Mágnesszalagokvonzásában

Inkább nők voltak vagy férfiak? Fiatalok vagy idősek? Vidékiek, netán fővárosiak? Értelmiségiek vagy főleg munkások? Milyen lehetett a személyiségük? És mi lehetett a magyar besúgók legfőbb indítéka az információk átadására: kényszerítő körülmények, ideológiai-politikai meggyőződés, netán hazafiasság, hogy ugyanis a haza ellenségeit minden erővel meg kell állítani? Bár sok mindenre választ adhatnak a most napvilágra kerülő nyilvántartási lapok, bőven maradnak még megválaszolatlan kérdések, és lesz, amire legfeljebb következtetni tudunk majd.

„A hálózati személy beszervezési alapja más és más irányba viszi a személyiség változását” – mondja a HVG-nek Révész Béla, a Szegedi Egyetem szociológus-jogász professzora, a titkosszolgálatok kutatója. Azokban az esetekben, amikor az ügynök elkötelezett kommunistaként, úgymond a haza védelmében elégítette ki az állambiztonság hírigényét, vagy amikor érdekből csatlakozott, mert előnyöket – útlevelet, jobb lakást, gyermekének kollégiumi helyet – remélt, kevésbé beszélhetünk traumatizáltságról. Hogy ők voltak többen, vagy a Csepeli György szociálpszichológus szavaival „örökké tartó lelki teherben” élők, azt nem tudhatjuk. Azt viszont nem csupán családi történetekből, de ikonikus regényekből, filmekből is sejthetjük, milyen lehetett, amikor az állambiztonság értékes információk reményében valakit kipécézett.

A Papp Gábor Zsigmond által készített, Az ügynök élete – belügyi oktatás a Kádár-korszakban című, 2004-es dokumentumfimben bemutatott egykori oktatófilmből például megismerhetjük a büntetőjogi fenyegetettség alapján történő beszervezés csínját-bínját. Egy teherautó-sofőrt fuvarlevél meghamisítása miatt beidéznek a rendőrségre, mivel tudomásukra jutott, hogy noha kitöltötte a hivatalos útra szóló fuvarlevelet, a sógorához autózott disznóvágásra. Az oktatófilmben alaposan megizzasztják a sofőrt, aki a büntetéstől való félelmében aláírja az együttműködési nyilatkozatot. A terhelő alapon történő beszervezés eszköztárába tartozott a zsarolás, akár a családtagokkal történő „bajok” belengetésétől kezdve egészen az 1961-ig börtönbüntetéssel sújtott homoszexualitásig. Előfordult az is, hogy hamis információk csepegtetésével próbáltak valakit beszervezni: például kitalált szeretők bemutatásával feleségeket rávenni arra, hogy a férjükről terhelő információkat szolgáltassanak.

Az eszköztár hatalmas volt, a tartótisztek ilyen jellegű találékonysága pedig szinte végtelen. Rajtuk rengeteg minden múlt, nem csoda, hogy olyan sok energiát fordítottak a kiképzésükre. „Igyekeztek olyan szituációt kialakítani, ami nem riasztja el rögtön a jelöltet, és adott esetben csak jóval a beszélgetés után jön rá, hogy ez egy beszervezési beszélgetés volt, vagy egyáltalán észre sem veszi” – említi Révész Béla, további példákat sorolva: már annak megállapítása sem volt magától értetődő, hogy egy jelölt alkalmas-e a hírigények kielégítésére.

Az említett oktatófilmeken kívül – a beszervezési körülmények megteremtése egyébként önálló oktatási témakör volt – pszichológiai szakanyagok is születtek a tisztek pallérozására. Láng György rendőr ezredes A hálózati személyek vezetésének és nevelésének szociálpszichológiai kérdései című könyvében, meglepő módon, további rejtett együttműködési motivációkra hívja fel a figyelmet, mint a jelöltek önbüntetése és agressziókiélése. Mindez már mélyebb pszichológiai érzékenységet feltételez a tisztektől, de mint Révész Bélától megtudjuk, a titkosszolgálatoknál mindig is alapvető feltétel volt, hogy emberismeretből kellő jártasságot kell szerezni. ¬ Sindelyes Dóra