Ködösügyeink

Gyurgyák János, az Osiris könyvkiadó igazgatója, „Dorogi” fedőnevű tmb, azaz titkos megbízott még el tudta mondani a saját történetét az állambiztonsággal. Vágó Istvánnak, azaz a „Quiz” nevű hálózati személynek erre már nincs módja, esetleg a talán még meglévő beszervezési és munkadossziéja adhat majd támpontot pontos titkosszolgálati tevékenységének megismeréséhez. A múlt héten nyilvánossá vált ügynöknévsorban számos, korábban erről az oldaláról nem ismert, ám közérdeklődésre számot tartó személy szerepelt. Szikora Róbert zenésztől Borhy Lászlóig, az ELTE volt rektoráig, Szikora János rendezőtől Gáti Oszkár színészig, Dobai Péter írótól Tarr Kálmánig, a kulturális miniszter édesapjáig terjed a skála.

Egyelőre a nevek listázása marad; azt, hogy ki mennyire volt része az állambiztonsági rendszernek, vagy meg lehet majd tudni a levéltárban, vagy nem. Sokak elmondták a beszervezésük történetét, a többség szerint azonban jelenteniük már nem kellett. Pók Attila történész, aki a mágnesszalagon lévő adatok szerint a „Futó” fedőnevet viselte, azt a választ küldte az ÁBTL-nek, hogy 1985 táján kétszer megkereste a titkosszolgálat egyik munkatársa, azt kérve, számoljon be egy amerikai diplomatával való beszélgetéseiről, és ha nemzetközi konferencián vesz részt magyar kollégákkal, adjon információkat az ő kapcsolataikról. „Mindkét kérést elutasítottam, ezután többet nem kerestek. A publikált aktámon szereplő fedőnevet most láttam először” – írta levelében a történész. Janikovszky János, a Móra Könyvkiadó tulajdonosa, Janikovszky Éva írónő fia a kérdésünkre elmondta, hogy a kémelhárításnak dolgozott Németországban, ő az adatok szerint „Jung” fedőnévvel titkosított hálózati személy volt, ami még a hálózati személyeken belül is külön, bizalmasabb kategóriának számított.

A volt jegybankelnökökre is rájár a rúd, az „Otto” fedőnéven szereplő Surányi György nyilatkozatban közölte, hogy csupán beszervezési kísérlet történt, a „Bihari” fedőnevű Járai Zsigmond még hallgat – érdekes, hogy 1990 januárjában a mágnesszalag szerint még mindkettőjüket foglalkoztatott hálózati személyként tartották nyilván. A Magyar Televízió szerkesztőjétől, a későbbi MSZP-s képviselő Gellért Kis Gábortól viszont az adatok szerint 1987-ben megváltak. Ő csak 1982-ben került a belső elhárításhoz, ám már korábban is szolgálta a szocialista hazát: 1969-ben szervezte be a hírszerzés, a III/I. amerikai vonalra, s ők adták át később hazai használatra. ¬

Nyílt titok vált nyilvánvalóvá az egyházi személyek ügynökaktáinak elérhetővé tételével a múlt héten. Az 1990-et megelőző negyven évben nem volt olyan felekezet, amelyiket ne igyekezett volna ellenőrzése alatt tartani a hatalom, amely jogot formált arra, hogy előzetesen véleményezze, hogy az egyházi elöljárók (katolikusoknál a Vatikán, protestánsoknál a zsinat, a kisebb felekezeteknél a Szabad Egyházak Tanácsa) kiket állíthatnak különböző posztokra. Sokszor még egy helyi gyülekezet vezetője, egy templom plébánosa sem lehetett olyan lelkészből, akit az államhatalom – ha formálisan nem tehette, akkor a nyomásgyakorlás enyhébb és keményebb formáit bevetve – megvétózott.

A titkosszolgálat és a vele szoros kooperációban működő Állami Egyházügyi Hivatal első számú vezetői – sokszor maguk is egyben titkosszolgálati státusban – fedésben dolgoztak, de persze eltérő módszerekkel. Az ÁEH utolsó elnöke, Miklós Imre személyében például az 1970-es évektől olyan pártkáder állt a szervezet élén, aki azt a szerepet próbálta játszani, amit Aczél György a művészvilágban a három t – tilt, tűr, támogat – politikájával. Miközben vasmarokkal fogta az egyházakat – mindenkiről mindent tudni akart és tudott is –, igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni, és minden felekezetnél megtalálni az együttműködésre kész püspököket, papokat. Taktikájának fontos része volt, hogy a különféle felekezeteken belül megpróbálja elszigetelni a „renitens” csoportokat a többiektől, hogy ha valahol felizzik bármiféle lázadás szikrája, az ne terjedhessen futótűzként tovább.

A belügy nem csak az egyházakba beépített III/III-as ügynökein keresztül szerzett információkat. A püspökkari, zsinati üléseket lehallgatták, de – biztos, ami biztos – az ülések részletes tematikáját előre jóvá is kellett hagyatni. Az összes püspöki irodát, lakást, kolostort, de még a római magyar intézetet is bepoloskázták. A szombathelyi püspöki palotában például a technikai berendezés elhelyezésére szolgáló, egy könyvespolc mögött kialakított kisebb helyiséget csak a kétezres évtizedben, egy felújítás során fedeztek fel.

Bár az egyháziak között nem volt több a beszervezett, mint egyéb társadalmi rétegekben, mivel esetükben a morális szempontoknak különös súlyuk van, a kiemelt figyelem érthető. De persze a III/III ezeket az anyagokat is manipulálta. Mindkét irányban: olyanokról is készültek 6-os kartonok, akik nem is érzékelték, hogy őket beszervezték volna, ugyanakkor voltak olyan „különlegesen fontos, titkos” ügynökök (köztük egyházi emberek is, mint például Gyulai Endre püspök), akiknek az anyagát kiemelték, hálózathoz tartozásuk ugyanis a belső szabályzat szerint nem szerepelhetett az úgynevezett prioráló rendszerben.

A minap reflektorfénybe került püspököknek (Beer Miklós, Kiss-Rigó László, Várszegi Asztrik) az 1980-as évek második felére datálódó története a már említett Miklós Imre ÁEH-elnök regnálása idejére esik. A három állítólagos beszervezés között (mindegyikükről van 6-os karton, Várszegiről kettő is, eltérő dátummal) azonban lényeges különbségeket talált a téma szakértője, Ungváry Krisztián történész, aki a három püspök közül kettővel hosszú videóinterjúban tisztázta is a történteket. E szerint sem Beer, sem Várszegi nem gyanakodott arra, hogy amikor – a korban megszokott módon – BM-esek keresték fel őket a plébánián, illetve a bencés kolostorban, és számukra ártatlannak tűnő beszélgetéseket folytattak velük, azt később úgy adminisztrálták, hogy sikeres volt a két pap beszervezése. Állításuk szerint sem szóban, sem írásban nem tettek jelentést (és ennek ellenkezőjére utaló bizonyíték nem is került elő). Ami történt, számukra nem is volt különösebben szokatlan a már említett körülmények közepette. Épp ezért nem is tiltakoztak az olyan beszélgetések ellen, amelyek során a „vendégek” – vagyis a titkosszolgálatok emberei – sokszor még azt a látszatot is igyekeztek kelteni, hogy a találkozás csak egy baráti-ismerkedős beszélgetéssorozat része. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ennél többre lenne igény a szolgálatok részéről, Várszegi például – saját elmondása szerint – olyan durván visszautasító volt, hogy azóta már bánja is a stílust, mondván: egy emberrel, legyen az bárki is, nem lehet így beszélni. Ő egyébként azzal rázta le a zaklatóját, hogy ha megjelenik a közelében, hangosan el fogja kiáltani magát, hogy „itt egy BM-es”.

A nyolcvanas évek végén persze már különösebb következmények nélkül meg is engedhetett magának ilyen merészséget. Nehezebb helyzetben voltak a püspökök és a papok, bármely felekezethez tartoztak is, az ötvenes, hatvanas, de még a hetvenes években is (a legutolsó – börtönnel végződő – papi per 1971-ben volt, a Regnum Marianum lelkiségi mozgalom tagjaival szemben), amikor a kemény ellenállásnak olyan súlyos következményei is lehettek, mint a szombathelyi Brenner János esetében. A pár éve boldoggá avatott pap nem börtönben elszenvedett kínzásokba halt bele (mint Meszlényi Zoltán), hanem balesetnek álcázott gyilkosság áldozata lett, amely mögött – ma már történészek által is bizonyított módon – a titkosszolgálat állt. Bár a lehetséges következmények idővel enyhültek, az ellenállásnak sokáig csupán egyetlen formája jöhetett szóba: olyan jelentéseket írni, amelyekkel nem vagy a lehető legkevesebbet árthatnak másoknak. Ezt tette például Paskai László bíboros, akinek a jelentéseit korábban szintén Ungváry dolgozta fel, rámutatva, hogyan lavírozott Paskai a „teljesítse is az állampárt által elvárt jelentési kötelezettségét, meg ne is” között.

Furcsább eset Kiss-Rigóé, akit a 6-os kartonja szerint – már ha az a valóságot tükrözi – 1989-ben, Nagy Imre újratemetése után két héttel szerveztek be. Akkor tehát, amikor az ország nemhogy a kemény diktatúrán, de már a kádári konszolidációnak nevezett enyhülés időszakán is túl volt: érezni lehetett a rendszerváltás közelségének fuvallatát.

Az ilyen és ehhez hasonló ügyekben a tisztánlátás – és az esetleg ártatlanul hírbe hozottak besározásának elkerülése – miatt is fontos lett volna, ha az egyházak korábban maguk látnak hozzá a múlt feltárásához. Ez azonban kevés és elszigetelt kísérlettől eltekintve (egy időben épp Várszegi Asztrik és Tímár Ágnes apáca foglalkozott ezzel) csak az evangélikusoknál történt meg. Sovány vigasz, hogy a minap, nevek említése nélkül, a katolikus püspökök bocsánatot kértek az állampárttal együttműködő papjaik okozta bűnök elszenvedőitől, és az ígéretek szerint a Mazsihisznél is új lendületet kap a múlttal való szembenézés. ¬ DOBSZAY JÁNOS