The Rolling Stones: Foreign Tongues
„Tulajdonképpen még simán csinálnánk újabb lemezt, de azért egyre mélyebben merülve a nyolcvanas éveinkbe, már nem biztos, hogy erre sor kerül” – nyilatkozta a július 26-án 83. évét betöltő Mick Jagger a július 10-én megjelent The Rolling Stones-album apropóján. De a „most már biztos ez lesz az utolsó” kezdetű mondatoknak épp a Stones esetében aligha van értelme. Már 19 éve is azt mondtuk az akkori budapesti koncertről, hogy azért (is) kihagyhatatlan, mert valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy élőben láthatjuk őket, hiszen akkor 64 éves volt Jagger és Keith Richards. A rock and roll pedig nem a nagypapák műfaja, igaz, Richards léte eleve cáfol minden befejezett igeidőt. Bár azóta nem jártak Budapesten, de szerencsésebb helyeken még tavalyelőtt is turnéztak. Sokáig új album sem készült, mígnem 2023-ban kiadták a Hackney Diamondsot, amiről megírtuk: „Ha hattyúdal, akkor fantasztikus búcsú.” Néhány elszólásból hamar kiderült, hogy nem fért fel minden új dal arra a lemezre, így kellett az újabb, ami még magasabbra tette a lécet a rock and roll őszikék műfajában.
Jaggerék megmaradtak az előző lemezzel is csodákat művelő fiatal zseni, az ötszörös Grammy-díjas producer Andrew Wattnál, aki korra, nemre és egyebekre tekintet nélkül dolgozott már Justin Biebertől és Lady Gagától Elton Johnon át Iggy Popig, Ozzy Osbourne-ig a legkülönbözőbb előadókkal, legutóbb a június végén megjelent Paul McCartney-albumon tűnt fel. Az exbeatle – a Hackney Diamondshoz hasonlóan – most is beugrott egy dalra (Covered in You), és a lemezen még közreműködtek olyan zenészek, mint a Cure-frontember Robert Smith (Divine Intervention és a Never Wanna Lose You), a Red Hot Chili Peppers dobosa, Chad Smith (Beautiful Delilah) vagy Bruno Mars (Never Wanna Lose You), továbbá az albumot nagyjából végig színesíti billentyűjátékával Steve Winwood. Hozzájárulásuk inkább amolyan baráti cameo, vagy közös bulizenélés. Szerepel a lemezen még az öt éve meghalt Charlie Watts is, talán az utolsó közös felvételük volt 2021-ben a kifejezetten dögös rock and roll dal, a Hit Me in the Head, amit most kevertek készre a hangmérnökmágusok és a – több dalban, így ebben is hangszeren közreműködő – producer.
Watt most is úgy tudta kihangosítani a Stones jellegzetes, több mint fél évszázadon át érlelt hangzását, hogy az ma is tökéletesen hallgatható. Az alapzenekar egyetlen 80 alatti tagja, a 79 éves Ronnie Wood azt mesélte, hogy Watt fő érdeme az volt, hogy energiát tudott kiszedni a zenészekből, rá tudta venni őket arra, hogy ne kényelmesedjenek el. Erre idejük sem lett volna, a felvételek döntő része ugyanis egy hónap alatt készült el a londoni Metropolis Studiosban. Az alapokat is egyszerre vették fel, nem sávonként, minden hangot pontosan porciózva.
A lemezről sugárzik, hogy a veterán zenészek kifejezetten élvezték a felvételeket, az album sokszínű, leginkább a hetvenes évek végére, a Some Girls című lemez idejére repít vissza, de megvan benne minden, amiért 64 éve szerethető a Stones: a harapós gitárriffek, a bluesos lüktetések, az egymásnak válaszolgató gitárok, punkos mozgósítás, és egy-egy countryval vagy akusztikus balladával lecsendesítés. Jagger hangja semmit sem kopott, a két gitáros pedig a szokásos fésületlenséggel bizonyítja, hogy az a műfaj, amit (részben) ők találtak ki, még ma is nekik áll a legjobban. A „dédpapák rock and rollja” kifejezésben az ilyen lemezek hallatán nem lehet gúnyos lenézés, épp ellenkezőleg, a soha ki nem fogyó, kirobbanó energia szinonimája.
A dalokban a szerzők egyrészt (ön)ironikusan kifigurázzák a korukat, amikor akár még szerelmes is lehet az ember, de egyre több veszteséget kell elsiratnia. Az utóbbira jó példa a lemez legszebb dala, egyik csúcspontja, a Keith Richards által énekelt Some of Us című ballada az öregedésről, a szeretet iránti igényről, a sebezhetőségről. A The Guardian találóan jegyezte meg, hogy Richards ebben „bepillantást enged a vademberimázsa mögé”. Jagger mindemellett itt-ott erősen társadalomkritikus kirohanásokat is becsempészett a szövegekbe. A Covered in Youban például arról énekel, belefáradt abba, hogy a világban a rakétáikkal felvonuló, patkányként szaporodó autokratákat kelljen bámulnia. Az album másik csúcspontjában, a Mr. Charm című, szatirikus dalban pedig konkrétan is megnevezi Elon Muskot („mad mogul Mr. Musk”), de igazából általában a befolyásos, karizmatikus, milliárdos üzletemberek manipulációira mutat rá. Elsőre talán nincs a lemezen slágergyanús dal, de az egyórás műsorban megjelennek a Stones-univerzum legfényesebb momentumai, és olyan csemegék is elférnek rajta, mint egy Amy Winehouse-feldolgozás (You Know I’m No Good), vagy az albumzáró, lecsupaszított, egyszerű Chuck Berry-blues (Beautiful Delilah). Az utóbbi állítólag úgy készült, hogy a stúdióban elkezdte a 82 éves Jagger énekelni az 1958-as dalt, Richards pedig fogta a gitárját, és alájátszott. Valahogy így kezdődött a Stones története is 64 éve, Jagger és Richards összetalálkozott a dartforti vasútállomáson, és kiderült, mindketten Chuck Berry-rajongók. Ez elég volt ahhoz, hogy az akkor 18 éves Jagger énekelni kezdjen, Richards pedig gitárt ragadjon. Ezt teszik (kisebb nagyobb hullámvölgyekkel) azóta is. ¬ Balla István
Az Arany Spatula
A tudomány mai állása szerint ha zabpelyhet, vizet és sót kevernek össze, annak zabpehely-, víz- és sóíze lesz. Kivéve, ha ezt a Skót-felföldön keverik és kavarják. Skóciában persze majdnem minden más, a zabkása rituális elkészítése biztosan az. Harminc éve minden év októberében összegyűlnek a zabkásának hódoló géniuszok, hogy kizárólag a három őselemet használva – semmilyen ízesítőanyag nem megengedett! – versenyezzenek a fődíjért, az Arany Spatuláért. A spatula az élet sok területén – például a mandula megpiszkálásához – használt ügyes kis eszköz, a Skót-felföldön elterjedt autentikus darabot azonban úgy faragták ki, leginkább cseresznyefából, hogy a vége nem kanálban végződik, így leginkább mézcsurgatóra, jogarra vagy Harry Potter varázspálcájára hasonlít. Az eddig operarendezéseivel kitűnt, ciprusi görög származású ausztrál rendező, Constantine Costi Az Arany Spatula című filmje óda a szent keveréshez, és annak kitalálójához, Charlie Millerhez. Mr. Miller a Glasgow-tól délre fekvő Carrbridge spatulakészítő főkavarójaként nem hivatalos polgármester is, továbbá a 800 lakosú falu turisztikai látványossága, annyira népszerű, mint a települést átszelő patak fölötti Koporsó hídként emlegetett Málhás Ló híd, amely Skócia legrégebbi, 1717-ben épült kőhídja. A spatulát a jobb karjára tetováltató úriember védőszentként éppen leköszönni készül, mert úgy érzi, az idős korral járó nyavalyák már megnehezítik az aktív részvételt. A kamera az utolsó általa szervezett versenyt örökíti meg, ismertetve a dicsőséges múltat, és a lehető legközelebb hatolva a bajnokok reggelije készítésének filozófiájához és kulisszatitkaihoz. A zabkása-világbajnokság specialistái minden pillanatban cáfolják a tudomány állításait az egyenízről és a zabkása egyhangúságáról, ám – miként a nagyik a titkos receptet őrzik – nem árulják el művészetük titkait. Ian Bishop, az egyetlen helybéli győztes azt mondja, ha megtenné, onnantól kezdve bárki meg tudja csinálni. A Kása Kátya nevű versenyző érzékiségről és a kavarási technikáról értekezik, de ő is mélyen hallgat arról, jobbról balra vagy fordítva keverve lesz az igazi. A ragacsos tálak miatt főmosogatót is alkalmazó esemény színvonalára jellemző, hogy egy alkalommal egy manchesteri asztrofizikus finn biokémikust, svéd orvost és norvég múzeumigazgatót maga mögé keverve nyert. Az Arany Spatula a második legjobb dolog, ami Kurt Vonnegut Bajnokok reggelije regénye után a zabpehely apropóján történhet: igazán különleges film azoknak, akik ott akarják hagyni a taposómalmot, de az El Caminót túl hosszúnak tartják ahhoz képest, hogy milyen sokszor korog az ember gyomra. ¬ Ligeti Nagy Tamás
Pataki Éva: Rádiónk aranykora
Aki a cím hatására fog bele az olvasásba – mert rádiósként, hallgatóként vagy ma már a történelem iránt érdeklődőként visszatekintene a Rádió aranykorára –, az eleinte elbizonytalanodhat. A regény egyik szála egy anya vívódása. Pál Máriát, az egykor országosan ismert rádiós újságírót hajnalonként az riasztja fel, hogy 35 évvel korábban, a rendszerváltás izgalommal és munkával teli 1989-es évében elvetette a magzatát, akinek az apja az akkoriban szintén országosan ismert egyik rádiós lett volna. Aztán a regény lapjain bőven felbukkannak rádiós történetek is a gyorsan puhuló Kádár-rendszer lelkesült szerkesztőségeiről, majd ugyanazoknak a műhelyeknek a bénultságáról a kilencvenes évek eleji első médiaháborúban. A szerzőnek jó forrásai lehettek: még regénnyé alakítva is hátborzongatóan valósághűek például a lázas, de reménytelen gyűlésezések, a dermesztő értekezletek a Magyar Rádió politikai megszállásának és 1994. tavaszi tisztogatásának hónapjaiból. Ismerősek a szereplők is, jóllehet nem kulcsregényről van szó. Aki felismerni vélné az autószerelőből lett sztárriportert, a gyomorpanaszokkal dolgozó külpolitikai szerkesztőt, netán találgatná, ki az a szőke sörényű kolléga, aki a legjobb seggű férfi az egész rádióban, az pár oldallal később elbizonytalanodik: a szereplők több rádiósból lettek regényalakká gyúrva. De azért lehet találgatni: egy-két újságíró elég jól beazonosítható. Pataki Éva bölcs távolságtartással mutatja be hőseit: nem végzetesen szigorú a rosszakkal, és tapintatosan felvázolja a jók gyarlóságait, kompromisszumait. Amit ők elrontottak vagy elmulasztottak, annak a helyrehozása több mint három évtized elteltével már a fiatalok dolga (lehetne). „Mi ebből már kimaradunk” – állapítják meg az immár nyugdíjaskorú hősei, a rádiózás megszállottjai az utolsó lapokon, a forrongó Budapestet szemlélve. Merthogy a befejezés azt sejteti, hogy kétezer-huszonvalahányban forradalmi hangulatú fiatalok tömegei indulnak az állami rádió és tévé székházához, ezzel próbálva megbuktatni a 2026-ban hatalmon maradó Orbán-rendszert. „Lángok lobbantak a belső kerületekben (…), szirénák vijjogtak, drónok, helikopterek köröztek az épületek felett”, még az internetet is lekapcsolták, és a mozgalom vidékre is átterjedt. A szerző optimizmusa irigylésre méltó; nem könnyű elképzelni, hogy a mai Magyarországon épp a sajtószabadság, a kiegyensúlyozott hírszolgáltatás ügye vinné a barikádokra az embereket. ¬ Bedő Iván