Meghívás
A lassan kifutó X generáció számára maradt még kiút: visszatalálni a boldogsághoz. Az X generáció megállapodott férfiai és női azért vannak túlreprezentálva az illatgyertyákat és a háncsból készült szőnyegeket áruló boltok levelezőlistáján, mert még mindig reménykednek valami varázserőben. Joe (Seth Rogen) és Angela (Olivia Wilde) is szeretne úgy élni, ahogy régen, de már nincsenek összhangban: például szexről legalább másfél éve nincs szó. Angela a maga világát építi, egy letisztult koppenhágai stílusú lakást, ami iránt más tökéletesen érzéketlen, pedig felettébb költséges. Joe pikírt zenetanár, tehetetlen, frusztrált, ifjúkori blöffjeinek foglya. Nem a Berkeley-n, hanem egy megbecsült, kisebb zenei iskolában tanít, viszont a kínok kínját éli meg a felesége gondoskodása miatt, aki – hangsúlyosan nem elektromos kerékpárral – igyekszik karbantartani a férje vérnyomását. Kerékpározni San Franciscóban szörnyű, dombra fel, onnan le, majd megint fel. Még szerencse, hogy az ilyen filmek szerint San Franciscóban nem lakhatási, csak párkapcsolati válság van. A férj egy nap arra ér haza, hogy a felesége vendégeket hívott, a fölöttük lakó szomszédokat. A hamarosan betoppanó vendégek fura lények. Nemrég költöztek a házba, és rendkívül hangosak: Hawk (Edward Norton) és Pina (Penélope Cruz) senki előtt nem titkolják el, hogy nincsenek gátlásaik, ha egymás kielégítéséről van szó, majd tesznek egy ajánlatot: mi lenne, ha négyesben is kipróbálnák? A remek színészek társaságában az Angelát játszó Olivia Wilde rendezőként a Meghívást a sok életközépi válsággal küzdő férfi és nő kortársa mellett kitüntetetten Diane Keatonnak dedikálta: az egyik utolsó stílusteremtő színésznőnek, aki a mennyországban neki jutó helyet is a maga ízlése szerint alakította át. ¬ Ligeti Nagy Tamás
Georg von Wallwitz: David Hilbert
A „címszereplő” nevére alighanem kevesen kapják fel a fejüket, az alcím – Hogyan változtatta meg egy matematikus a 20. századot – már olvasócsalogatóbb. Mondhatnánk, a matematika szürke eminenciása volt a Königsbergben 1862-ben született, majd a Göttingeni Egyetemen professzorrá lett tudós. De tanítványai, kor- és pályatársai sokkal színesebb és sokoldalúbb egyéniségként emlékeznek rá, olyannyira, hogy „a XX. század első felének legbefolyásosabb matematikusa” epitheton ornansszal ruházták fel. Hatása nem csupán abban mérhető le, hogy 1900-ban 23 nevezetes matematikai problémát azonosítva egy évszázadra meghatározta a tudományág fejlődését, vagy hogy kiküszöbölte az euklideszi axiómarendszer hibáit, hanem abban is, hogy szerteágazó kapcsolatrendszerén keresztül milyen komoly hatást gyakorolt a következő évtizedek alakulására. „Senki másnál nem találkozott annyi, később meghatározó jelentőségűvé váló tudós, és egyetlen más íróasztalnál sem formálódott az életutak és gondolatok kapcsolódásából olyan szövedék, amelyből végül – nem tervezett módon – egy új korszak született” – fogalmaz a kötet szerzője. Hilbert tanítványai közé tartozott az évtizedekig a világ legjobb sakkozójának számító Emanuel Lasker, és olyan matematikusok, mint Wilhelm Ackermann, Ernst Zermelo vagy Hugo Steinhaus. Az ő szellemi környezetéből nőtt ki a játékelmélet, hozzá visszavezethető a számítógép megszületése (asszisztense volt Neumann János), valamint sok olyan tanítványát és kollégáját inspirálta, akik utóbb, a második világháborúban különféle titkos programokon dolgoztak az atombomba fejlesztésétől a radarokig. De emlékezetes „kitérője” volt 1914–1915-ben, amikor Albert Einsteinnel közösen és párhuzamosan dolgozott az általános relativitáselméleten, amiből – a világraszóló sikeren túl – némi elbitorlási vitára, „féltékenységi drámára”, majd kibékülésre is sor került kettejük közt – meséli Wallwitz. A világ többet tudna ma Hilbertről, ha nem 1943 februárjában hal meg, amikor a világháború borzalmai és zaja miatt alig valaki szerzett tudomást az eltávozásáról. ¬ Illényi Balázs
Garaczi László – Nagy Ildikó Noémi: Hullámzó horizont
„A férfiak a kudarcokkal, a nők a menstruációval mérik az időt” – maradt meg az elbeszélő Villő fejében a mondat abból a prózaversből, amelyet 1993-ban Budapest egyik füstös kocsmájában adott elő neki egy ifjú költőreménység. Villő második generációs emigránsként Amerikában nőtt fel, és a könyv első felében manhattani gyerek- és kamaszkorának villanásait idézi fel. Nagyanyja 1956-ban vándorolt ki Budapestről, a család azonban szigorúan őrzi a magyarságát. Villőt a magyar közösség néptánctáborába küldik, szellős, elegáns, ám a korosztályához egyáltalán nem illő selyemblúzt adnak rá, mert szerintük a lány akkor hívhatja fel magára a fiúk figyelmét, ha elérhetetlennek mutatja magát. A család nyaralni is együtt jár a magyar diaszpórával a Lake Hope-i bungalókba, ahol Villőnek is szerepelnie kell. Apja pedig biztos abban, hogy azontúl minden jóra fordul Magyarországon, hogy politikai szerepet vállalt a borostás joghallgató, aki náluk is járt, és akinek drukkoltak, hogy minél több gólt rúgjon a focimeccsen. Az informatikusnak készülő Villő 1993-ban abbahagyja az egyetemet, és elutazik Budapestre a nagyanyjától örökölt lakásba. Ettől fogva a könyv helyszíne Lipótváros. Meglepetések sora vár az Amerikában született fiatal nőre: nincs a házak homlokzatán légkondicionáló berendezés, a nagy belmagasságú lakások plafon alatti részét üres lyuknak látja, a centrifugában próbál ruhát mosni, és furcsállja, hogy nem divat a nejlonharisnya, amelynek sercegtetésével felkelthető a férfikíváncsiság. Lát hajléktalant, koldust, kedvenc helye lesz az Angyal bár, a Sziget Fesztivál viszont riasztja. Az egyik kocsmában megtudja, hogy az a költő, akinek a versét Lake Hope-on szavalta, nemrég negyvenévesen szívrohamban meghalt. Szembesül a rendszerváltás minden hátulütőjével. A „négykezes regényt” Garaczi közösen írta feleségével, Nagy Ildikó Noémivel, aki ’56-os magyar emigránsok unokájaként az Egyesült Államokban nőtt fel, vagyis megtapasztalta a diaszpóra életét, és a kívülálló szemével láttatja a magyar rendszerváltást. Garaczi is ismeri a kettős identitás furcsaságát. A fővárosban volt gyerek, de családi kötelék fűzi a Dél-Alföldhöz. ¬ Mátraházi Zsuzsa
Schiff András zongoraestjei
„Legközelebb nem kell ilyen messzire utazni” – jelezte Párizsban Schiff András, hogy ő is várja a visszatérést Budapestre. A szeptemberi két koncertre a jegyek pillanatok alatt elkeltek, annak honoráriumát a világhírű zongoraművész a Zeneakadémia Rácz Aladár Roma Szakkollégiumának megalapítására ajánlja fel. Schiff csaknem másfél évtizede fogadta meg, hogy amíg Orbán Viktor hatalmon van, nem jön Magyarországra. A politikai radikalizálódást ért bírálatai miatt az interneten névtelenül megfenyegették: „ha visszatérek Magyarországra, levágják mindkét kezemet” – nyilatkozta 2013 decemberében a hatvanadik születésnapján Londonban tartott koncertjén. „Nem akarom kockáztatni a fizikai és lelki bántalmazást” – fűzte hozzá. II. Erzsébet brit uralkodó 2014. június 14-én a zeneművészetért kifejtett tevékenységéért lovagi címmel (Knight Bachelor) tüntette ki. Az áprilisi választások után elfogadta Karácsony Gergely meghívását, és már a májusi budapesti látogatásán felmerült, hogy koncertet ad a lehető legnagyobb létszámú közönség előtt. Mivel a szabad tér a zongorajátékra nem alkalmas, maradt a hagyományos megoldás. Visszatér tehát a Zeneakadémiára, ahol Kadosa Pál, Rados Ferenc és Kurtág György tanítványa volt. „A művész az utóbbi években egyre gyakrabban lép fel úgy, hogy csak közvetlenül a koncert előtt dönti el, mit játszik – sőt előfordul, hogy az est hangulata, a hangszer vagy akár a közönség reakciói alapján menet közben alakítja a program ívét. Ez különösen a szólóestjeire jellemző, és a közönsége kifejezetten szereti ezt a szabadságot és spontaneitást” – írja a Zeneakadémia honlapja, jelezve, hogy meglepetéskoncert várható. Párizs ebben a tekintetben kivételt jelentett, hiszen a június 29-én a Théatre des Champs-Élysées-ben tartott Schubert-estre decens programfüzet készült. Sir Schiff a koncert első, 70 perces részében az osztrák zeneszerző zongoradarabjait és impromptu-sorozatait egyetlen zeneműként, szünet és megszakítás nélkül adta elő. „Számára nem a kompozíció, hanem a hangverseny a legmagasabb formai egység” – írta néhány évvel korábbi fellépéséről Malina János zenetörténész, ami egyúttal azt is jelezheti, mire számíthat a Zeneakadémia közönsége. A második részben Schiff Schubert G-dúr szonátáját (D. 894) adta elő, a negyvenperces mű hatalmas sikerét bő húszperces ráadással köszönte meg. „Minden nagy zeneszerző közül Schubert érint meg a legmélyebben, legtöbbször még meg is ríkat, más komponisták ezt csak ritkán érik el” – mondta a BBC 1997-es, A vándor: film Schubertről Schiff Andrással című riportjában. ¬ Farkas Zoltán
„Nemzeti szalonok” helyett országos tárlatot!
Hacsak az érdeklődő nem jár heti rendszeresen galériákba, nem ismerheti meg, milyen alkotások kerültek ki az elmúlt időszakban a magyar festőművészek műtermeiből. Ezért hozták létre hajdan a Műcsarnokot, de hiába kapta meg a kiállítóteret a Magyar Művészeti Akadémia (MMA), ott a festőművészek a „nemzeti szalonok” keretében csak ötévente kapnak lehetőséget a bemutatkozásra – mondta a HVG-nek minap adott interjújában Váli Dezső festőművész, aki már hosszú ideje szorgalmazza az egykor évente megrendezett Tavaszi Tárlatok „intézményének” visszaállítását. Ám a kezdeményezése – hiába csatlakozott hozzá 24 művésztársa – süket fülekre talált az MMA-nál. A Műcsarnok – „az áldemokrácia vagy valami rosszul értelmezett egyenlősdi jegyében” – egyik évben az építészek, a másikban az iparművészek, majd a népművészek és a fotóművészek seregszemléjének ad otthont. „Az ötéves körforgás lehet, hogy működik az építészek esetében, ahol ennyi idő alatt – a dolog természetéből adódóan – kevesebb alkotás születik, de más a helyzet a festészetben, ahol a sok ezer kép okán minimum kétévente szükség lenne egy ilyen kiállításra” – mondta Váli a HVG-nek. Hozzátéve: szükség lenne ismét olyan fórumra, „ahol az újat, a tendenciákat, a belső arányokat, a nagy eredményeket, de akár a nagy csacsiságokat is folyamatosan figyelemmel lehetne kísérni”. Szerinte a kiállítások szervezésének mai, meghívásos pályázatokra emlékeztető gyakorlatával szemben a tisztességes megoldás a szabad beadás: bárki, maximum három művel, a neten keresztül, amiből négy-öt emberből álló zsűri választhat. „Ez garancia lehet arra is, hogy tájékozatlanságból vagy valamely személyes koncepció okán nem marad ki senki. Egyetlen kritérium marad: a minőségelvűség” – mondta Váli, aki szerint hagyni kellene végre a „nemzeti” jelzővel illetett bemutatókat; hívogatóbb is lenne az „országos” vagy a „tavaszi” tárlat elnevezés. Úgy látja, az elmúlt időkben a szakma, de a kiállításlátogatók egy része is elkedvetlenedett. Ennek egyik oka, hogy a politika is belekeveredett oda, ahol semmi keresnivalója. Ezért egy réteg kezdte eleve távol tartani magát. „Elértük, hogy lassan-lassan szégyen lett bizonyos kiállításokon, kiállítóhelyeken szerepelni.” ¬ Dobszay János