A Répakirály
Mit keres egy német Párizsban, aki nem is úgy német, ahogy? Igazából egy bohém Wiener, egy német zsidó, akit nem is igazán úgy hívnak, ahogy. A történelmi tapasztalatok szerint nyilván rosszban sántikál; ha a franciák meghallják azt a nevet, hogy Offenbach, elmegy a kedvük a krédójuktól is. De vannak kivételek. Attól, hogy Jakobból Jacques lett, Párizs még nem volt elbűvölve. Amikor azonban az engedélyezett vallás, a megígért jólét mellé az Offenbach nevű zeneszerző lehetővé tette a színház négy fala között a lélekbe és az alsóneműkbe betekintés állampolgári jogát – minden megváltozott. Nem ő találta fel a kánkánt, de ő emelte át előbb színpadra, aztán a népünnepélyek egyik látványosságának számító, a mediterráneum kocsmáiban látott táncot. A franciák nemzeti himnusza, a Marseillaise, a másik azonban egy Offenbach-sláger, a Kánkán. A mindössze hatvanegy évet élt zeneszerző a montmartre-i temetőben nyugszik, a művei azonban örök életűek. Több mint száz elegáns, pimasz és frivol darabot írt, közülük az egyik az 1872-ben színpadra került, az újratöltést könnyen elviselő A Répakirály. Az eredeti E. T. A. Hoffmann-történet a gyenge király és a népakaratot megjelenítő döntés miatt a helyére került igazi gyökér tanmeséje. Offenbach és Victorien Sardou átiratában XXIV. Fridolin (Sas Zoltán) azért kényszerül távozásra, mert nem igazán érzékeli a valóságot, gyenge, elbizonytalanodó és egyelőre terméketlen is; a Répakirály (Mertz Tibor) élvezi a hatalmát, és közben nem gondol arra, hogy ha rosszul alakulnak a dolgok, akkor mindent bukik. Miközben ő a trónt bitorolja, az exkirály országjárásra indul, hogy megtudja a népétől, hol rontotta el. A politikai szatíra Kovalik Balázs rendezésében a budaörsi Latinovits Színház társulatának az évadban mindig telt házas, sokszereplős, mutatós díszleteket (Antal Csaba), kihívó jelmezeket (Benedek Mari) és koreográfiát (Bodor Johanna) felvonultató vendégjátéka, amit még vonzóbbá tesz az élőben játszó zenekar és a kiválóan éneklő színészek. ¬ Ligeti Nagy Tamás
Szendrői Csaba: A dolgok és amik a mögöttem lévő dolgok mögött vannak
„Mindenben trójai faló szerepben vagyok: magas és mélykultúra között vagyok egy híd, két világ között lebegek” – mondta Szendrői Csaba júniusban Szombathelyen, a szülővárosában rendezett Bloomsday kortárs művészeti ünnepen, amikor legutóbbi kötetéről beszélgettek. Ugyanott mesélt a maga szó szerinti von Haus aus irodalmi forrásvidékéről: az édesanyja volt az irodalomtanára, sőt az iskolaigazgató, a szolgálati lakásukban a nappaliból egyenesen az iskolába nyílt az ajtó, és ez igen komikussá tette azokat a jeleneteket, amikor igazgatói megrovást kapott, és az iskolát megkerülve kellett hazakullognia. A jövőre 15 éves Elefánt zenekar énekes-dalszerző frontemberének 2019-ben jelent meg az első verseskötete, de nemcsak ír, hanem olvas(tat) is: ő kezdeményezte hat évvel ezelőtt az Olvasni szabad elnevezésű, közös olvasási élményre épülő alkalmakat, amelyeket idén (is) elkísért egyebek közt a Művészetek Palotájába éppúgy, mint a Fishing on Orfű fesztivál erdei tisztására. Az idei könyvhétre megjelent kacifántos című könyvének Két gardénia című darabja így hangzik: „Ilyen kánikulában nekem Magyarország Kuba, Budapest Havanna, Orbán Viktor Fidel Castro, és amíg Buena Vista Social Clubot hallgatok a harmincéves türkiz kabriómban, ellágyulok. De csak amíg véget ér a Dos gardenias. Aztán... már megint nem stimmel semmi, csak a meleg. Vagy hát még stimmel egy csomó más minden. Az a baj.” Három verseskötet mellett-közben 2021 után most másodszor válogatta össze Dr. Csendrői Szabi fanyar, mókásan szomorú életbölcsességeit, ismét Tar Brigitta illusztrációinak társaságában. ¬ Puszta Dóra
Lantos–Fajó: Création
Két meghatározó alkotó életműve kerül párbeszédbe a Pécsről hat éve Balatonfüredre települt Zsdrál Art új kiállításán. A Lantos–Fajó: Création című tárlat Lantos Ferenc (1929–2014) és Fajó János (1937–2018) munkásságát közös gondolati térben mutatja meg, miközben érzékelteti, milyen eltérő utak vezettek ugyanahhoz a vizuális szemlélethez. A kiállítás kurátora, Mészáros Flóra művészettörténész az életművek közötti kapcsolódási pontokat emeli ki, így a látogató egyszerre követheti végig a mesterek egyéni fejlődését és a magyar geometrikus absztrakció történetének fontos fejezeteit. A rendezés három tematikus egységre épül. Az első rész az avantgárd gyökereket tárja fel: Kassák Lajos, Martyn Ferenc, a Bauhaus és Moholy-Nagy László öröksége olyan szellemi háttérként jelenik meg, amely mindkét művész gondolkodását alakította. Innen vezet az út a nonfiguratív formanyelvhez, amelyben a természet rendje geometriai struktúrává alakul. Festmények, reliefek, zománcművek, grafikák és térbeli alkotások mutatják meg, miként vált a síkfestészet, a szín és a forma viszonya a két alkotó művészetének meghatározó elemévé. Külön figyelmet kap az összművészeti szemlélet. Lantos és Fajó számára a geometria nem egyetlen műfaj keretei között működött, hanem építészeti elképzelésekben, köztéri munkákban, nyomatokban, plasztikákban és dizájnkísérletekben is érvényesült. A kiállítás ezt a sokirányú gondolkodást követi, ezért a különböző technikák természetes egységet alkotnak a kiállítótérben. A zárórész az oktatói tevékenységre összpontosít. Mindkét alkotó meggyőződése szerint a vizuális kultúra tanítható, a látás fejleszthető, a geometrikus gondolkodás pedig olyan eszköz, amely segít értelmezni a világot. Lantos pécsi pedagógiai munkája és Fajó szabadiskolái ugyanannak a hitvallásnak különböző megnyilvánulásai. A művek így egyszerre hordoznak esztétikai és szemléletformáló tartalmat. A Création az alkotás folyamatára, a teremtett rend gondolatára és a vizuális nevelés jelentőségére utal. Ez a szemlélet végigkíséri a kiállítást. A kronológiai áttekintés helyett a tárlat olyan gondolati ívet rajzol fel, amelyben a művek egymást értelmezik. A válogatás több, ritkán látható alkotást is bemutat, és azoknak is tartogat érdekességet, akik jól ismerik a két művész életművét. ¬ Nagy Mercédesz
Momo
Reklám a javából, amikor egy klasszikus regény új filmadaptációját készíti el egy rendező, mert olyasvalamit fedez fel a történetben, amit a saját kora számára is fontosnak tart elmondani. Kicsit átírja, aktualizálja a tartalmat, de a lényeges eredeti mondandót továbbadja, miközben szól napjaink riasztó online-függőségéről, az okoseszközök és az algoritmusok hatalmáról. A néző pedig hátha kíváncsi lesz az eredeti műre is. Így gondolkodhatott Christian Ditter, amikor eldöntötte, hogy az 1986-os feldolgozás után újra vászonra viszi A végtelen történet írója, Michael Ende világsikert aratott másik regényét, a Momót. A szerző is erre buzdít utószavában, amikor annak a furcsa alaknak a szavait idézi, aki megismertette őt a történettel: „Úgy meséltem el magának mindezt, mintha már megtörtént volna. Mesélhettem volna úgy is, mintha csak a jövőben történnék meg.” A több mint ötven éve megjelent Momo műfaji megjelölése szerint meseregény, és csodás elemeit, mint a menekülésben a kislányt segítő, jövőbe látó és kommunikáló bölcs teknőst, Kassziopeiát vagy az életidőt mutató ingát a kisiskolások imádni fogják, de a mű mélyebb értelme a szülők korosztályát szólítja meg. A főszereplő kislány egy romos amfiteátrumban lakik, kvázi hajléktalan. A város összes lakója segíti, hogy ne kényszerüljön visszamenni az intézménybe, ahol a társaival együtt rács mögött élt. Barátokra – a gyerekeken kívül például az utcaseprő Beppóra (Kim Bodnia) vagy az idegenvezető Gigire (a filmben Gino, Araloyin Oshunremi) – értő hallgatásával tesz szert Momo (Alexa Goodall). A problémájukat vele megosztók egy csapásra rájönnek, hogyan válhat előnyükre korábbi gondjuk. A hazugból pedig előcsalja az igazságot. Emiatt tudja meg, hogy a városban megjelenő szürkeruhások ellopják az emberek életidejét. A tolvajok magukhoz édesgetik a városlakókat, lebeszélik őket minden örömről, hogy csak robotoljanak. Momo Hora mester, az idő ura (Martin Freeman) és Kassziopeia segítségével legyőzi az időrablókat. Ditter a mai elváráshoz igazodva felpörgeti a cselekményt, a kellékek korunk tárgyai: a szürkék vape-szerű pipákkal tartják életben magukat, a behálózottaknak pedig világító karkötőket adnak, ami pirosan jelez, ha tulajdonosuk „haszontalan” dologra, családra, barátokra „fecsérli” az idejét. A gyerekeknek robotbarátokat kínálnak, vagy influencert kreálnak belőlük. Ott áll ezzel szemben az utcaseprő lassításra intő „ars poeticája”: „Sosem szabad egyszerre az egész utcára gondolni. Csak a következő lépésre, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra… Akkor örömöt okoz. Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán.” ¬ Mátraházi Zsuzsa