyi erőforrás a rendelkezésére áll Salazar móresre tanításához, mindenekelőtt két megoldóember, Bronco (Jake Gyllenhaal) és Sid (Henry Cavill). Csatlakozik még hozzájuk néhány specialista, akiket nagyjából az Ocean’s Eleven-szériából és Az olasz melóból megismert kritériumok alapján válogatnak össze. Ugyancsak nagy összegű, de semmit sem hozó fogadást lehetne kötni arra, hogy sikerül-e Broncónak, Sidnek és embereiknek legyőzniük a jelentős ember- és tűzerőfölényben lévő, bevehetetlen szigeten magát elbarikádozó Salazart. Egy Guy Ritchie-filmben továbbra is prioritás a sebesség, valamint semmit sem változott, hogy a forgatókönyv tulajdonképpen abból áll, hogy a film első felében lépésről lépésre és másodpercről másodpercre begyakorolják azt, amit a második felében egy húszperces tűzijátékot előadva megvalósítanak. Új elem viszont az incselkedés az interszexualitással, ami ahhoz képest, hogy a filmet egy szaúd-arábiai befektetési társaság is támogatta, akár merésznek is nevezhető. ¬ Ligeti Nagy Tamás
A Logodi utca költészete
A budai Vár alatt fekvő, krisztinavárosi Logodi utcát a magyar költészetben és irodalomban az utca egykori lakója, Kosztolányi Dezső tette halhatatlanná, s ennek állít emléket e kötet. Mégpedig a magyar irodalom egyik gyöngyszeme, a Hajnali részegség című, 1933-ban írt versével. „Te ismered a házam / s ha emlékezni tudsz a / hálószobámra, azt is tudhatod, / milyen szegényes, elhagyott / ilyenkor innen a Logodi-utca, /ahol lakom” – írta a költő. Ettől kezdve költők, írók sokasága tisztelgett Kosztolányi és e műve előtt, s emelte a Logodi utcát a kötet szerkesztőinek megfogalmazása szerint „a magyar irodalom egyik főutcájává”. „Itt lakott, látod, Kosztolányi, / erre még nem jártál velem; / révült szemedben egy parányi / megcsillanó könnycsepp legyen” – írta Jékely Zoltán, s reagált erre Tandori Dezső: „Már a Logodi utcán, ahol Jékely járt / Kosztolányi házánál, egy kitárt / pinceajtót megragadok, / a világ, érzem, forog.” A marosvásárhelyi Kovács András Ferenc Hajnali tétlenség címen idézte meg Kosztolányi versét: „Nem tudhatod, mikor, mit, merre nézel, / szíved falán át ablakot hová nyit / egy pillanat, s te torkig telve mézzel / majd boldogulsz – olvass csak Kosztolányit.” A kötet egyik szerkesztője, Mohai V. Lajos pedig A Logodi utca egy metszete 1976-ból című versében rótta le tiszteletét: „Halotti maszk, meredt kő. / Vadsóska sárfüzére. / Törött, elmosott falak – / innen a költő igéje.” A kortárs, a szomszéd Mikó utcában lakó Márai Sándor pedig saját lakásának rommá lövését konstatálva állapította meg, hogy „itt romosodott Kosztolányi háza: ez volt a legtöbb, amit magyar író tisztességes írói munkával valaha is szerzett. Most ez is elpusztult.” A tisztességes írói munka mellett persze az sem volt elhanyagolható szempont, hogy a magyar irodalom mecénási szerepét betöltő báró Hatvany Lajos vállalta a kezességet Kosztolányinak a ház megvásárlására felvett kölcsönére. ¬ Riba István
Rumena Buzsarovszka: Nem megyek én sehova
„A falakról hámlott a festék és nagy nedvességfoltok éktelenkedtek rajtuk. A korlát elgörbült, a lépcsőfokok piszkosak voltak. A társalgófélében pizsamás férfiak ültek a ’80-as évekből ottfelejtett műanyag székeken egy tévé előtt és a híradót nézték.” Ilyen „koszos halálodúba” kénytelen bevinni a kislányát Elena, hogy haldokló apja legalább egyszer lássa az unokáját. Elena Amerikába ment férjhez a kétmillió lakosú, negyed magyarországnyi Észak-Makedóniából, és – bármennyire ismerősek is itthon a leírt kórházi állapotok – ugyanott szembesül az iménti képpel több év távollét után. Az új hazában sem jobb Elenának, beilleszkedési nehézségei vannak, a férje is olyan „profittermelési” üres udvariassággal beszél vele, mint az ügyfelekkel a munkahelyén. A gyerekük már elmúlt kétéves, de még mindig cipelni és szoptatni kell, különben dührohamot kap, és ez Amerikában természetes. A Medúza című elbeszélés hősei Nagy-Britanniában keresik az identitásukat, igyekeznek az előkelőnek szánt Queen’s Englisht beszélni, de angoljukba monoton szláv hangzók vegyülnek, a jómódúságba meg békétlenség. A gazdasági menekültek is igyekeznek a saját önképüket hátrahagyni a Cherokee-vörös című novellában, de a balkáni származás már az első arizonai estéjükön előhozza a kisebbrendűségi komplexust. A hét kisprózát tartalmazó kötet címadó darabjának hőse is ilyesmivel szembesült Melbourne-ben, ahová feltehetően saját múltja elől vándorolt ki. A szülőhelyükről el nem mozdulók is rosszul érzik magukat a bőrükben. Van, aki a nagyszülők elhagyott házában igyekszik kiverni fejéből a régi abúzus emlékét, egy házaspár két tagját a mások javára billenő társadalmi különbségek gyötrik, az egyetemi oktató a kilátástalanság láttán az alkoholhoz nyúl. Az iróniával vegyített együttérzéssel remekül megformált karakterek sorsa jelzi, hogy – az egyik szereplő szavai szerint – a volt jugoszláv tagköztársaság mindennapjai a rendszer teljes összeomlását mutatják, ahol „a lélek és az erkölcsök korrupciója” is tetten érhető. ¬ Mátraházi Zsuzsa
Fészek Klub
„Mi, énekesek, festők, szobrászok, színészek, építészek, muzsikusok, írók, egy fészek százféle lakói százféle módon, de ugyanazzal a hittel és alázatossággal szolgáljuk az urat, kinek neve Szépség” – fogalmazott a Fészek Művészklub egyik alapítója, elnöke, Heltai Jenő, aki a sokszínűség szentélyének, alkotók gyűjtőhelyének tartotta a Dob és a Kertész utca sarkán álló szecessziós épületet. Az ezredfordulóra a bulinegyed, a romkocsmák kiépülése óta zárvány lett a Fészek, nem találta a helyét a XXI. század megváltozott kulturális-szórakoztató életében. Az 1950-ben államosított épület a rendszerváltáskor ismét önálló lett, jelenleg közhasznú országos egyesületként működik a háromszintes műemlék házban. Ily módon megszűnt a fenntartói támogatása, és idővel a mindennapi működéshez szükséges anyagi eszközök előteremtése egyre nehezebbé vált. Manapság leginkább dzsesszkoncerteket, képzőművészeti kiállításokat tartanak a Fészek termeiben.
Török Ferenc filmrendező szinte gyerekkorától a Fészek szerelmese, egy ideig elnöke volt, jelenleg is tagja az egyesületnek, és a szívén viseli, hogy a klub ismét felkerüljön Budapest kulturális térképére. A Moszkva tér, a Szezon, az 1945 rendezője 2017 óta a Nemzeti Filmintézet feketelistáján szerepel nemzedéke számos jeles alkotójával egyetemben, és most a Fészek 125. születésnapjára félórás dokumentumfilmmel tisztelgett a művészklub előtt. „Eredetileg nyolcrészes tévésorozatra készültem az 1930-as évek népszerű hazai színésznőjéről, sanzonénekesnőjéről, Rácz Valiról, az ő története összefonódik a Fészek múltjával” – mesélte a rendező. „Külföldön sikerrel pályáztunk némi támogatásra a sorozat előkészítésére, ami azonban még arra sem volt elég, hogy elmeséljem személyes viszonyomat a Fészekhez és a klub legendás történetéhez. Reményeim szerint a rövidfilm továbblépés lehet majd a filmsorozathoz. Az idei filmszemlén mutattuk be a filmet, ősszel több neves fesztiválra készülünk vele.”
Török és alkotótársainak időutazása 16 mm-es celluloidra forgatott gyönyörű film, Nagy Zágon operatőr egyedi vizuális világával, Pándi Balázs zenéjével és korabeli slágerekkel, Turán Eszter produceri munkájával. A mai és az 1930-as évekbeli Budapest folytat egymással párbeszédet archív felvételeken, utcaképeken és a nagy múltú épület körbejárásával. Máté Gábor hangja idézi meg Heltai Jenőnek a Fészek Klub 25. születésnapjára írt köszöntőbeszédét, ami útikalauzként kíséri végig a régi korok emlékét, dzsesszritmusokba oltott zenekísérettel és Bartók Bélával.
A filmforgatás kulisszái mögé is bepillantva fekete-fehér álló- és mozgóképeken megelevenednek a klub 1936-os farsangi báljának újragondolt jelenetei. „A Színházi Élet című korabeli újságban fantasztikus fotósorozatot találtunk az az évi adománygyűjtő bál szereplőiről, a gyönyörű jelmezekről, amiket kiindulópontnak tekintettünk a fikciós jelenetekhez. Gaál Béla, eredeti nevén Goldstein Béla volt az 1936-os bál egyik főszervezője, akit a Meseautó vagy a János vitéz rendezőjeként is ismerhetünk. A film vége emléket állít a tragikus sorsú magyar filmrendezőnek” – mondta Török, aki végeláthatatlanul képes mesélni a házról, amely ennek az extrém, különc, flitterektől és gyöngyöktől, önfeledt pezsgőzésektől, kavargó szerelmi viszonyoktól izzó történetnek az igazi főszereplője. Jelenleg nem üzemel sem az étterem, sem a könyvtár, a zongorák el vannak zárva, a galéria jövőjét is újra kell gondolni. Magánberuházásból sikerült felújítani a csodálatos belső kertet és az épület egyes részeit, és mintha végre megújulna a „társaság” is. Kreatív fiatal művészek járnak újra oda, hála a Palazzo Permanensnek és Drahovszky Márk ügyvédnek, gasztrovállalkozónak. Mostanában európai szintű dzsesszkoncerteket is tartanak. „A filmünk is apropó arra, hogy a ház nyisson az új közönség felé, mert a Fészeknek élnie kell!” – mondta Török.
Az udvaron változatlan a három gesztenyefa, az első fotókon még facsemeték, mára az emeleti tető fölé magasodó óriások. Hogy ki múlathatta az időt a lombjaik alatt Bartóktól Kodályig, Louis Armstrongtól Ella Fitzgeraldon át Raoul Wallenbergig – egész könyvet érdemlő téma. A korszak neves építésze, Freund Vilmos tervei alapján 1885–1886-ban épült a ház, és egy ideig a Pesti Izraelita Nőegylet árvaháza kapott benne helyet. Bohémtanya, a pesti szellemi elit otthona lett, és Fészek néven 1901. szeptember 7-én nyílt meg. A XX. század viharos évtizedeiben mindenki, aki számított, megfordult ott. Molnár Ferenc asztalánál a kor legkiválóbb írói gyűltek össze, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Szép Ernő. Királyhegyi Pál, Latabár Kálmán, Fényes Szabolcs szintén nagy asztaltársaságot gyűjtött maga köré. Pablo Casalstól Yehudi Menuhinon át Max Reinhardtig a Budapesten fellépő művészek, rendezők, zenei, irodalmi nagyságok is feltűntek a klubban.
„Az arisztokraták a Nemzeti Kaszinóban időztek, a szellemi arisztokraták pedig a Fészek Művészklubban, mely klub tagjának lenni nagyobb tisztesség volt, mint bármely más kaszinótársaságnak” – írta Kalmár Tibor A humor háza című kötetében. A szórakozás dzsentri luxusának adózó művészek számára a Kádár-korszakban a szabadság menedékét jelentette. Kártyatermében, kupolabárjában verte a blattot hajnalig például Latinovits Zoltán. Évtizedeken át amúgy a kártyajátékokból származó bevétel szolgáltatta az intézmény fennmaradását. Vicces anekdota kering a Latinovitsot és a kor más művészeit is „szemmel tartó” Aczél Györgyről, aki gyakori vendég volt a kupolabárban. Az impozáns lépcsősor helyett mindig a liftet használta, ami rendre a látogatásaikor romlott el. És mivel a liftben kellett kivárnia, amíg megérkezik a szerelő, idővel a probléma kiküszöbölésére Aczél elvtárs titkársága előre jelezte a főnök érkezését, hogy tartsanak készenlétben egy szerelőt. ¬ Szentgyörgyi Rita