Szellem+
Szellem+
Tartalomjegyzék
Könyv+ Bárkihez szól

Nem mondtam nemet – novellák

„Milyen és hányféle helyzet van, amikor nem az lesz befolyással az életünkre vagy a hozzánk közel állók életére, amikor igent mondunk valamire, amiről tudjuk, hogy nem kellene, hanem az, hogy valakinek vagy valamire egyszerűen nem mondtunk nemet? Pedig ott voltunk, megtehettük volna, tudtuk vagy sejthettük előre, mégsem voltunk képesek kimondani, és egykettőre olyan helyzetben találtuk magunkat, ahol valaki testileg vagy lelkileg sérül” – írja a nemet mondás nehézségéről a Nem mondtam nemet című novelláskötet szerkesztője, Grancsa Gergely. A kötetben tizenöt fiatal magyar szerző gondolta át a nemet mondás nehézségeit különösen kamasz- és fiatal felnőttkorban. Közös a novellákban, hogy a főhősök a lelkük mélyén tudják, vagy legalábbis érzik, hogy ki kellene szállniuk a számukra erkölcsileg vállalhatatlan vagy csak egyszerűen kínos, kellemetlen helyzetekből, de végül mégsem merik megtenni. Marad a sodródás, az elhallgatás, a megúszásra játszás annak minden következményével. Mert annak is lehetnek súlyos, hosszú évekre szóló hatásai, ha valaki nem csinál semmit, csak bénultan hallgat, nem lép közbe, nem áll ki magáért vagy másért. Maksai Kinga Csendes című novellájának végzős gimnazista főhőse például nem meri felemelni a szavát az osztálytársai által bullyingolt angoltanárnő mellett, ami sokkal mélyebb sebet ejt rajta, mint ahogy eleinte gondolta. Borda Réka írásának (A fagyöngy és a nyárfa) főszereplője pedig nem meri megmondani az őt hosszan, kínosan hosszan ölelgető fiúnak, hogy nem vonzódik hozzá, csak barátként szereti. „Nem felizgulok, csak izgulok, mint dolgozat előtt” – gondolja magában Kiss Judit Ágnes novellájában (Augusztus, éjszaka) az első együttlétre készülő lány, így a végén borítékolható a csalódása. Kalapos Éva Veronika történetének (Mi a vége) hőse szintén fél visszautasítani a suli legmenőbb srácát, pedig a kormánypárti családból származó fiú a lehető legkínosabb randira hívja, a választási kampányban az országot járó vezető politikai gyűlésére. A politikai gyávaság jelenik meg Veszprémi Szilveszter írásában is (Ne maradj fent sokáig!), ahol a kamasz fiú minden porcikájában irtózik a családtagjai politikai kinyilatkoztatásaitól, de még nem elég határozott ahhoz, hogy eredményesen érveljen velük szemben. Bíró Zsombor Aurél novellájában (A kudarc és a bukás) már egy fiatal felnőtt, pályakezdő író kerül szembe a nemet mondás dilemmáival. Az odáig világos, hogy nemet mond a hatalomnak benyaló, pályázati pénzért folyamodó írótársa szakmai közeledésére, de mi van akkor, ha ennek az írótársnak nyomós oka volt a megalkuvásra, és ha a hatalommal szemben álló, gerinces írók egy fikarcnyival sem szimpatikusabbak? „A szövegeket olvasva rájöhetünk, hogy nem vagyunk egyedül. Mert bár vannak helyzetek, amikor valami miatt – legyen az lefagyás, rossz helyzetfelismerés, megfelelési kényszer vagy a puszta önzés – nem mondunk nemet, mások is átélték már ugyanezt. És ha ezt felismerjük, legközelebb már másképp is dönthetünk” – írja a kötet szerkesztője a fiatal olvasóknak szóló, de akár a felnőtteknek is tanulságos írásokról. ¬ Matalin Dóra

Tilos az Á Könyvek

Film+ Két világ

Egy szobalány naplója

Octave Mirbeau számos filmes feldolgozást megélt, 1900-ban kiadott, felháborodással fogadott regénye, az Egy szobalány naplója a társadalmi kasztrendszerrel, a modern kori kizsákmányolással szembesít. A normandiai faluból Párizsba szegődött Céles­tine-t az úrnője a végletekig megalázza, a ház ura pedig szerelmi viszonyra kényszeríti. Egy orosz némafilm, Jean Renoir, Luis Bunuel, Benoit Jacquot után a román újhullám egyik jeles képviselője, Radu Jude vette elő a témát. A Cannes-ban debütált film román–francia koprodukcióban készült, Ana Dumitrascuval a főszerepben. Judénél a szobalány szakács, házvezetőnő, bébiszitter egy személyben egy gazdag bordeaux-i családnál. A férj (Vincent Macaigne) pipogya, jószívű, viszont a felesége (Mélanie Thierry) céltudatos és határozott. A fejkendőt viselő Gianina a műtárgyakkal telezsúfolt lakásban a konyha, a nappali és a gyerekszoba között ingázik, román meséket mond a francia házaspár kisfiának, akivel telefonon tartja a kapcsolatot. Jude montázsokban mutatja a mai Románia vidéki világát, a nagymama szegényes otthonát és a nyugati jóléti társadalmat, szembeállítva a durva különbségeket. A történetet a rendező színpadi jelenetekkel szakítja meg. Gianina ugyanis belép egy egyetemi amatőr társulatba, amelyben kizárólag bevándorlók, külföldi munkavállalók játsszák el a szerepeket. Éppen a Mirbeau regényéből készült darabot próbálják, és Gianina alakítja a szobalányt, akit szerelmével üldöz a női cipőkért megőrülő, gazdag, ocsmány öregember. Az egymástól oly távoli két világ részben vicces és részben abszurd találkozása akkor következik be, amikor Gianinának ápolnia kell a férj balesetet szenvedett édesanyját, a házaspár ugyanis nem mond le a szokásos sítúrájáról. Emiatt Gianina nem utazhat haza karácsonyra, hiába ígérte meg az érte sóvárgó kislányának. Az asszony folyamatosan a ’68-as szerepvállalásáról, baloldaliságáról mesél, és közben észre sem veszi, hogy mennyire kihasználja a családjától elszakított, pénzkereset céljából idegenbe szakadt „szobalányt”. Szomorú, ám reális végkicsengés, hogy az EU-n belül, még hivatalos munkavállalóként is, egy világ választja el a kelet- és nyugat-európaiakat. ¬ Szentgyörgyi Rita

Cirko Film

Könyv+ Nem csak egy mozi

Esther Kinsky: Messzebb látni

A mozizás a mai napig kellemes időtöltés, ám alaposan átalakultak a filmnézési szokások. Esther Kinsky regénye szerelmes levél a mozi intézményéhez, és visszarepít abba az időbe, amikor önmagában a mozi tere elvarázsolta az embert, és olyan élményekkel kecsegtetett, amelyek után, kissé drámaian fogalmazva, az élet messze nem tűnt ugyanolyannak. A regény világot látott, német származású, Budapesten élő mozirajongó főszereplőjét az alföldi puszta végtelen látványa olyannyira elkápráztatja, hogy elindul a felfedezésére. Az útja során egy kis délkelet-magyarországi falu elhagyatott moziépülete mélyen megérinti, és visszatérésre, majd ottmaradásra készteti. A lepusztult mozi felújításának története, bár megidézi a zsánerirodalom toszkán vidékekre tévedő, kissé naiv, romantikus hajlamú turistáinak kúriafelújítási anekdotáit, elkerüli ezeknek a regényeknek a kliséit és a happy endjét. Szép lassan a főszereplő optimizmusába beszivárog a Krasznahorkai László és Tarr Béla műveiből ismerős melankólia. A vidéki, funkcióját vesztett mozi körül apránként a többi szereplő, budapestiek és falubeliek személyes történetei is felsejlenek. Kinsky művében az is megnyerő, hogy a tájleírásokban a puszta szépségét ragadja meg, a falu közösségének ábrázolásában az őszinte kíváncsiság, érdeklődés és empátia érvényesül. A regény első oldalain egyértelművé válik, hogy a cím nemcsak a líraiság, a sejtelmesség megteremtését szolgálja, hanem komolyan veendő állítás. A történetben a központi elem a látás, a világ szemlélésének megannyi változata arról, pontosan mit és leginkább miként veszünk észre. Kinsky regényét – miközben a szerző maga meditatív, viszonylag lassabb tempójában mozgásban tartja a cselekményt – áthatják a mozi látásra gyakorolt hatásáról szóló szebbnél szebb kommentárok, amelyek a hagyományos mozi kihalóban lévő intézményének fontosságára, a világszemléletünk formálásban betöltött kiemelt szerepére irányítja a figyelmet. ¬ Jakó Barbara

Jelenkor

Könyv+ Csak a csontok beszélnek

Wojciech Tochman: Mintha követ ennél

A haditudósítók összecsomagolták a fényképezőgépeket, a kamerákat és a Press feliratú mellényeket, majd továbbálltak oda, ahol elkezdődött egy másik háború. Két lengyel azonban úgy döntött, Boszniában marad, hogy ruhafoszlányok, csontok, a sírba vitt, marokba szorított utolsó emlékek után kutatva részese legyen a múlt vallatásának. Egyikük, Ewa Elvira Klonowski antropológus 50. életéve körül járt. A történelem 1996-tól tíz éven át Bosznia-Hercegovinában alkalmat kínált Klonowskinak, hogy koncentrációs táborok, tömeges kivégzések és exhumálások helyszínén elvégezze mindazt, amit rajta kívül kevesen végeztek volna el. „Imádom a csontokat, a csontok beszélnek hozzám – mondja –, mert nemcsak az olvasható ki belőlük, hogy a tulajdonosaik milyen betegségben szenvedtek, hanem a nemzetiségük is.” A doktornő hajnalban kel, eszik valamit, nem ebédel, késő estig dolgozik. Megtalált darabokból rak össze emberi testeket; egy hiánytalan ember 200 csontból áll.

A másik lengyel a délszláv háború idején még nincs harmincéves. Wojciech Tochman a – múlt század óta nagy tiszteletnek örvendő Melchior Wankowicz, Hanna Krall és Ryszard Kapuscinski fémjelezte riporteriskola hagyományainak folytatójaként – a legendás Krall felügyelete alatt publikálta első cikkeit a Gazeta Wyborczában. Azóta is a világ frontzónáit járja. A háborúról született legemlékezetesebb könyveket Ernest Hemingway, Norman Mailer, Jonathan Littell, Kurt Vonnegut és Erich Maria Remarque írta: mindegyiknek vér-, füst- és sárszaga van. Tochman Mintha követ ennél című, posztháborús naplójában elült a csatazaj, mégis a csend minden pillanata azt a megrendítő tíz évet idézi.

Az amerikai felderítő műholdak sokszor látták ugyanazt, amit 1940-ben a lengyelországi Katyn fölött köröző kémrepülőgépek. Srebrenica, Foca, Rogatica, Rasica Gaj környékén a nagy kiterjedésű megbolygatott földeken az életben maradtak lapáttal, ásóval indultak az eltűnt rokonok, ismerősök felkutatására. Özvegyek, anyák, apák, testvérek és barátok közösen haltak meg és süllyedtek el Srebrenica környékének barlangjaiban, üregeiben, a gyorsan megásott sírgödrökben. Minden a klasszikus népirtás technikája szerint történtek lenyomata: a táborok, a barakkok, a szelekció, a gettók, a rejtekhelyek, a rejtegetett üldözöttek, a karszalagok, a meggyilkoltak után maradt cipőhalmok, az éhezés. Fosztogatás, éjjeli dörömbölés az ajtón, vér a falakon, felgyújtott lakóházak, az égő pajták emberekkel odabent, a kirángatott és megerőszakolt, előbb a becsületüktől megfosztott nők.

Mi maradt a háborúból a csontokon kívül? Csendbe zárt, mély fájdalom. Tuzlában az Eltűntek Után Kutató Nemzetközi Bizottság által finanszírozott hatalmas csarnokban számítógép szabályozza a hőmérsékletet, az egymásra helyezett fémtepsikben a közeli erdőből összegyűjtött csontok és egyéb maradványok. Az azonosítással sietni kell. Nem könnyű munka, mert a tömegsírok sajátossága, hogy összekeveredik minden, ami emberi volt. Tochman keserűen állapítja meg, ami egy antropológusnak természetes: az idő, az eső és a vadállatok szinte lehetetlenné teszik a munkát. „A DNS-vizsgálat egészen biztosan újat hoz a háborúk történetébe. Ahogy a body bagek, a számítógépek, az internet, a programok által vezérelt hűtőház, a villás targoncák, a kerekes fémtepsik is” – olvasható a magyarra Danyi Gábor fordította könyvben.

A háború megemészthetetlen, mint a kő a gyomorban. A délszláv háború ötödik évétől tervszerűen és hidegvérűen meggyilkolt 20 ezer muszlim többsége férfi, de a semmi és a senkik földjén. Vogoscában a nők még mindig nyugtatót szedve próbálják elfelejteni, mi is történt velük. Azt is meg kell tanulniuk, mit mondjanak a gyereküknek az apjukról, vagy az új apjukról. Ezen a környéken a legtöbben munkanélküliek, és olyan házban laknak, amelyik pár éve még másé volt. Hogyan műveljék egyedül a földet, akar-e idetévedni férfi, akihez hozzáadhatják a lányukat; egyelőre abból a havi 80 eurónyi szánalmas segélyből ebédelnek, amit az állam adni tud. Az iskolák gyengék, kábítószer, vodka és rakija van, mozi és színház nincs, az abortusz, az öngyilkosság gyakori. Innen nincs hová és már nincs is miért menekülni.

A kötet utolsó fejezete magyar fordításban jelent meg először, eredeti nyelven nyomtatásban még nem olvasható. Tochman tavaly – harminc évvel a srebrenicai mészárlás után – visszatért, hogy tudósítson egy végtisztességről, egy csoportos temetésről, amelyen azok vettek részt, akik harminc évet vártak erre a pillanatra. A 31 évesen meggyilkolt Hasib felesége csak a férje állkapcsát temetheti el, mert csak azt találták meg és azonosították; az állkapocs éppen akkora, hogy még alkalmas a hiteles DNS-mintavételre. Ezt helyezi majd örök nyugalomra a papírvékony, zöld színű kis koporsóban. A többi öt férfi és egy nő maradványa: a nő a legidősebb, 1928-ban született, a férfiak harmincévesek sem voltak. Valamennyien másodlagos tömegsírból kerültek elő. A másodlagos tömegsír elnevezést annak a szikár ténynek a jelzésére használják, hogy máshol ölték meg és máshol kaparták el őket. „Azt szeretném – mondja Tochman könyvében az antropológus –, hogy saját lábukon álljanak az Allahjuk előtt, ne a másén. És a nyakukon a saját koponyájuk legyen. Hogy mégis kinézzenek valahogy, mikor feltámadnak a halottaikból.” ¬ Ligeti Nagy Tamás

Pesti Kalligram