RátokküldikBagirát

AFP / ANDERS ENGMAN

„Gyerekfejjel a néphatalom ellen küzdő banditák közé keveredett” – a sommás ítéletet az 1956-os forradalom egyik legismertebb és legtöbbet hamisított arcáról írta le a kádári sajtó 1982-ben. Még hét év volt hátra Nagy Imre exhumálásáig és az újratemetéssel kezdődő rendszerváltásig. A banditák közé keveredett fiú Pruck Pál volt: róla készített gondosan beállított fotót a Life fotóriportere 1956 őszén. Nem bízták a véletlenre, körültekintően megválasztották a díszletet, a jelmezt: nagykabátban, hátára szíjazott fegyverrel pózolt a gyerek. Ez a forradalom a fiataloké – üzente az amerikai folyóirat a képpel.

Parászka Boróka

szerzo@hvg.hu

Erre a fotóra írták rá Schmidt Mária kormánybiztos irányítása mellett, hogy Dózsa Lászlót ábrázolja, mert megemelhették így a NER-t támogató színész alakját. Heves tiltakozások után ismerték el a hamisítást, de nem győzték hangsúlyozni ugyanazt, amit az 1982-es rezsim is megtett: igaz ugyan, hogy Pruck Pál van a képen, de ő nem alkalmas arra, hogy a forradalom kamasz arca legyen, mivel – hangsúlyozta Schmidt Mária – köztörvényes bűnöző volt. Valóban. Pruck Pál, a kamasz, aki valamikor 1942 háborús karácsonyán született (a pontos dátum nem ismert), még a 18. születésnapja előtt több motorkerékpárt, biciklit tulajdonított el, részt vett egy autólopásban, és közvagyont rongált (magyarán padokat tört össze). Rovott múltjáról többször vallatta a pártsajtó a Kádár-rendszerben, nehogy valaki elhiggye, hogy hamvas, szimpatikus fiatalok álltak az „ellenforradalom” oldalán. Pruck megadóan sorolta a saját bűneit a korabeli Népszabadságban. Egy 1986-os dokumentumfilmben pedig így mesélt 1956 arca: „Balhé volt, tetszett, srácok voltunk, szabadok voltunk, nem parancsolt senki.”

A fiatal forradalmárt is térdre lehet kényszeríteni, meg lehet alázni és politikailag ki lehet zsákmányolni, ha ez a cél. Mansfeld Péter 15 éves volt, amikor részt vett az 1956-os forradalomban. 18 éves, amikor kivégezték. Őt is köztörvényes ügyekkel, többek között lopással vádolták. Valóban, tényleg megpróbált ellopni egy szovjet Pobjeda típusú személygépkocsit a Mártírok útján. Mansfeld rovott múltját sem győzték emlegetni azok, akik le akarták járatni 1956-ot. Azok pedig, akik a forradalmat az angyali hősök meneteléseként tisztelték, nem győzték elhallgatni. Valójában nem hősökről és nem köztörvényes bűnözőkről van szó, hanem olyan gyerekekről és kamaszokról, akik beleszülettek a háborús erőszakba, a Rákosi-diktatúra kegyetlenkedései közé. És akik számára a forradalom az első (és egyetlen) esély volt arra, hogy mindebből szabaduljanak, megtapasztalják a valahova tartozást, az együtt és egymásért cselekvést. Egy ilyen szabadulástörténet nem mesedélután, minden elszenvedett igazságtalanság visszaköszön: lopás, csalás, vér, erőszak. A forradalom a bűneikkel, a szabályszegéseikkel együtt felemelő és valóságos.

AFP / JEFF PACHOUD

Pruck és Mansfeld generációjának velünk élő tagjai ma nagyszülők, dédnagyszülők. A mai dühös ifjúság Párizs, Barcelona, Milánó, Tirana utcáin tüntet, egyre többen gyújtogatnak, törnek-zúznak – kihasználva, hogy velük szemben nem tankok és gyerekgyilkos hóhérok állnak. És ha április 12-én nem méri fel jól a helyzetét a bukott magyar miniszterelnök, és megpróbálja erőből lenyomni a szavazatok forradalmát, most talán Budapesten is így lenne.

A mai erőszakkal nehezebb szembenézni, mint Pruck vagy Mansfeld „viselt dolgaival”, amelyek mögött ott volt a világháborús árvaság és nincstelenség. Hetven év telt el a világégés iszonyata óta, a mai fiatalok sem a nélkülözést, sem az állami erőszakot nem ismerik a XX. századi formájában. Honnan ered ma a nagyon hasonló düh, indulat? Tényleg – megint – „banditák közé” keverednek? És ha igen, ki vagy mi menti fel őket?

A magyar miniszterelnök ugyan migránsokról és nem banditákról beszél a franciaországi vandalizmus felelőseiről szólva, de az érvelés nagyon hasonló ahhoz a köztörvényes bűnözőt kiáltó kommunikációhoz, amellyel a Kádár-rendszer elintézte az 1956-os kamaszokat, majd Orbánék kriminalizálták a tüntetőket, és megbélyegezték a gyerekotthonok áldozatait. Magyar Péter szavai leegyszerűsítők és megtévesztők: rombolják azt a generációs szolidaritást, amellyel a pártja választást nyert.

AFP / Andrej Isakovic

Néhány hónapja a NER fogságából szabadult magyar társadalom az első választókat ünnepelte. Az idősebbek (legalábbis a szüleik) értették az indulatot is, ami a huszonéveseket a szavazóurnák felé sodorta: látták a közoktatás évek óta súlyosbodó válságát, a tanárok hiábavaló tiltakozásait, majd az állami retorziókat és az egyéni kilépéseket. A gyermekellátó intézetekben leleplezett bűncselekményeket. A szüleiktől elszakított csecsemők tragédiáját. Felmérték, hogy ha nem csökkennek a terhek a pályakezdőkön, nem nő a generációs esélyegyenlőség, nem lesz halvány remény az oktatási-lakhatási válság kezelésére, és akkor a nyugdíjrendszer, az idősellátás is veszélybe kerül. A szó legszigorúbb értelmében közös érdek az új generáció helyzetbe hozása. Talán ennek, a generációkon átívelő szolidaritásnak is köszönhető, hogy a magyarországi események nem fajultak el úgy, mint a többi európai országban. Volt még jobb opció a borogatásnál: a békés ikszelés. Ők egyértelmű politikai ígéretet kaptak a rendszerszintű változtatásra: új oktatáspolitikára, megerősített szociális ellátásra, a fiatalok bevonására a döntéshozásba. Szimbolikus eleme is volt ennek, a választójog 16 évre csökkentése.

Úgy tűnt, bizonyos értelemben történelmi jóvátétel is történt: az 1956-os kamaszokat megbélyegző és emlékezetüket hatalmi érdekei szerint használó rezsimek után bejelentkezett egy olyan kormány, amely jóvá akarja tenni a károkat. Nem elmenekül a fiatalok problémái elől, nem megbélyegzi a válságban lévőket, a kitörni akarókat, hanem intézményes, emberi, gyermekbarát megoldásokat keres és kínál. Nagyvonalúságból? Taktikából? Vagy azért, mert egyértelmű volt, micsoda energiák gyűltek fel a magyar fiatalokban? Az „influencertüntetés”, a rendszerváltó nagykoncert, a választások estéjén Budapest utcáin hömpölygő ünneplő fiatal tömeg elszántsággal és derűvel volt tele. De aki csak egy kicsit figyelt az elmúlt években, tudhatta, hogy pattanásig feszült a húr.

„Hiszem, hogy lesz jobb egy nap, nem félek én” – énekelte a rendszerváltó koncertre írt dalában Azahriah, aki próbált hitet adni a fiatal tömegnek: „Most tényleg a küszöbén állunk egy új világnak.” Ott volt a soraiban a szorongás, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Neki felelt Beton.Hofi: „Maugli a nevem, rátok küldöm Bagirát.” És Pogány Induló szekundált: „Én tüzet akarok a szemetekben / Látni nem hagyhatunk hátra egy gyereket sem / Jövök, a haragom levezetem.” Ezt a zsigeri dühöt sikerült Magyarországon – egy időre – politikai ajánlattal pacifikálni.

AFP / ARMEND NIMANI

Ez a generációs odafordulás maradt el Európa más országaiban, és kialakult az a robbanóelegy, amely most pusztít. Alekszandar Vucsics hangágyúval támadt az ellene tüntető diákokra, verőlegényeket uszított a tiltakozókra, szülőket és nagyszülőket hergel a saját gyermekeik, unokáik ellen. Emmanuel Macron megpróbál egyszerre a szigor és az együttérzés hangján szólni, de nincs válasza arra, mi lesz a lakhatási válsággal, a közoktatás perifériájára szorultakkal, a mélyen alulfizetett frissdiplomásokkal.

Évről évre egyre pokolibb jelei vannak a globális klímaválságnak. Az Európai Unió a szólamok szintjén elkötelezi magát, hogy megakadályozza a legrosszabb kimenetet, a lakhatatlan világot, de kicsinyes játszmákban árulja el az ökokatasztrófa elleni küzdelmet. Akik beleálltak a tehetetlen és felelőtlen klímapolitikák kritikájába, akik mozgalmat, tiltakozásokat szerveztek, azokat magukra hagyták. Vagy éppen kiszolgáltatták a legagresszívebb, politika által finanszírozott és vezényelt lejáratókampányoknak. Kiröhögték, ha tisztább levegőt, működőképes tömegközlekedést, felelős szemétgazdálkodást akartak. Így járt Greta Thunberg, aki 15 évesen (mansfeldi életkor) kezdte magányos demonstrációit a klímavédelemért. Három év sem telt el azután, hogy sárga esőkabátjában ott ácsorgott a stockholmi parlament előtt, és maga Donald Trump amerikai elnök érezte égető szükségét annak, hogy megszégyenítse és gyűlölködő kommentelők százezreit uszítsa rá. Megtalálták benne is a digitális kor „köztörvényesét”.

Egy mai görög, olasz vagy spanyol huszonéves úgy nőtt fel, hogy a nagyszülők kertje végét vagy a közstrandokat nyaldosó víz a tengeri útvonalakon menekülők holttesteit sodorta a partra. Magánéletük része, generációs élményük lett egy globális katasztrófa.

Elvileg békében élünk az Európai Unióban, de az először, másodszor választó európaiak úgy nőttek fel, hogy a szíriai, az afganisztáni, legutóbb az ukrajnai frontokról menekülők ültek mellettük az iskolapadban, közben pedig az X-en filter nélkül pörögtek a frontvideók. Állandó háborús érzet, tapasztalat ez a javából.

Három héttel azelőtt, hogy a lakhatási válság ellen tüntető maszkos demonstrálók felgyújtották a li­­moges-i városházát, azt nézte végig Madrid és az egész európai kontinens, hogyan lakoltatják ki a 87 éves Maricarmen Abascalt abból a lakásból, ahol 71 évet élt. És amely bérlakásért most többet kellett volna fizetnie, mint amennyi nyugdíjat összesen kapott. Nyolc nappal a kilakoltatása után meghalt. Pontosan értették a történetet a huszonévesek: ez vár mindenkire, aki bérlakásban éli majd le az életét. Elenyésző kisebbségnek van esélye másra. Távolinak tűnik a történet? Budapest három évvel ezelőtt nézte végig dr. Kovács Zsuzsanna kódexkutató, tanár kálváriáját. A Tihanyi- és Kazinczy-kódexek szakértője négy hónappal élte túl a kilakoltatást.

Az ezredforduló idején csatlakozott kelet-európai országok hátrahagyott generációi nőttek fel árván azért, mert szüleik nyugat-európai alulfizetett feketemunkával tartották el őket a távolból. Most kellene nyugdíjba vonulnia ennek a szülőgenerációnak, de a feketemunka után nem jár nyugdíj, támogatásuk, ellátásuk az árván hagyott nemzedékre hárul.

Egy generáció kamaszkora telt Coviddal, háborúval, klímakrízissel, és megoldás helyett most azzal szembesülnek, hogy az AI apostolai a jövőjüket is ellopják.

Akárhol kapargatjuk meg a generációs válsággócot, rendkívüli szorongásba ütközünk. A túlterheltség, az alultámogatottság, a folyamatos stressz miatti ellátatlanság, a mentális kiszolgáltatottság pedig hozza a jól ismert forgatókönyvet. Számos szélsőséges csoport kihasználja ezt, önös érdekből tovább gerjeszti az indulatokat, a káoszt. Valóban. Így van. De az erőszak elítélése nem ad felmentést a motivációk megértése alól.

Nem lehet mindent elintézni a felháborodással, a szigorra emelt mutatóujjal. Nem csak azért, mert az egyszavas válaszok megtévesztőek, elégtelenek. Azért sem, mert könnyen elvész az a generációs bizalom, ami egyedülálló módon 2026 áprilisában megmutatkozott. Illékony történelmi esély. ¬